Tegnap jutott eszembe, mikor hazajöttünk este.Andris vezetett, kinyitottam neki a kaput, aztán viccesen megkérdeztem, beguruljak-e a garázsba. Ha-ha.

   Az előjelek nem voltak túl bíztatóak. Mikor 1988-ban november 7-én mi is a többi pár millióval kimentünk Bécsbe apukámmal és a húgommal, hazafelé egyrészt óriási dugó volt, másrészt mikor végre átjutottunk a határon, elromlott a Trabantunk. Ott álltunk éjszaka valahol Sopron határában, rohadtul hideg volt, és be kellett tolni a kocsit egy közeli autójavtóhoz, ami ugyan csak reggel hatkor nyitott, de legalább reméltük, hogy életre keltik a kis Trabit.  Akkor próbálkoztunk úgy, hogy apu és Ági tolták ,én kormányoztam, hol az árok felé, hol a másik sávba... édesapám javasolta, sose vezessek autót.

  Aztán a férjem, mikor megismerkedtünk, azt mondta, ez hülyeség, ő megtanít. Így is lett, bár egy idő után mindig összevesztünk a leckéken, mert ő türelmetlen volt, én meg túl érzékeny. Azért megtanultam vezetni, és apukám nekem adta a Bécset is megjárt Trabantot, nem mintha túl sok helyre kellett volna mennem akkor vele, a belvárosban laktam, az Operába és az Erkelbe nem sok értelme volt autózni. Egy alkalommal azért, nem sokkal a jogosítvány megszerzése után, esőben mentem haza a József nádor térre, és leparkolás közben ügyesen beletolattam a mögöttem álló autóba. Azért volt, mert túl közel állt hozzám - nem jutott el a tudatáig, hogy én itt most megálltam és nem megyek tovább-  nem láttam a lámpáit. Nagy kár nem esett senkiben,  épp csak megkoccantottam. Amúgy ez volt az egyetlen olyan eset, mikor egy másik autóval kerültem kapcsolatba. 

  Olyan hülyeségeket persze csináltam, hogy félig behúzott kézifékkel jöttem be Szigetszentmiklósról a Skodával, aminek amúgy is állandóan fel akart forrni a hűtővize. Kétszer is sikerült letörnöm a visszapillantó tükröt, mindkétszer a mellettem álló villanyoszlop hathatós segítségével. Tény, hogy a parkolással sose voltam nagy barátságban. Volt aztán a nevezetes mandulacsemetés eset, nyugodjon békében, de a legjelentősebb cselekedetem, egyébként az utolsó ilyen jellegű csacskaság az,amit most elmesélek.

   A férjem éppen Japánban volt, és másnapra vártuk haza. November eleje volt, Halottak napja környékén. Éppen, mielőtt Feri elutazott, derült ki, hogy egy új kisbaba fejlődik a testemben, itt maradtam ezzel a mellbevágó hírrel és a három gyerekkel.  Anyósom és Rita szombaton Keszthelyre mentek temetőlátogatásra, kora reggel kellett indulniuk, én anyukámat kértem meg, hogy jöjjön el vigyázni a gyerekekre, mert nekem meg Requiem-próbám volt délelőtt. Rita már előző este kiállt a kocsival a garázsból, csakhogy az akkumulátor nem volt éppen acélos, és a hidegben nem indult be a kocsi. Valahogy azért elmentek, a kocsi ott maradt, anyukám megérkezett és én a szokásos kapkodás közepette úgy gondoltam, begurulok a garázsba és az akkumulátort rákapcsolom a töltőre, hogy másnap majd ki tudjak menni a repülőtérre Feri elé.

  Így hát beültem és kiengedtem a kéziféket, de nem történt semmi. Biztos odafagyott... Próbáltam ugrabugrálni az ülésen, megmozgatni az autót, hátha elindul, de nem, esze ágában sem volt megmoccanni sem. Kiszálltam és körülnéztem, nincs-e valaki a környéken, akit megkérhetnék, hogy tolja meg kicsit, de üres volt az utca. Az idő viszont sürgetett, így az a remek ötletem támadt, hogy meglököm én, úgy, hogy nyitva van az ajtó, és mikor megmozdul, gyorsan beülök. Biztos mindenki volt már úgy, hogy valamit csinált és abban a pillanatban már tudta, hogy ez hülyeség volt. hát pontosan ezt éreztem én is. Mert ahogy az autó megmozdult, máris rájöttem, hogy túl gyorsan gurul a lejtőn ahhoz, hogy bele tudjak ülni, hát tehetetlenül néztem, ahogy szépen magától begördül a garázsba, kissé felgyorsulva a lejárón, aztán nekivágódik a falnak. Még szerencse amúgy, hogy annyi eszem azért volt, hogy nem próbáltam megállítani, 

Jó nagyot csattant. a szemben lévő ház előtt döbbenten állt Péter szomszéd, aki közben éppen hazaérkezett...mért nem tudott mondjuk három perccel előbb jönni, így már nem tudott segíteni, csak együttérzéssel szemlélte a következményeket. Különben több szempontból is szerencsés volt ez a baleset. Egyrészt: én életben maradtam. Aztán: nem dőlt össze a ház. Végül: az autó sem tört teljesen össze, a hűtőnek annyi volt, de végül is meg lehetett javítani. És még annyi, hogy azóta soha, soha nem gurulok be a garázsba. Nem létezik olyan. Még úgy se, hogy benne ülök. 

  Ehhez képest az az aprócska kis eset, mikor Attila elé mentem a buszmegállóhoz és fordulás közben beletolattam egy jó mély árokba, már semmiségnek is tűnik. Ráadásul szerencsém is volt, mert az ott lakó férfi segített, megtolta a Mitsubishit, ami azért nem volt kicsi autó, és sikerült valami olyan fordulatszámmal, amivel akár fel is szállhattam volna, kihozni a hátsó kereket az árokból. Azért néhány év elteltével bevallottam ezt a kis ballépésemet is, mikor már az az autó úgyis összetört, és ráadásul nem is én vezettem, mikor ez történt. Micsoda mázli...

   Egyik legkedvesebb turném volt, bár kicsit azért ellentmondásos, mert itt nem négy vagy ötcsillagos szállodákban laktunk. Viszont nagyon érdekes, sokszínű volt az is, amit énekeltünk és a csodálatos helyszínek is igencsak élményszámba mentek.

  Barcelonában szálltunk le, eseménytelen repülőút után. Ezt azért hangsúlyozom, mert egyrészt nem mindig volt így, másrészt a hazaút kicsit zűrösebb volt, de azt majd a saját időrendi helyén el fogom mesélni. Az első szálláshelyünk a Figueres nevű városkában volt, egy nagyon hangulatos kis szállodában, mi a férjemmel például egy olyan lakosztályban laktunk, aminek terasza is volt és külön egy nappalit, külön hálószobát tartalmazott. A szállodácska úgy épült meg, hogy a szárnyai körbevettek egy kis medencét. Nem kellett tévézni, az ember kiült a teraszra és a fürdőző kollégákon szórakozott.

 Maga a városka bűbájos volt, egy Dali-múzeumról nevezetes, amit többen megtekintettek -bevallom, én nem szeretem ezt a stílust, ráadásul Spanyolországban minden nevezetesség vagy épület megtekintéséért vérlázítóan magas belépődíjat kérnek. Egy hosszabb útszakaszon tudtunk bejutni a központba, és a két sávot leander-sövény választotta el. Ez pont annyira igazságtalanság, mint Japánban a szabadon növő kaméliabokrok, én nagyon fel tudok háborodni az ilyen diszkmináción. Nálunk bezzeg úgy kell bánni a leanderrel, mint a hímes tojással.  Csoda jó kis borkimétések voltak, nagy hordókból adták a különböző finom spanyol borokat, kedvenc csemegém egy csodálatos,édes malaga volt, olyat sajnos palackozva soha nem kaptam, hiába próbálkoztam.

 Az első fellépésünk Montserrat Caballé művésznő peraladai áraiestjén volt. A férfikar még csak-csak, mi lányok nagyon kevés számban énekeltünk. Ekkor láttam először Carlos Alvarezt, még nem volt olyan ismert talán nemzetközileg, viszont fantasztikusan énekelt, emlékszem a Valentin imájára és a Posa halálára, ezeket biztos énekelte. Mi D'Artagnan-nak emlegettük magunk között, mert hosszú hajával, szakállával és még a bő,csipkés mandzsettás ingével is anakronisztikus jelenség volt.  Caballé már nem volt éppen fiatal, de még szépen énekelt, ezt is ajándéknak vettem a sorsomtól, hogy láthattam őt élőben. Spanyolországban, mint a mediterrán országokban általában, kicsit más az életritmus. Délben sziesztáznak, és késő este nagy élet van az utcákon. A koncertek is későn kezdődnek. Ez még aránylag emberi időre volt kitűzve, talán este 9-kor kellett volna kezdődnie, de egy kis zápor miatt jó fél-háromnegyed órát csúszott. Mi ráadásul háttámla nélküli padokon ücsörögtünk, ami másfél-két óra hosszat eléggé fárasztó. Mint született színházi ember, este aránylag hamar elálmosodtam akkor még. Szóval a koncert felénél már félálomban volt az egész társaság, kivéve Szűcs Árpit, aki viszont teljesen aludt, lebillent fejjel, még horkolt is. Felemelő élmény volt, komolyan... De attól eltekintve tééényleg az volt.

  Ezután továbbutaztunk Santanderbe. Ez a város északon van, a Vizcayai-öböl partján, itt egy Aida produkcióban közreműködtünk, amit Saccani vezényelt, az ő meghívására érkeztünk, és a többi programunkat is e köré az Aida köré szervezték az ügyes menedzserek. Mikor a szállásunkra megérkeztünk, kicsit csalódottak voltunk, mert nem szállodába vittek minket, hanem egy egyházi, lelkigyakorlatos házba. Amúgy nagyon szép, modern, tiszta épület volt, gyönyörű kertben, amiben állt egy óriási tulipánfa, vagy mi, hatalmas nagy virágokkal tele. A szobáink is szépek voltak, bár nem túl nagyok, de mindegyikhez tartozott fürdőszoba. Hosszú folyosóról nyíltak, és a folyosó közepén volt egy kis társalgó-szerű, asztallal és fotelekkel. Erre azért emlékszem, mert a mi szobánk éppen ezzel a hellyel szemben nyílt, ezért jöttem ki egyik este éjféltájban, nagyon-nagyon ingerülten és csúnya szavakkal illettem az ott hangoskodó kollégákat és megkértem őket, vessenek véget a zenének és menjenek ugyan haza a saját szobájukba.  Meglehetős mulatságforrás volt a reggeli. Szokatlan módon nem mindenki egy megadott intervallumon belül ment le, amikor akart, hanem konkrét időpont volt, amikor mindenki körbeülte a hosszú, összetolt asztalokat. Nem állítanám, hogy változatos volt a koszt. Mindig volt olivaolajban sült paprika, erre konkrétan emlékszem, és a sok-sok egyenként becsomagolt piskótakockára. Mivel körülbelül két hetet töltöttünk ezen a helyen, egy idő után nagyon nyűgösek lettünk az egyhangú menütől, akkor a lázadozásunk nyomán tükörtojásokat is kaptunk. A fiúk meg tiltakozás gyanánt piramist építettek a piskótakockákból és különböző dolgokkal lebombázták az építményt.

  Az első próbán zeneileg vettük át a darabot. A rabszolgákat egy helyi amatőr kórus adta, hamisítatlanul amatőr színvonalon. Mi igen jól mulattunk rajtuk, mert nagyon önérzetesek voltak, ahhoz képest, hogy milyen kicsike tudást tudtak felmutatni. Aztán a színpadi próbán minden rendben ment, amíg Saccani maestro a nagy együttesben meg nem hallotta a dalárdát. Egy darabig még dirigálta őket, egyre hitetlenkedőbb arckifejezéssel, mi majd megpukkadtunk a visszafojtott nevetéstől. Aztán megelégelte.-Ániko! -szólt hátra a karigazgatónak és mi utasítása nyomán elégedetten a döntésével, szintén énekeltük a szólamukat, hogy egyáltalán hallhatóak legyenek. Mindegy, legalább őket mázolták feketére. A rendező pedig olyannyira elégedett volt velünk az első próba tapasztalatai nyomán, hogy azt mondta, viszlát a főpróbán. Ez egy teljes hét totális szabadságot jelentett nekünk, mindenféle munka nélkül. 

Elkezdtük felfedezni a környéket. A szállásunk az ismert módon a város szélén volt, vagy busszal lehetett bejutni a városba, vagy az autópályán (!) kb egy kilométert gyalogolva lehetett egy bevásárlóközponthoz eljutni. Elég mulatságos volt ott sétálni, nem mondom, hogy  nem volt benne némi kockázat. A szállásunk szomszédságában volt egy kis trattoria, vagy hogy mondják azt spanyolul, taberna? Ott elég olcsón lehetett ebédelni és nagyon finom volt az étel, adtak hozzá egy kis üveg vörösbort, azaz vino tinto-t. Egyik nap egy "carne con salsa" nevű speciális ételt kaptunk, közönséges marhapörkölt volt, csak nem tarhonyával, hanem hasábburgonyával. És persze felfedeztük a várost, a tengerparton szabadstrand volt, szóval, jól szórakoztunk. Szombaton elvittek minket kirándulni, egy érdekes kis falucskába, és egy igazi, óceánparti strandra, ahol életemben először találkoztam szép, tisztességes tengeri hullámokkal, amik jól pofánvágták az embet, és visszahajították a partra.

Ha jól emlékszem, ezalatt az idő alatt volt egy Verdi Requiem, amit a San Salvador katedrálisban énekeltünk, Oviedoban.

Magyar szólistákkal, rémlik, hogy talán Felber Gabi és Pánczél Éva volt a két hölgy, de nem merek rá mérget venni. Aztán finisbe értünk az Aidával. Először is, szokatlan gonddal készítették a sminkünket. Nem volt itt barkácsolás, mindenkinek be kellett ülni a sminkes székébe és egyesével mindenkit kifestettek, fiút, lányt egyaránt.  Radames pedig egy orosz tenor volt, sose hallottam róla. Mikor elkezdte a románcot, egészen sötét, baritonális hangon, el sem tudtam képzelni, hogy milyen magassága lehet, aztán a megfelelő helyen g körül egyszer csak felnyílt és elképesztő erejű és gyönyörű hangszínű magasságokat énekelt. Vladimir Galouzinnak hívták. Még tavalyelőtt is lenyűgöző volt a Pikk dámában, bár már csak fele a hangereje az akkorinak. Sikeresek voltak az előadások, volt egy cuki kis élményünk a szállásra vissza vezető úton, késő éjjel. Elég szűk utcákon vitt ugyanis a busz, és épp előttünk haladt egy szemetesautó, minden egyes háznál megállva és kiürítve a kukákat. Hát ez nagyon élvezetes volt így éjfél és egy óra között...

  Mikor az utolsó előadás is lement, elindultunk az utolsó helyszínünkre, Meridába, ahol Morricone filmzenékből rendeztek egy koncertet. Még Santanderben is volt belőle próbánk, a Misszió c film zenéje nem éppen az a könnyen énekelhető anyag - brrr, ha csak rágondolok, máris csomót érzek a hangszalagjaimon. A buszba becuccolásnál volt egy mulatságos eset, az egyik kolléganő, aki azóta már rég nyugdíjba ment, megkérte a fiúkat, hogy segítsenek levinni a bőröndjét. Meglehetősen ellilult fejjel sikerült valakinek lehoznia. Kiderült, hogy félliteres ásványvizekkel volt tele, mivel a színházban ezeket nagy mennyiségben tornyozták fel és mindenki annyit vett belőle, amennyit akart....hát ő sokat akart. Bepakolt annyit a ruhái mellé, amennyi csak belefért.Hiába, mindig is tele voltunk csodabogarakkal.

Elindultunk, keresztül Spanyolországon, 650 kilométerre, egészen a portugál határ melletti Badajozba, mert ott szálltunk meg. Körülbelül három óra elteltével megálltunk a szokásos egészségügyi szünetre egy poros benzinkútnál. Mikor kiszálltunk a légkondicionált buszból, nem akartuk elhinni, hova kerültünk. Mivel addig északon a tenger mellett voltunk, kellemes, temperált éghajlaton, most mellbevágó volt a kontinens (ország) belsejében  a hőség. Pedig komoly volt a dolog, tényleg ez várt ránk a maradék pár napban.  Megérkezvén aztán az a kellemetlen meglepetés várt, hogy egy egyetemi campuson szállásoltak el minket. Panel épületekben, amikben elképesztő forróság volt, légkondicionáló persze csak álom, ráadásul a csapból rozsdás, barna víz folyt, kellemetlen szaga is volt és állítólag láttak bogarakat is.  Hiába tiltakoztunk, nem volt mit tenni. Egyetlen pozitívumként volt kint az épületek között egy nagy medence, lehetőleg annyi időt töltöttünk ott, amennyit csak tudtunk, de az éjszakák nem mentek élményszámba a forró szobákban. Elmentünk a városkába is, hiszen ennivalót csak kellett venni. Nem viccelek, mikor azt mondom, este 7-kor 42 fokot mutatott az utcai hőmérő. De napközben meg se tudom saccolni, milyen meleg lehetett.

  Az utolsó koncertre Méridában, egy  római kori amfiteátrumban került sor. A szerző, Morricone unokája vezényelt, illetve, fogalmazzunk úgy, ő állt a zenekar és a kórus előtt, és próbált úgy hadonászni, ahogy mi énekeltünk és a zenekar játszott...  Nem tűnt valami profi karmesternek, na. Ennek a koncertnek az volt a különösen kellemetlen jellemzője, hogy mivel még délebbre volt, mint Peralada, és sokkal melegebb is volt, mint ott, itt este 11-kor kezdődött a koncert.  Én már akkor is aludtam, mikor elkezdtük, úgyhogy túl sok emlékem nincs róla, szerintem félálomban énekelhettem. Éjjel kettőkor volt vége az előadásnak, három volt, mire visszaértünk a szállásra. És hatkor kellett kelni, mert vittek minket Madridba, ahonnan visszarepültünk Budapestre. Én megkértem Ghillány Mártit, aki a szomszédos szobában lakott, hogy ébresszen fel, és addig ne menjen el, amíg ki nem jövök. Így is lett, szinte pillanatokkal azután, hogy elaludtunk, dörömbölésre ébredtünk, kitámolyogtam a bejárathoz, Mártika, egyem a szívét, ott állt az ajtófélfának támasztva.

   Így várt ránk egy kb.400 kilométeres buszút. Keresztül Spanyolország belsején, kopár hegyek, szinte sivatagos táj tárult elénk. Na mindegy, megérkeztünk, és várakozni kezdtünk a pultoknál, ahol a mi gépünkhöz kellett volna becsekkoltatni. Nem volt ott senki. Mikor már csak kb 20 perc maradt, akkor megérkezett több emberke is és lóhalálában, mintegy pánikban kezdték a csomagjainkat feladni. Ez amúgy annyira jellemző a spanyolokra. Mindenesetre beszálltunk a gépbe, egy orosz TU akárhányas volt, nem mondom, hogy ezért, de rossz volt benne a légkondocionáló. Valami enyhe langyos kis fuvallat jött csak. Becsukták az ajtókat és kigurultunk a kifutópályára. És megálltunk. Nem, most nem azért, mert fel-leszállingózott mindenki, bár ez is biztos így volt. Elromlott valami, aminek jónak kellett volna lenni, ezért aztán ácsorogtunk. Lehetett a gépben úgy 60 fok. Mikor az egyik zenekaros hölgy könnyekben tört ki és rosszul lett, akkor legalább kinyitották az ajtókat és bejött a kinti 38 fokos, hűvös levegő, roppantul üdítő volt.

  Mikor aztán végre felszálltunk, akkor persze hűvös lett, szerencsére gondolom a szigetelés se volt száz százalékos. Úgyhogy aránylag elfogadható állapotban érkeztünk meg Budapestre.  Mindezen zűrös és meleg -valójában forró -pillanatok ellenére remek egy út volt ez. Kettő dolgot köszönhetek az egy hónapos spanyol turnénak. Először is, Badajozban a hőségnek köszönhetően szerettem meg a sört, mert ott csak a jéghideg, csapolt itallal lehetett elviselni a hőmérsékleti viszonyokat. Még szerencse, hogy Edu barátunk -Edwin Munoz- spanyol nyelvi kisokosában, amit kiosztott nekünk a szükséges legfontosabb mondatok spanyol fordításával, szerepelt a  "Dos cervezas por favor" hangzású fontos szöveg. A másik Attila fiam. Van is egy kis spanyolos beütése. 

   Egyszerűn képtelen vagyok kideríteni, hogy melyik évben volt ez a fellépés.Úgy saccolom, 1998 vagy 1999 lehetett.  Katona Anikó, a karigazgatónő megkérdezte, tudok-e vállalni egy külföldi utat, egy elég bonyolult darabot kell megtanulni. Merthogy akkor még kicsi volt a két gyerek -még csak kettő. Én szívesen vállaltam, mindig szerettem utazni és ott volt anyukám, aki vigyázott a gyerekekre.

  Mint kiderült, a darab,amit meg kellett tanulni, Messiaen Saint Francois d'Assise című operája nem csak bonyolult volt. Nagyon bonyolult. Az első próbák csak azzal teltek, hogy Szalai karnagy úr beosztotta a szólamokat. Rengeteg volt belőlük,csak a szopránban négy-öt sor. Meglehetősen önálló életet éltek, ha valaki egyet megkapott, a többihez nem volt már semmi átjárás, rázáródott az az öt vonal, amit kijelöltek neki. Hozzájött még a francia nyelv, ami már akkor is bonyodalmakat okozott sokaknak. Ráadásul, mivel ez nem az Operaház rendes műsorában szerepelt, hanem hivatalos vendégszereplés volt, kisegítőként a kölni rádiókórus produkciójában, nem a szokásos próbaidőben tanultuk, hanem délutánonként. Tudom, hogy perverz dolog, de borzasztóan szeretek ilyen nehéz anyagot tanulni, szeretem a szellemi kihívásokat. Tavalyi évadban a Ligeti-darabot is nagyon élveztem. Van egy konkrét emlékem arról, hogy az egyik jelenetben a női kar megszólalt a sok disszonancia után kristálytiszta é-dúr akkordban : "Francois" .Mindenki boldog volt,hogy végre a tonalitás biztos talaján állhattunk. És akkor hozzá jött a férfikar, esz-dúrban. Na hát ilyen volt ez a darab. Mi mindenesetre nagy erőfeszítések árán megtanultuk mindig eltalálni a kezdőhangokat, de voltak szkeptius kollégák, akik úgy vélték, nagy lebőgés lesz.

  Eljött az utazás, remek kis rövid repülőút volt, Köln-Bonn közös repterére érkeztünk. Jót mulattam, mikor a szobatársam, Baukó Gabi a buszon sopánkodott egy reklámtábla felett, ami ott állt a terminál bejáratánál és a "Geburtstagsgeschenk" szó állt rajta többek között. Hogy lehet egy ilyen nyelvet beszélni -jajongott Gabi,én meg csak nevettem, kedvelem a német nyelvet a logikus rendszere miatt.(Kivéve a der-die-das kérdéskörét). Úgy érkeztünk meg, hogy egy kartermi próba és egy zenekari próba volt talán a következő napon,és utána három nap szünet, mert akkor kitört a karnevál. A kartermi próbán mindjárt kiderült, hogy királyok vagyunk, mert séróból eltaláljuk a hangokat, a kölniek meg hangvilláznak vadul. És általában, jól tudtuk a művet, mindenki elégedett volt.  Megismertük a karmestert, Kent Naganot, az aztán élmény volt a javából. Nagyon jóképű ember volt és elképesztően felkészült. Ebben az operában jószerivel ütemenként változik az ütemmutató, és ahogy említettem, néha vagy tizenöt szólamban szól a kórus és ő ezeket mind fölényesen uralta, ráadásul halálos nyugalommal, mintha ez tök egyszerű lenne.  

Ez a nap el is telt a két próbával, mikor visszatérünk a szállodába, kicsit megütközve láttuk, hogy az üzleteket nem csak bezárják, hanem bedeszkázzák a kirakatokat. Aztán kiderült, hogy nem volt hiábavaló az elővigyázatosság. Ez a karnevál nevű ünnep remek alkalom a németeknek, hogy kieresszék a gőzt. Három napon keresztül vonulásznak az utcán mindenféle maskarákban, isznak, mint a gödény, ordibálnak és aztán az ivászat egyéb következményei is napvilágot látnak. Mi Gabival egyszer-egyszer lekukucskáltunk az utcára, kiszagoltunk kicsit, de jobbára a szállodai szobánkban, az ágyból néztük a tévében a hepajt. Mindketten becsavartuk a hajunkat -akkor még neki is hosszú frizurája volt, mikor Kiss Peti átjött egy doboz narancslével és egy üveg vodkával, csak összecsapta a kezét, mikor meglátott minket. 

  Úgyhogy, mikor az ünnep elmúltával főpróbára mentünk, már nagyon gyönyörűek voltunk és meglehetősen frusztráltak, hiszen szinte semmi időnk nem volt vásárolni, az egyetlen napon, amikor nyitva voltak az áruházak, mi egész nap próbáltunk. Na de most, ahogy a különben rendkívül sikeres főpróbának vége lett, hazarohantunk a szállodába, a szükséges folyó ügyeket elintézni, aztán olyan fél kettő tájban nekiindultunk a sétálóutcának, amin egymás mellett sorakoztak az áruházak. Valljuk be, mi sem vagyunk annyira mások,mint a nők általában, csak okosabbak és tehetségesebbek...mi is szeretünk vásárolni. Akkor még  jóval nagyobb volt a különbség az itthoni és a németországi boltok kínálata között,legyen az akármilyen árucsoport. Egy hatemeletes Galeria Kaufhof, egy Karlstadt, és a többi, ezek nekünk olyanok voltak, mint az Ezeregyéjszaka varázslatos csodái. Pincétől -mert ott volt általában az élelmiszerosztály - a legtetejéig végigbogarásztuk az összeset, első nap még nem is nagyon vásároltunk, inkább csak tájékozódtunk, így is nagyjából zárásig tartott az expedíció. Valamelyik áruházban elkövettük azt a hibát, hogy nem azon a bejáraton távoztunk, amelyiken bementünk,és egy másik utcára jutottunk ki. Furcsa és ismeretlen volt a hely, keresgéltük az ismerős üzleteket, ahol már jártunk, de nem találtuk egyiket sem. Lassan rájöttünk, hogy mi történhetett, vissza kellett mennünk oda,ahol rossz kapun jöttünk ki és megkeresni azt, ahol mondjuk másfél, két órával azelőtt bementünk,így találtunk vissza a fősodorba. Aztán a bevásárlótáskákkal együtt visszatértünk a szállodába,szépen felsorakoztattuk őket,és mikor már szép rendesen megfürödve, fogat mosva ágyba bújtunk, onnan csodáltuk a szerzeményeinket roppantul elégedetten.

  Persze nem csak a shoppingolással töltöttük az időt, megnéztük a város nevezetességeit, bár egyszer még vissza kell mennem, mert a híres dóm akkor éppen fel volt állványozva, kívül-belül,és be lehetett ugyan menni, de volt egy kis  építési terület-feelingje a helynek, erősen rombolva a történelmi és szakrális, ódon hangulatot. Átsétáltunk a Rajna hídján is. Érdekes élmény volt, mikor egy nem túl nagy forgalmú, de széles utcán tanakodtunk, hogy merre is menjünk, az autók lassítottak, hogy átengedjenek minket,pedig nem is úgy álltunk a zebra előtt, mintha sürgősen át akarnánk kelni a túloldalra.

  Zárszóként annyit, hogy három dolog a mai napig megvan erről az útról: egy bőrkabát,amit ráadásul pofátlanulolcsón vettem és egy szakember szerint kábé 5 évet kellett volna kibírnia, egy bőrönd, kellett vennem egyet, mert amivel kimentem, azt sajnos az ott-tartózkodásom alatt kinőttem, és egy fürtös hajgumi, ami akkor jött divatba, csakhogy ez sokkal dúsabb és nagyobb, mint amiket manapság kapni lehet.  Ezek a dolgok csaknem húsz éve szolgálnak nálam. Kettő dolgot még szívesen vennék ami akkor meghatározta a kölni utunkat: egyrészt Naganot, nagyon boldog lennék, ha még egyszer dolgozhatnék vele, illetve magát a művet, kiváncsi lennék, milyen hatást tenne rám, a mai énemre.

  Ó, hát ez a kedvenc történetem. Persze több részből összetevődő történet, mert ki az, aki kóristának készül? Eleinte az ember a Scalába készül meg a Covent Gardenbe, ugye?  Aztán persze van, aki el is jut oda, de ez a ritka kivétel ezen a pályán.

   Kiskoromban a nyolcadik kerületben laktunk, a Kőris utcában. A Csobánc utcai óvodába jártam, ahol volt egy zeneovis foglalkozás, amit Forrai Kati néni tartott -az ő nevével aztán találkoztam óvónőképzős koromban és akkor tudtam meg, hogy annak idején részt vettem az óvodai zenei nevelés megreformálásában. Akkor kiderült, hogy jó fülem van, tiszta énekhangom. A családban nem volt ugyan zenész, szüleimet nem taníttatták zenére, nem volt lehetőségük, de olyan lakásban nőttem fel, aminek a szobáját félig betöltötte egy nagy zongora, amit a nagynénémnek vettek, ő már tanult zongorázni.  Általános iskolában aztán természetes volt, hogy beírattak a zeneiskolába és az előképző után hiába könyörögtek, hogy tanuljak hegedűt, mert a hallásom nagy előny lenne, nem voltam hajlandó, csakis zongorára beiratkozni.

  A szüleimnek mindig is volt operabérletük, mikor Budapesten laktunk, azaz harmadikos koromtól. Mikor ők színházba mentek, minket igazságosan szétosztottak a nagymamák között, egy ide, egy oda.  Először egy Bánk bán előadásra vitt el anyukám, mégpedig az az előadás volt ez, amikor Simándy József 60. születésnapját ünnepelték. Van valami homályos emlékem, hogy a szünetben nyitott függönynél felköszöntötték, és arról, hogy anyukám szipog mellettem a Tiszaparti jelenet alatt. Ő mindig is hajlamos volt elérzékenyülni, úgyhogy könnyű kitalálni, honnan örököltem a bőgőmasina-természetemet. Melinda amúgy Moldován Stefánia volt, ezt is megjegyeztem. Nem mondhatnám, hogy szívesen mentem, mert még az én családi hátteremmel is volt bennem valami averzió a műfajjal szemben. Maga a hangulat foghatott meg, a komplexitás, kórus, zenekar, énekesek, minden együtt. Egy-két előadásra már elvittek ezek után, többek között egy Traviatára Sass Sylviával, aki aztán a legeslegfőbb kedvencemmé és bálványommá lépett elő.

 Az viszont biztos, hogy maga a szenvedély részemről úgy kezdődött, hogy a szokásos beütemezett mandulagyulladásommal otthon maradtam 3 napra, és mivel már nem voltam kicsi, egyedül hagytak, hiszen nem volt különösebb rossz közérzetem, lázam. Valamiért elővettem a Traviata lemezt és elkezdtem hallgatni. Fogalmam sincs, miért, de az biztos, hogy a három napos jutalomszabadság alatt megtanultam a darabot oda-vissza. Alighanem el is árultam magam, mert a zuhany alatt a Cigánykórust énekeltem, de meglepetésemre nem kaptam ki a lemezjátszó jogosulatlan használatáért. Mi több, a szüleim támogatták az operahallgatást. Hát én aztán a lovak közé csaptam, képletesen. Az összes otthon fellehető lemezt rongyosra hallgattam és nekikezdtem az éneklésnek is. Mire az emlékezetes Norma premierre elmentünk, apukámmal és anyukám külföldi kiküldetése miatt Éva barátnőmmel, már mondhatni, operaszakértő lányka voltam.

A rádióból a szalagos Tesla magnóra vette fel apukám az operaközvetítéseket, áriaválogatásokat, én meg mindent hallgattam és megtanultam hallás után. Úgy döntöttem, olyan leszek, mint Sass Sylvia.Az ő felvételeit hallgattam legtöbbet, meglehetősen tudtam utánozni a jellegzetességeit, kissé raccsoltam és sötétített hangon énekeltem a Trubadúr, a Lombardok, a Gioconda áriáit, ekkor még magyarul. Aztán ajándékba is mindig operalemezeket kaptam.Mivel zongorista voltam, apukám megvette az első zongorakivonatot nekem, mégpedig egy Peters kiadású Pillangókisasszonyt. Ez egy  nagy pillanat volt az életemben, mert hiszen zenész voltam, mármint zongoráztam, gyakran kísértem is más hangszereseket, de az, hogy egy egész opera le van írva egy kottában -ez valami elképesztő felfedezés volt nekem. Az első kottát több is követte, gyakori vendég lettem egyrészt a zenei könyvtárban, másrészt az antikváriumban. 

  Persze arról fogalmam sem volt, hogy amit én éneklésnek szánok, az azért nem pontosan ugyanaz, mint amit a színpadon tesznek a művészek. Mikor már 15-16 éves voltam, egyre többen intettek, hogy ne áriázzak, mert tönkreteszem a hangomat és a szüleim is sürgettek, hogy keressek egy énektanárt és a rendes úton tanuljak, ne autodidakta módon. Egy zeneiskolai koncerten találkoztam is a leendő tanárnőmmel, Avar Judittal, akinél elkezdtem a képződést. Hát az egy erős minőségi visszaesés volt Normának, Elvirának és Gildának, akinek képzeltem magam, mikor az énekórákon a "Méz, méz, méz" kezdetű áriát kellett énekelnem... és hasonló énekes kisbabáknak való dalocskákat. De hát ezen is túl kellett esni. Ráadásul mezzónak azonosítottak, ez szíven ütött, hiszen én Sass Sylvia akartam lenni.  Mezzóként jelentkeztem olyan 18 éves koromban a Ki mit tudra, egy fordulón túl is jutottam a Cherubino-áriával, a másodikban azonban kiestem, mikor a Kegyencnő áriáját dörögtem el. Ez a Kegyencnő-ária kicsit később még egyszer előkerült, mikor Sólyom-Nagy Sándornak énekeltem elő a Zeneakadémián. A tanár úr majd megfúlt a visszafojtott derűtől, és a produkcióm után közölte velem, hogy nem vagyok mezzo. Óóóó, hát ez boldogsággal töltött el! Mindig is sejtettem!

  Judittól elváltam, nem hűtlenségből, hanem mert kisbabája született, de ajánlotta, hogy keressem meg Kaposy Margit tanárnőt. Így is lett, Margit néni felvett, de itt meg más volt a bibi. Neki az volt a "mániája", hogy a hangszínem Gyurkovics Máriára emlékezteti, ezért mindenképpen koloratúr-áriákat énekeltetett volna velem, de bizony én nem győztem a fekvést. Eleve is nem volt soha koloratúr-magasságom, de ekkor meg még az énektechnikám se volt meg hozzá, hogy csicseregjek. Szép lassan, diplomatikusan és kíméletesen tudtam leszoktatni őt a magas fekvésű áriák rámerőltetéséről.

  Közben ekkor már statisztáltam az Operában, és németül tanultam Vogel Licitől. Ő ajánlotta, hogy segítsünk egymásnak Bazsinka Zsuzsival, aki akkortájt már operatanszakos volt és a tanári diplomához kellett neki egy növendék. Különösen gyümölcsöző kapcsolat volt ez, mert Zsuzsi sokat segített nekem technikailag, közben Margit néni meg más módon építgetett, ebben az egy évben nagyon sokat tanultam. A Zeneakadémiára kétszer is felvételiztem, gondolom, nem is voltam olyan szuper, hogy azonnal felvegyenek, de tény és való, hogy az ének tanszak vezetője kifejezetten ellenszenvezett velem. Találkoztunk egy zeneiskolai korrepetítoroknak tartott továbbképzésen, ahol egy Gluck-áriát énekeltem, éspedig olaszul, erre meg ő allergiás volt. Az volt a véleménye, hogy magyarul kell énekelni. Kötözködött, hogy tudom-e, mit jelent a szöveg, ráadásul én meg tudtam is, ezzel aztán elástam magam. Jó, lehet, hogy nem ezért nem vettek fel, de mivel kerültek be olyanok, akik mondhatni, nem voltak jobbak, mint én akkor, élek a gyanúval, hogy hátrányos megkülönböztetés áldozata lettem.

  Így hát tanultam tovább Margit néninél, és ő egyszer csak úgy döntött, elég volt ebből a lófrálásból a statisztériában, ebből így nem lesz semmi, mondta, és azonnal felhívta Katona Anikót, és elintézett nekem egy próbaéneklést. Hát bizony, kemény dolog volt, mert egy próba előtt hallgatott meg, tehát olyan 9 és fél 10 között. De sikeresen előadtam a Bellini Giulietta-áriát és azonnal fel lettem véve, már a következő hónap elejétől. Ez bizony nagy dolog volt akkor, sok szempontból. Egyrészt, sokkal többet kerestem az énekkarban. Aztán sokkal többet dolgoztam. És sokkal felelősségteljesebben, darabokat kellett megtanulnom, és bizony, meg kellett szokni azt a rendszeres és fárasztó igénybevételt, amit az énekkari munka jelent. Naponta több órát énekelni, ehhez is kell a megfelelő technika és hozzá kell szoktatni a testet. Eleinte persze voltak nehézségeim, olyan darabokat is énekelni, amik nem voltak kényelmesek a torkomnak, ilyenkor még néha berekedtem a megerőltetéstől. De előnyömre vált, hogy gyorsan tanultam, tudtam valamennyire olaszul és németül is, ha nem is irodalmi szinten, de "operai" nyelven elég jól.

    Körülbelül egy éve voltam az énekkarban, mikor címzetes magánénekes is lettem egy meghallgatás után, sőt, a következő évadra olyan szerepet adtak, mint Siebel a Faustban. Tény, hogy másfajta világ volt, mint most. Volt lehetősége az embernek kiragyogni a kórusból. Kaptam aztán további kis rongyos apródszerepeket, a Rigolettóban és a Parsifalban, valamint Papagénát. Végre egyszer lány is lehettem, ha csak kis időre is, mert a szerep nagyobbik részében öregasszonynak kellett mutatkoznom. Na de aztán a szólista pályámat kerékbe törte az anyaság és aztán már más szelek fújdogáltak. Több dologgal szembe kellett néznem. Egyrészt, hogy én ugyan meg voltam győződve róla, hogy naaagy drámai szoprán hangom van, be kellett látnom, hogy ez nem teljesen felel meg a valóságnak. Nem a volumennel volt a baj, hanem a hangszínnel. Egy ízben elmentem próbát énekelni a pécsi operatagozat meghallgatására. Elzengtem a Mimi harmadik felvonásbeli áriát, arra szépen rá is bólintottak, de másodiknak valami sűrűbbet akartak hallani. Én meg a huszonkevés évem tapasztalathiányos meggondolatlanságával rávágtam, hogy akkor Tosca. Amivel az volt a fő baj, hogy nem nagyon énekeltem előtte, így némi improvizatív jellege lehetett a produkciómnak, mert az mondták, jöjjek vissza egy-két év múlva. :-) 

  Végül is megbékéltem azzal, hogy nincs meg bennem több kellő tulajdonság, ami a szólista pályához elengedhetetlen. Nem voltam elég felkészült technikailag. Lehet, hogy idővel belenőttem volna a feladatba, de akkor semmiképpen sem feleltem volna meg nagyobb kihívásoknak, ezt szerencsére magam is beláttam. Rosszul énekelni akárki tud. Nem voltam elég ambiciózus sem, teljesen hiányzott belőlem, hogy utánamenjek a lehetőségeknek, hogy megkeressem a kiskapukat, hogy állandóan készenlétben álljak. Egyszer, egyszer életemben elindultam egy énekversenyen, a Ricciarelli alapította megmérettetésen. A selejtező után magam részéről el is húztam, úgy telefonáltak utánam, hogy továbbjutottam a mantovai döntőbe. Végülis megálltam a helyemet ott is.  Ezt a versenyt különben Váradi Zita nyerte meg, de aztán úgy éreztem, ez jó volt, de maradjunk abban, nem nekem való az ilyen nagy izgalom. Szóval, lehet, hogy van, aki született kórista. Ott teli tüdővel fújja a szólamát, teljes lelkesedéssel, olyannyira, hogy néha meg is kell kérni, hogy vegyen már kicsit visszább. Ha úgy adódik, szívesen kiáll egy-egy karszólóval, vagy elmegy egy koncertre elénekelni egy-egy áriát vagy duettet -neadjisten egy eszement tenorista kolléga kedvéért még Carment is, ami aztán tényleg nem a szerepköre- , de megelégszik ennyivel.

  És mi a tanulság? Boldogok, akik felismerik a saját határaikat és megbékélnek vele, hogy a helyükön vannak, mert ők elégedettek lesznek az életükkel. Hát körülbelül ennyi.

 Olyan mázlista voltam, hogy ahogy bekerültem az énekkarba, máris egy olyan darabban találtam magam, ami utazott. Ez a Végzet hatalma felújítás volt, Mikó rendezésében, Gardelli vezényelt, Tokody Ilona, Kelen Péter és Kovács Pál voltak a főszereplők,  olyan nevek szerepeltek még a listán, mint Polgár László, Bordás György, Gémes Katalin. Ez volt az első szereposztás emlékeim szerint. Nagy élmény volt nekem, mint friss énekesnek, hiszen már az Operában dolgoztam pár éve, de csak némán. Teljesen új érzés volt, hogy a hangomat is hallathatom a világot jelentő deszkákon.

  Nos, hát már nyáron lett volna egy utazás Angliába, de az mindjárt kútba is esett. Ezzel azt is megtanultam, hogy a turné csak akkor biztos, ha már visszajöttél. De a szeptember eleji görögotszági út előtt semmi akadály nem mutatkozott. Őszintén szólva én egy otthonülő típus voltam, életemben talán kétszer jártam előtte külföldön, mindkétszer Bécsben. Ez is új élmény volt akkoriban, az utazás, bár még szigorúan korlátozott valutát lehetett váltani, legalább nekiindulhattunk. Az első utunk az ominózus 1988 november 7.-i rohamra datálódik, ez is megér egy külön posztot... Mindenesetre ez volt az első repülőutam és az első hosszabb külföldi tartózkodásom. Elég izgalmas dolog volt megérkezni egy déli fővárosba, emlékszem, nagyon meleg volt és a buszon,amivel a városba vittek minket, valami görög zene szólt.. A mi szállodánk az Omonia tér torkolatában volt, ezen az úton ez volt a rosszabb szálloda, bár, mivel én teljesen új voltam ebben a műfajban, nem érzékeltem különösebben. Azt hiszem, még tévé sem volt, csak rádió, azt értelemszerűen nem nagyon használtuk. Fülöp Évivel laktam együtt, aki velem egyidőben lett az énekkar tagja. 

  Ami jól kifejezi, mennyire nem tudtam, milyen egy külföldi út, elmesélhetem, hogy egy darab nagy sonkakonzervet vásároltam és vittem magammal. Akkoriban igen szerettem ezeket a furcsa, legömbölyített háromszög alakú konzerveket, amikben a hús jó kis aszpikba ágyazva várakozott. Amúgy meg mindegy is volt, mert ugyanúgy vittem haza, ahogy elhoztam. Azt tudom, hogy a fele napidíjat dollárban kaptuk, éspedig körülbelül 100 dollárt és ugyanennyinek megfelelő drachmát. Én az ott töltött egy hét alatt összesen egyszer vettem magamnak az utcán ételt, egy souvlaki nevezetű dolgot, ami eléggé hasonlított a ma kapható giroszhoz és egy süteményt, amit ránézésre piskótafélének néztem, de mikor a kezembe nyomták, meglepően súlyos volt a mézes sziruptól, amivel át volt itatva és ánizzsal volt ízesítve. De mondom, annyira tapasztalatlan voltam, hogy egyébként a szállodai reggeliből éltem, illetve nagyon élveztem, hogy az áruház nagy szupermarketjében mennyire más cikkeket lehet kapni, mint nálunk. Amúgy ez azóta is  a kedvenc felfedeznivalóm mindenhol, a helyi élelmiszerboltok kínálata. 

 De mivel a város központjában voltunk, bárhová simán eljutottunk. Nagyon élveztem az óvárosban, a Plakán mászkálni, a piacon bóklászni, elmentem a Parlamenthez, megnéztem az őrségváltást. A Pantheon csalódást okozott, mert a várthoz képest kicsi volt és vacak -elnézést a klasszika rajongóitól. Egyszer pár kollégához csatlakoztam, akik a tengerpartra mentek strandolni, sikerült is szép, egyenletes piros színt öltenem.  Erről a kirándulásról még az az emlékem, hogy az egyik kolléga egy műanyag széket vitt be a vízbe, azon ült úgy, hogy csaknem nyakig ellepje a víz és tengeri kavicsokkal hajigált.

  Amúgy meg átjártunk a másik szállodába, ahol a zenekar és az énekesek laktak. Trolival kellett menni, pont olyan járművel, mint amik nálunk is közlekedtek, a régi orosz -vagy szovjet inkább - típussal. A tetőn volt egy medence, mi simán besétáltunk a portán, fel a lifttel, aztán ott strandoltunk. Összesen kettő Végzet hatalma előadás volt, és két Pillangókisasszony, amiben nem dolgoztam, bár ha minden igaz, a próbát megnéztem. Többen is elmentünk a busszal, olyan kollégák, akik nem működtek a darabban.  A próba végén többen elindultunk gyalog hazafelé, keresztül a Plakán, de mivel a többiek állandóan megálltak a kis üzletek kínálatát nézegetni, otthagytam őket és nekivágtam egyedül. Azért ez nem volt jó ötlet, mert bár nem lett semmi bajom, elég furcsán néztek rám, ahogy éjszaka magányosan, félig-meddig futólépésben vágok keresztül fél Athénen.

  Elvittek minket egy kirándulásra is, ahogy ilyenkor gyakran előfordul. Sounionba mentünk, megnéztük a Poszeidón-templomot, és egy strandon kötöttünk ki. Mikor visszagondolok erre az első külföldi utamr, megüt a guta, hogy a mai eszemmel mennyi mindent megnéznék még, amit akkor kihagytam és mennyi képet készítenék!  Összesen egy darab képem maradt Athénből. Persze, akkor még nem volt digitális fényképezőgép, és legfőképpen okostelefon, ami ma annyira megkönnyíti, hogy az ember dokumentálja a vele történteket.

  Amikor haza indultunk, már az összes drachmámat elvertem, jobbára persze hülyeségekre, úgyhogy nem volt nálam egy fitying sem. Rémlik, hogy a szállodából is el kellett jönnünk, és a gép haza csak estefelé indult. Úgyhogy mikor végre beszálltunk a repülőbe én már olyan, de olyan éhes voltam, hogy csillagokat láttam. Na és akkor kigurult a gép a kifutópálya végébe és ott megállt. Becsszó, nem hazudok, úgy szálltak fel-le a gépek, mint a sáskajárás, egyszerűen nem kaptunk felszállási engedélyt. Az biztos, hogy az előrejelzés szerint már meg kellett volna érkeznünk Budapestre, mikor még fel se szálltunk. De végül csak megérkeztünk, engem a húgom várt, akinek meg ez volt élete első olyan munkanapja, mikor már nem iskolai gyakorlaton, hanem valódi munkahelyen dolgozott. Szegényke kicsit gyökeret eresztett, mivel ő az eredetileg meghatározott érkezési időre ment ki a repülőtérre, hát mondhatom, hogy életében nem várt rám összesen annyit, mint akkor. Azért később ezeket visszaadta, jó párszor mentünk együtt kocsival a szüleinkhez, vagy például Pandorfba, olyan nem volt, hogy ne vártam volna rá minimum negyedórát, de előfordult, hogy pontosan lemásolta ezt az athéni esetet és még el se indult otthonról, mikor én már vártam a megbeszélt helyen...

   A napidíjam másik felét meg az akkor még létező Intertourist boltok egyikében vertem el... ó, a szép felelőtlenség, mikor az ember nyugodt szívvel csinálhatott ilyen hülyeségeket...farmernadrágra meg Milka csokira költeni a gázsit...

 Az imént véletlenül rákeveredtem a kedvenc videómegosztónkra. Egy tenorista felvételére kattintottam rá, lényegtelen, ki volt az, mert  nem tetszett a produkciója. Viszont, ha már ott voltam, beírtam a keresőbe a nevét. Sok olyan részlet jött fel, amit ismerek, de én rákattintottam egy nagyon, nagyon régi Kesztyűária stúdiófelvételére. Fiatal volt, nagyon fiatal, a hang világos, csaknem vékony, de a frazírozás igazi, kelenes, és a játék is már azokat a vonásokat mutatta, amit aztán annyira jól ismertünk.

   Elmerengtem és annyi emlék nyomult elő a fejemben, hogy elhatároztam leírom, ami eszembe jut.  Az első alkalom, mikor láttam, az 1977-es szilvesztei tévéműsor volt. Nagybetűvel A Szilveszteri Tévéműsor, mert hiszen akkor nem volt ide-oda kattintgatás. Ez az a szám, amikor a Brotherhood of Man együttes Save your kisses for me dalát mixelték a Rigoletto-quartettel. Nagyon szellemes volt, mulatságos és innentől kezdve volt az én kedvencem Kelen Péter. Bár még összesen ennyit láttam belőle és az első színpadi "találkozásunk" majdnem egy évvel később, a Szerelmi bájitalban volt csak. De hát fiatal volt és volt valami karizmatikus benne, ami vonzott. 

  Épp ekkoriban kezdtem operába járni, nem sokkal előbb cipeltek el jóformán erőszakkal egy Bánk bánra. Egyszer csak rákattantam a műfajra és ahogy a könyveket is, elkezdtem falni az operákat. Idővel, olyan 14 éves korom körül már biztosan, egyedül is eljártam, vagy a barátnőimmel. Persze az önálló akcióimat mindig Péter előadásai generálták. A szüleim egy idő után már inkább elengedtek egyedül, mert nekik nem volt kedvük egy hónapon belül harmadszor is megnézni a Bohéméletet vagy a Rigolettot. Az én hozzáállásom pedig folyamatosan változott. Az érzelmi alapú elbűvöltséget lassan felváltotta a szakmai érdeklődés, már hallottam, hogy ki hogy énekel, és egyre jobban érdekelt a színpadi játék. A gyakran hallott operákat már mind tudtam kívülről, sőt, ami azt illeti, gyakoroltam is a művészetet, lemezről tanultam és a lemezekkel daloltam, a szomszédok legnagyobb boldogságára. (Viccelek...)  

  Hogy nem voltak soha unalmasak ezek a sokszor megnézett előadások, az elsősorban azért volt, mert Péter soha nem csinált semmit kétszer teljesen egyformán. Egészen rendkívüli készsége volt ahhoz, hogy az adott rendezés keretein belül mindig improvizáljon valamit, mindig élő legyen az alakítása. Itt van például a Bájital. Soha nem tudtam megunni azt a mókázást, amit ebben a darabban csinált. Pontosan tudtam, mik a trükkjei, mikor mi jön, már alig vártam, hogy másszon fel a rúdra, hogy pucolja a répát, hogy az első felvonás végén sírásra görbült szájjal maradjon a függöny nyílásában. Mégsem volt mindig ugyanaz. Függött a partnerektől, függött attól, éppen milyen a hangulata. Ugyanakkor jószerivel ez volt -sajnos- az egyetlen humoros szerepe, többnyire szomorú operákban énekelt,  mint például a Lucia, egyik legjobb szerepe Edgardo volt. Minden egyes alkalommal végigbőgtem az utolsó áriát. Mint ahogy a Bohéméletet is, igaz, hogy attól egy idő után már mérgezésem lett, azóta se szívesen nézem meg. Nélküle meg főleg nem.

  Az évek során alakult a repertoárja is, és alakult az ismeretségünk is. Mert mi, lánykák, nagy rászánakozás után először egy délelőtti Rigoletto után vettük a bátorságot, hogy megvárjuk a művészbejárónál. Aztán utána ebből gyakorlat lett, szinte mindig ott voltunk, és egy idő után már persze ő se csinált úgy, mintha nem venné észre a nagy rajongásunkat. Elkezdtünk beszélgetni. Őt tényleg érdekelte, mit gondolunk, milyenek vagyunk, foglalkozott velünk, időt szánt ránk. Később, mikor már én is tanultam énekelni, még tanácsot is kértem tőle.

Személyiségének voltak furcsa, ellentmondásos oldalai. Egyrészt volt a színpadi jelenléte. Életemben nem láttam énekest olyan odaadással játszani, annyira kitenni a legbelsőjét, lelkét a színpadon, mint ő.  Remek arányérzéke volt, pontosan tudta például, hogy az alkata nem hősi. Ezért minden operahőshöz kitalált valami olyan attitűdöt, amivel hihetővé tudta tenni. Úgy is fogalmazhatunk, hogy antihősöket játszott, embereket, akik gyengék is lehetnek, indulatosak, félhetnek. Mert kisszerű lenni, mert tudta, hogy a hősködés nem állna jól neki. Emlékszem egy esetre, mikor friss tag voltam a kórusban, a Végzet hatalma volt az első premier, amiben részt vettem. Mikó rendezte és az utolsó felvonás nagy Alvaro-Carlos duettjét próbálták épp a színpadon, én oldalról néztem. Volt valami akció, hogy letérdeljen vagy ne, hogy ott térdeljen le vagy később. A segédrendező éppen fel akart menni, de Mikó visszatartotta -Hagyd, megoldja. -És megoldotta.  Szóval a színpadi játékban nem volt szemérmes, lecsupaszította a lelkét. Ugyanakkor nem volt olyan riporter vagy újságíró, aki rá bírta volna venni, hogy nyilatkozzon, akár tévében, akár lapban. Ezen is viccelődtünk egyszer, akkoriban volt valami buta műsor, aminek az volt a címe, hogy Kérjen lehetetlent.  Hát, mondtam Péternek, én megpróbálom,  azt fogom kérni, hogy bírják szóra. Persze nevettünk, tudtuk, hogy ez tényleg lehetetlen.

  Különböző módon viselkedett különböző emberekkel. Színpadi szituációkban igényes partner volt, nem szeretett olyanokkal játszani, énekelni, akik nem ütötték meg a mércéjét. Persze sokszor nem szólt, de lehetett érezni rajta az elutasítást. Ha valaki az ízlése szerint volt, azzal  viszont nagyon kedves volt, kollegiális, segítőkész. De azzal nem lehetne megvádolni, hogy smúzolt volna bárkinek. Egyszer én is keményen megkaptam tőle a beosztásomat, persze jogos volt, mert pocsékul énekeltem egy meghallgatáson. Nem mondhatnám, hogy kíméletesen közölte volna a véleményét, de igaza volt és ráadásul azért némi dicséretet is tudott beleszőni a lebaltázásba.  Különleges maradt a barátságunk, ha nevezhetem így, visszavonulásáig, sőt, mikor azóta egyszer-egyszer sikerült összefutnunk az Operánál, ugyanott folytattuk a beszélgetést és általában gurultunk a nevetéstől. Senkit nem ismertem, aki úgy tudott volna vicces történeteket elmesélni, mint ő.

 Emlékszem arra, mikor  rájöttem, hogy voltaképpen mennyire TUD énekelni. Egy Werther előadás volt, ami nem is volt a kedvencem, de akkor egyszer csak feltűnt, hogy micsoda technikai trükköket tud, hogy tud diminuendot csinálni, hogy frazíroz. Volt egy néhány olyan év, amikor olyan színvonalú előadásokat produkált, amiket egy az egyben rögzíteni lehetett volna. Elsősorban Edgardoban, ebből is gondolom, hogy vokálisan a belcanto repertoár feküdt volna legjobban neki, ami sajnos jobbára elkerülte. Ernestot is csak a bécsi Staatsoperben énekelt, itthon soha. De nagyszerű volt a Rigolettoban, a Traviatában, Bohéméletben, Toscában. Nagyon sajnálom, hogy a Hoffmannt csak aránylag kevésszer énekelte, mert az nagyon testhezálló szerepe volt.

  Aztán bővítette a szerepkörét, aminek akkor örültem, hiszen felvett olyan szerepeket, mint az Álarcosbál Riccardoja, vagy Des Grieux, Manrico. Nagyot alakított ezekben a szerepekben és meg is oldotta őket, de nem tökéletesen feleltek meg a hangi adottságainak. Érdekes az is, hogy a felvételek mennyire nem adják vissza az élményt, amit élőben nyújtott. Ő valahogy élőben hatott igazán, olyan volt, mint mikor egy varázslatos fényben úszó tájat akarunk megörökíteni, de a fényképen csak a töredéke látszik a valóságnak. 

  Amikor beteg lett, emlékszem, milyen jeges rémület fogott el. Sokáig, legalább egy évig nem lépett fel, a visszatérése egy csoda volt, könnyekkel a szememben hallgattam az Alvaro-áriát, amiben annyi fájdalom volt, amennyit csak ő tudott beleénekelni. Kicsit megváltozott utána, talán fáradékonyabb lett, de mégis még jó néhány évet kaptunk szinte ajándékba. Amikor úgy döntött, hogy visszavonul, az is rá jellemző döntés volt. Végleges, visszavonhatatlan, hiába is rimánkodtunk neki, hogy hiszen remek hangi állapotban van, semmi oka nincs visszavonulni. Viszont neki is voltak érvei és ha ő valamit eldöntött, akkor az eldöntött dolog volt. Így hát ő úgy tudott a Házból elmenni, hogy hiányolták, hogy marasztalták, hogy a helyén maradt egy űr, ami csak lassan-lassan szűnt meg, az idő múlásával. Illetve inkább csak belenyugodtunk, hogy egyszer és mindenkorra becsukta maga mögött az ajtót. Ez is annyira jellemző Rá.

  Kicsit hülyén hat ez ez írás most, hiszen Péter hála Istennek tudtommal remekül van, élvezi a nyugalmat. A visszaemlékezés a pályájának szól elsősorban, ami már befejezett mű. Nem is akármilyen. Sajnálhatják azok, akiknek nem volt részük olyan előadásban, amit fénykorában énekelt. Szerencsés vagyok, hogy jószerével az egész működését végig követtem, a kezdeti lírai szerepektől egészen a már-már határait súrolókig, a színpadi alakításainak egyre kifinomultabb csiszolását az egész szakmai professzionalitását, ami annyira jellemző volt a fellépéseire.

  Amúgy nem jellemző ez rám. Sose voltam egy nagy piás. Szerintem genetikailag is alkalmatlan vagyok az alkoholizálásra, ez már általános iskolás korunkban kiderült, mikor, ha jól emlékszem, egy Gyerekszínházi előadásra mentünk iskolailag, és előtte Éva barátnőmmel tartottunk egy kis bemelegítést nálunk. Volt egy üveg whisky a bárszekrényben, rendkívül vonzó külsővel, szép metszett kristályt utánzó üvegben, a nyakában láncon viselte a márkanevét. Valahol olvastam egy receptet, miszerint a whiskyt tejjel és mézzel kell keverni -gondolom, amolyan Bailey's-féle dolog lehetett az alap. Egy hatása volt annak a kisujjnyi italnak, szerintem átaludtam az előadást.

  (Különben azóta is volt alkalom, hogy kevertem magamnak ehhez hasonló koktélt, csak tejszínnel, nem rossz.)

  Ifjúkoromat sikerült különösebb szenvedélybetegségek nélkül átvészelni, elpöfékeltem ugyan egy-két cigarettát méla undorral, csak hogy olyan felnőttes legyek, de elég hamar úgy döntöttem, nem érdemes ezzel kínozni magam -utálom és jobb ebbe belenyugodni. Nem voltam valami nagy bulizós, és ha véletlenül be is tévedtem egy "operás" házibuliba, nagy kárt nem tettem magamban.

  Az első igazán mulatságos esetem akkor történt, mikor már az énekkar tagja voltam. Egy premier után talán kicsit több pezsgőt ittam, mint kellett volna. Néha előfordult, hogy lehúztam ilyen színpadi koccintások alkalmával egymás után két pohárkával is a gyöngyöző italból, és tényleg csak azért, mert ilyenkor már nagyon szomjas szoktam lenni. (Akinek nem jutott, most már legalább tudja, hogy én ittam meg az adagját.) De ekkor valószínűleg a sok viháncolás, kollégákkal való cseverészés közben túlhaladtam a kellő és helyes mennyiségen. Így, mikor elindultam haza -a József nádor téren laktam ekkor, saját lakásomban -, az Oktogonnál egyszer csak elhagyott az erőm és úgy éreztem, nem tudok elgyalogolni már hazáig. Ebből így utólag arra következtetek, hogy elég késő lehetett, nyilván nem járt már a kisföldalatti. És mivel a szüleim és húgom a Jókai téren laktak, úgy döntöttem, bekérezkedek hozzájuk, elalszom egy éjszakát a régi családi otthonomban.  A kapun be is tudtam menni, valószínűleg nyitva volt, de lakáskulcs nem volt nálam, hát becsengettem. Amíg vártam, hogy valaki magához térjen, eszembe jutott, hogy mit fognak szólni, hogy csak így beállítok az éjszaka közepén. Valamiért rendkívül mulatságosnak találtam ezt a gondolatot, annyira, hogy elkezdtem nevetni,és a nevetéstől még a maradék kis erőm is csaknem teljesen elfogyott, hát nekidőltem a díszes kovácsoltvas rácsos ajtónak. Így talált rám anyukám, mikor néhány perc után kijött ajtót nyitni. Először halálra rémült, azt hitte, sírok, és rögtön feltételezte, hogy bántott valaki, megtámadtak. Aztán látta, mi a helyzet, beparancsolt és azonnal ágyba dugott, kicsit zördan, ámde megkönnyebbülten.

  Aztán volt egy eset, amikor egy kolléga szüleinek a hűvösvölgyi házába mentünk ki valamiért, az okra nem emlékszem, csak arra, hogy megkínáltak valamilyen ősi pálinkával, nem vicc, a harmincas évekből származott, sötét borostyánszínű cucc volt. Nem tudom, miből készült és semmi mást sem tudok erről az esetről.  Mikor megittam az átadott kis kupicányi adagot, onnantól kezdve nincs több emlékem, azt se tudom, hogy kerültem haza (persze, mivel a későbbi férjemmel voltam, teljesen nyugodt vagyok afelől, hogy nem történtek illetlen dolgok.)  Döbbenetes dolgokat tudnak művelni az ilyen régi párlatok, hacsak nem Exmemoriam átokkal sújtott valaki. A pálinkát már csak azért is utálom, mert ez a második kellemetlen találkozásom volt ezzel a típussal, egyszer fájdalomcsillapítónak használtam egy deci kommersz barackot, senkinek sem kívánom, mikor fájdalom nélkül, viszont meglehetős émelygéssel felébredtem a gyógykezelés után. Azóta senki sem tud rávenni se hízelgéssel, se zsarolással, de még erőszakkal se, hogy pálinkás poharat emeljek a nyakamnál magasabbra.

  Viszont a vörösborral kapcsolatban nem voltak előítéleteim, nem mintha nagyon éltem volna vele. Voltak viszont régebben évente azok a koncertek az Óbudai Társaskörben, amiken énekkarosok énekeltek szólóban, hogy megmutogassák oroszlánkörmeiket. Egy ilyen koncert után, mikor, ha jól emlékszem a "Messze a nagy erdő"-t énekeltem, kolléganőimmel, Balogh Marival, Vaszkó Katival és Somogyvári Valival beültünk a közeli kisvendéglőbe lazulni egy kicsit. Rendeltünk is valami kis ennivalót, de az volt a lényeg, hogy Mari ismerte az ott muzsikáló zenészek prímását, aki megörült nekünk és az égegyadta világon mindent eljátszott, amit csak kértünk, és mi meg mindent elénekeltünk. Felvonultattuk a teljes operettirodalom legismertebb primadonna-számait, volt ott Csárdáskirálynőtől Giudittán keresztül Maricáig minden. A vendéglő közönsége egészen le volt nyűgözve, hangosan bravóztak és tapsoltak, ez rendben is van, viszont küldték nekünk az üveg borokat és ez öreg hiba volt. Illetve az, hogy megittuk őket.  Ismerős az a jelenség, hogy nem érzed, hogy megártott az alkohol, amíg meg nem próbálsz lépéseket tenni a kijárat irányába? Ez történt. Tök jól voltam, tényleg vidám, semmi bajom nem volt, amíg el nem indultunk haza. Akkor rögtön kiderült, hogy alaposan nehezítve van a koordinációm és az iránytartásom. Marival beültünk egy taxiba, szerintem ő is látta, hogy kicsit se érzem jól magam, mert először engem vitt haza.  Ráadásul a férjem is meglehetősen morcos volt, ő vigyázott a két gyerekre és úgy érezte,nincs rendjén, hogy ezalatt én illuminált állapotba kerülök. Nem mondhatnám, hogy támogatott volna, se fizikailag, se erkölcsileg. Én meg csaknem egész éjszaka vigyázzban ültem az ágyban, mert olyan rosszul voltam, hogy ha megpróbáltam lefeküdni, piszkosul forgott velem a világ,a körhintát meg gyerekkoromban se szerettem. Másnap se éreztem magam valami fényesen és annyit mondhatok, sok-sok évig még csak meg sem közelítettem az alkoholbevitelnek ezt a kritikus szintjét.

  Néhány éve viszont sajnos még egyszer utoljára sikerült egy toxikációs balesetet szenvednem. Ez akkor történt, mikor Szombathelyen szerepeltünk a Traviatában. Egy kollégiumban szállásoltak el minket, remek hely volt különben, nagy lakások voltak, két nagy szobával, szobánként 6 ággyal, konyhával, fürdőszobával. Két apartmanra való hölgy már jó előre összeállt, maradtunk hárman lányok, akiknek három fiúval kellett összeköltözni. elég pikánsan hangzik, de tökéletesen illedelmes volt a dolog, az egyik volt a fiú-szoba, a másik a lányoké, teljesen tiszteleben tartottuk egymás tevékenységeit, különösen a fürdőszobára vonatkoztatva, sőt, ha belegondolok, ha csak lányokkal lakom, sose tudtam volna a kávéfőzőt kinyitni, ugyanis a vákumtól mindig erősen meg volt szorulva, és mindig meg  kellett kérnem vallamelyik kollégát, hogy segítsen. Ezek a fiúk olyan cukik voltak, hogy bármikor kijöttek a konyhába, automatikusan szétcsavarták a szerkentyűt, hogy ne kelljen rimánkodnom. 

 A premier szerencsésen lezajlott és utána leültünk az asztalhoz, beszélgetni, csipegetni, iszogtani. Csak az volt a baj, hogy ha beszélek, a többi dologra nem tudok annyira odafigyelni, gondolkodás nélkül mindig kiürítettem az elém tolt vodkáspoharat. Az a kolléga se akar okvetlenül rosszat, aki ezután mindig újra megtöltötte, elvégre ez is egy udvariassági szabály, nem? Na mindegy, egyszer csak az a rémes érzés hasított belém, hogy totálisan kikészültem és ha most, azonnal nem állok fel és nem megyek be a szobába, akkor a saját erőmből nem nagyon fogok már bejutni. Ráadásul büszke is vagyok, természetemnél fogva, nem akartam , hogy lássák rajtam, hogy K.O  vagyok. Felegyenesedtem és három kimért, kínosan lassú és arisztokratikusnak szánt lépéssel bevonultam. Aztán óvatosan, minél kevesebb forgómozdulattal levetkőztem, mint a hímes tojást, elhelyeztem a fejemet a párnán. Szerencsére, ha nem mozdítottam meg, akkor nem szédültem, már ezt is különleges kegyelemként tudtam értékelni. Amúgy sok ficánkolásra nem is nagyon voltam alkalmas, szerintem az idegrendszerem kicsit sokkos állapotban lehetett. Az a vicc, hogy közben a gondolataim teljesen világosak és tiszták ilyenkor, csak a különféle mozgások akadályoztatottak, beleértve a beszédhez, mármint az artikulált és érthető beszédhez szükséges mozgásokat is. Szóval bealudtam, ha lehet így fogalmazni, mindenesetre nem voltam magamnál, nevezzük is az akkori állapotomat bárhogy.  Még reggel is olyan pocsékul voltam, hogy a kávé szaga is rosszul esett, kivánszorogtam az egysaroknyira lévő pékségbe, vettem valami jó kis csokis, édes, kelt tésztás süteményt és leerőltettem, de egész délelőtt pocsékul voltam.

  Az viszont biztos, hogy azóta csokilikőrnél erősebbet nem ittam és nem is szándékozom. Azért is írtam meg ezt a kis posztot, mint befejezett történetet, nem készülök második kötetre, se bővített kiadásra. Úgy érzem, megtettem ezen a téren, mármint az alkoholmámor terén, amit okvetlenül kellett, és nem kívánok további tapasztalatokat szerezni ebben a műfajban. Éljen a józan ész, éljen a száz százalékos meggylé, mint kedvenc italom, valamint a csokoládés bejgli, ami ennek a történetnek az egyik vitathatatlanul pozitív szereplője volt.

  Mert itt kezdődött.  Jó kis iskola volt, színházi akklimatizáció.  Ha az elején akarom kezdeni, akkor onnan kell mesélnem, hogy olyan 13-14 éves koromtól nagyjából ismertek engem és a baráti társaságomat, főleg az Erkelben. Mert elsősorban oda jártunk. Kicsit később már csak azért is, mert az Operát bezárták néhány évre.

   Adott volt egy kis csapat, opera- és Kelen Péter-rajongók. Hogy mért pont ő volt az, akire ráragadtunk, gondolom, ennek az okát a személyiségében kell keresni. Mindenesetre szinte minden előadásán ott voltunk, így embertelen mennyiségű Rigolettót, Traviatát, Bohéméletet, Lammermoori Luciát láttam, persze más darabokkal vegyítve. Mikor már leérettségiztünk, a barátnőim közül néhányan bejutottak statisztálni, én akkor ebből még kimaradtam.

  Egy talán februári napon egy Faust előadásra érkeztem, már akkor is persze 6-os kezdés volt, jó korán odaértem, már 3/4 6 körül ott sétálgattam a színház előcsarnokában. Egyszer csak valaki megragadta a karomat és elkezdett vonszolni. Nem tudtam, mit követtem el, vagy egyáltalán mi történik. Láttam, hogy a statiszták vezetője, Gergely Saci az elrablóm. Átrángatott a nézőteret a backstage-től elválasztó ajtón és különösebb magyarázkodás nélkül belökdösött a liftbe és felvitt a negyedik emeletre, ahol már vártak, öltöztető és fodrász, azonnal rám adtak egy fürtös szőke parókát és egy bazi nagy szárnyat és fehér ruhát. Aztán lassan kirajzolódott a történet háttere. Az egyik lány, akinek hivatásszerűen angyalkodnia kellett volna, nem tudta, hogy az előadás 6-kor kezdődik, így eggyel kevesebben voltak. Viszont ez egy szigorúan szimmetrikus alakzat volt, hat darab angyallal, nem hiányozhatott egy sem. Mint kiderült, a lányok javasolták a kétségbeesett Sacinak, hogy keressen meg engem, biztos ott vagyok, hiszen a kedvencem énekel. Így kerültem színpadra. Nem volt kis élmény, mikor a bálványozott tenoristával egy színpadon álltam.. Az ő szeme is elkerekedett, mikor megismert a mennyei csapatban. (Akkor már amolyan haverságban voltunk, sokszor fél-háromnegyed órákat beszélgettünk, viháncoltunk előadás után)

  Így aztán kiderült rólam, hogy használható vagyok, gyorsan tanulok, megbízhatóan teljesítem a feladatokat, és nem utolsósorban rajongásig szeretem a műfajt és magát a házat. Így kerültem be a statiszta lányok csapatába. Sok--sok darabban dolgoztam, sokat tanultam. Például parókát feltenni. Sminkelni. Végigmenni a színpadon abroncsos ruhában, uszályos ruhában. Utóbbi nem is ment zökkenőmentesen. Ezt majd a bakik és balesetek felsorolásánál kifejtem. Megtanultam, milyen egy próbafolyamat. Milyen egy világításpróba (baromira unalmas). És megtanultam azt is, hogy bizony ez is munka.Olyankor is be kell jönni, mikor az embernek épp nincs kedve a héten a harmadik Hunyadit végigácsorogni.

 Akkoriban úgy volt a kifizetés, hogy az ember a vezetőtől, aki vagy Saci volt, vagy Vogel Lici, kapott egy papírt, amin ki kellett tölteni a személyes adatokat, és az Operában a büfé előtti folyosó elején, az Erkelben a második emeleten egy kis felül nyitott, alul csukott ajtó mögött  ült Margitka, aki azonnal ki is fizette az esti járandóságot. Volt olyan darab, amiben cselekvéspénzt is kaptunk, akkor alá kellett írni, hogy mondjuk "kabát"  (a Bohéméletben Colline-nak a kabátot eladó lány) és kaptunk érte mondjuk 10 vagy 30 forintot.

  Nagy élmény volt többek között Seregi balettjeiben statisztálni. Rómeó és Júlia, Spartacus, Szentivánéji álom, mindegyikben álltam színpadon. Tőle sokat lehetett tanulni a próbákon, ha a stílusa elég ijesztő is volt. De egy életre megtanultam, hogy nem hadonászunk csak úgy, hanem tudnunk kell, hogy miért teszünk egy mozdulatot, annak kell hogy legyen "története". Életem egyik legrémesebb emléke, mikor egy balett-termi Rómeó próbán épp egy kosarat cipeltem keresztül az első felvonás első jelenetében a színpadot helyettesítő termen, mikor a mester éleset füttyentett -ezt nagyon tudta- , a zene leállt, ő leszegett fejjel odajött HOZZÁM, és megmutatta, mit csináltam rosszul és hogyan is kéne mennem a kosár káposztával. Eközben Rómeó és Júlia és ami azt illeti, Mercutio és Tybalt és egész Verona ott állt és várta, hogy ENGEM, teccik érteni, a kis statisztát a mester betanítson a fontos feladatra. Nahát, legszívesebben elsüllyedtem volna, de ez is egy lecke volt. Most utólag már vicces is...

   Voltam például Kékszakállú harmadik felesége. Ez komoly feladatnak számított, bár az égvilágon semmit se kellett csinálni, csak kijönni a titokzatos hetedik ajtó mögül és békésen ácsorogni, míg Kékszakállú elmagyarázza az elégedetlen Juditnak, "Harmadikat este leltem..." Olyan férjeim voltak, mint Melis és Polgár László. Bizony. Tuti, hogy ezt nem is gondoltátok, mi? Ehhez fűződik életem egyik legnagyobb lecseszése, és bakija, ha már itt tartunk. Éppen a könnytónál tartott a darab, ott szenvedtek szegény szólisták, hívás volt, hát elindultam a színpad mögött a másik oldalra, mert hogy onnan kellett bemenni a megfelelő pillanatban. A fejdíszt, ami a jemezhez tartozott, a kezemben lóbáltam.  A darab végén  (és mindig is éjjel lesz mááár...), valami csetepaté hangjait hallottam az ügyelőpult felől. Mikor legördült a függöny, beviharzott a színpadra Mikó tanár úr, aki a darabot rendezte és amúgy meg az Opera főrendezője volt. Magából kikelve ordított: "Ki ment át a színpad mögött a vetítő előtt?!" Hoppá. Hát, kénytelen voltam felemelni a praclimat...én voltam, sajnos. Erre Mikó kettőt nyelt, morgott egyet és szokásos, ismert mackós tartásával kicammogott, mert engem véletlenül kedvelt. Azért Lici nem dícsért meg, annyit mondhatok. Ezt is megtanultam, hogy a vetítő előtt nem sétálunk, mert annak az a következménye, hogy egy három emelet nagyságú, fátylas fejdíszét kezében lóbáló árnyék suhan át a könnyek taván. Eléggé...hogy is mondjuk...elidegenítő látvány.

  Ennél egy jobb akcióm volt, az nem látványos volt, viszont hangos. A láng című opera harmadik felvonásában van a nagy drámai jelente, mikor az exarcha és felesége közötti konfliktus a férfi szívinfarktus általi halálát okozza. Úgy volt rendezve, hogy a színpad elejét leválaszották egy nagy függönnyel -kortinával - és mögötte be volt állítva a következő kép, a nagy, kórusos ítélethozatal, amiben a feleséget, Silvanát végül boszorkányság miatt elítélik. A sötét színpad oldalában próbáltam a nagy tömegben megtalálni a helyemet és eközben teljes erőből belesétáltam az odakészített gongba. Éppen abban a pillanatban, amikor a nagyfőnök a kortina előtt elhalálozott és ebből az alkalomból egy ütemnyi feszült generálpauza volt. Mondhatni, direkt azért, hogy ne fáradjak hiába a gongolással. Hiába, kérem, van, akinek az a sorsa, hogy nyomot hagyjon a művészetekben.

  Az uszályos történet nem volt ennyire vicces, csak nagyon hülyén nézhetett ki. Ketten voltunk újak abban a régi Hunyadiban, a tojáshéj még a fenekemen volt, ami a színpadi rutint illeti. Elmondták, hogy mikor a király esküt tesz, felemeli a kezét, mindenkinek felé fordulva le kell térdelnie. Ez eddig rendben, nem túl bonyolult..Csakhogy. Valahogy rossz helyre keveredtünk, az énekkarosok közé és láttuk , hogy a társaink a színpad másik felében vannak. Elindultunk hát arrafelé. Ezzel csak az volt a baj, hogy pont háttal mentünk a királyhoz képest és még az, hogy a mögöttem haladó kollegina minden lépésnél rátaposott a hosszú uszályomra. Így a következőképpen mutattunk: lépés, hátrahőkölés. Mindeközben mindenki a király felé fordulva térdel, mi araszolunk az ellenkező irányba, meg-megtorpanva. Utólag már ez is vicces...:-)

  Ja és a karrierem egyik csúcspontja, a Marton Éva vendégszereplésével történő két Turandot. Nagy felhajtás volt, a tévé is felvette. Személyesen a művésznő választott a statiszták közül kettő darab hölgyet, aki majd a hosszú sleppjét cipeli. Valamiért olyan vicces kedvében volt, hogy kiválasztott engem, aki voltam vagy húsz éves és 170 centi és Menyhért Mártit, aki kicsit idősebb és sokkal alacsonyabb. Pontos utasításokat adott. Azaz nem. Annyit mondott, hogy mikor mozog, akkor mindig segítsük utána a sleppet, különben ücsörögjünk a lépcsőn. Ez az előadáson úgy nézett ki, hogy készségesen kuporogtunk, a művésznő lépett kettőt, én felugrottam, arrébb löktem az uszályt. mire Márti felállt, én már vissza is kuporodtam. Nagy általánosságban sikerült pont komplementer mozgásokat végeznünk,szóval én föl, ő le és fordítva. Megvan ez a televíziós felvétel, én egyszer megnéztem, szívemhez kaptam, hogy ennyire nem lehettünk barmok. Pedig bizony.

   És voltam még a Márta című operában a tehén hátulja. A fonó-quartett helyett fejő-quartett szerepelt ebben a rendezésben és ehhez ketten adtuk a tehenet, fehér harisnyában, rózsaszín szalaggal a lábunkon, egy tehén testébe bújva, mint eleje és hátulja. Elég nehéz feladat volt, első alkalommal be se fértünk az ajtón, azért végül nem onnan kellett bemennünk, hanem a tűzoltójárásból. Még táncoltunk is és a hátsó tagnak a tehén szempilláját kellett rebegtetnie egy rúd vagy mi a fene segítségével.

  Mindenesetre a statiszta-karrierem jelentősnek mondható, nyomot hagytam én magam után, ezt még fokozni is tudtam, mikor aztán előrébb léptem a hierarchiában és felvételt nyertem az énekkarba. De ez már a másik mese.

 Nagyon szeretem ezt a dalt, elég sokszor énekeltem is. Olyan szépen, finoman mondja el, milyen a gyász, mikor elveszítünk valakit, akit szeretünk.

   Közeledik Halottak napja, ráadásul valaki, akit nagyon kedvelek, bár csak felületesen ismerek, útja végén jár. Ezért is járnak a gondolataim a saját halottaim körül. Most a gyerekekkel is beszélgettünk erről, persze csak anyukámról, hiszen számukra ő volt az, akit a szeretteik közül elveszítettek. 

 Az első emlékem, ami egy családtagom elvesztéséről szól, a nagymamám egyik testvérével kapcsolatos. Kicsi voltam még, és nem is egészen értettem, mégis megmaradt az emlék, éles képekkel, ahogy anyukám telefonál a kórházba, hogy érdeklődjön, és elfutja a szemét a könny. Tudtam azt is, hogy apukám két testvére is kiskorában halt meg, sőt nagypapámmal voltam is a sírjuknál. Ez olyan furcsa, idegen gondolat volt, hogy egy gyereknek nem lenne szabad meghalnia. Az első, ami közelről érintett, apai nagypapám volt. Kicsi, szikár ember volt, kevés szavú,még csaknem nyolcvan éves korában is dolgozott. Nem volt egy puszilgatós, hízelgős nagypapa, de mikor kicsi voltam, és náluk nyaraltam, fogott és elvitt a Vidámparkba, megvette nekem azt a pöttyös papír napernyőt, amire mindig is vágytam...szeretett ő, csak nem kérkedett vele, vagy talán nem is tudta kimutatni. Emlékszem, már az óvónőképzőbe jártam, elsős voltam és ott jártam az iskolába az ő utcájuk mellett, az Illés utcán, és egyik reggel egyszer csak ott bandukoltak előttem a táskával, amivel a kórházba kísérte nagyanyám. Két kis, alacsony, kicsit görnyedt ember...összeszorult a szívem a látványuktól. Emlékszem, mikor olyan beteg volt, hogy nagyanyám engem kért meg,üljek a háta mögé és tartsam meg, hogy etetni tudja, mert olyan gyenge volt, hogy nem tudott magától ülve maradni... aztán egyszer arra mentem haza az iskolából, hogy szembe jött a kertkapuban. Rövid ideig teljesen visszatért az ereje, olyan volt, mint egy csoda.  Aztán egyszer beugrottam hozzájuk, anyukám túrós palacsintát küldött velem, nagypapám szokásához híven az asztalra borulva aludt a foteljában. Én meg rohantam, már elmenőben voltam, félig kint a lakásból, mikor felneszelt és utánam köszönt, de nem mentem vissza, csak bekiabáltam neki...sose láttam többé. Talán aznap, talán másnap kórházba került és pár nap múlva már nem élt. Sose bocsátottam meg magamnak, hogy elrohantam és nem mentem vissza.

  Anyai nagymamám nagyon közel állt hozzám és húgomhoz is,  rendkívül nyitott, jókedélyű, szellemes asszony volt, valósággal vonzotta az embereket. Nem véletlenül ment négyszer férjhez. A szomszédok is gyakran ott ücsörögtek nála, valahogy úgy lehetett vele beszélgetni, mintha az ember egy rendkívül kényelmes komfort pihenőszékben ülne, nem egy hokedlin. Kreatív is volt, tányérokat festett, vázákat készített befőttesüvegekből gipsszel, tele volt az ajtaja előtt a gang virágokkal, az egész kis lakás a személyiségét tükrözte. évekkel később megtaláltam a naplóját, amiből kiderült, hogy ő már régen tudta, hogy beteg. Miért nem tett semmit? Sose értettem meg. Voltaképpen legalább két évig állandóan a fejünk felett lebegett a tudat, hogy egyre betegebb, és tudtuk, hogy egyszer csak nem lesz tovább, de senki nem beszélt róla. Mikor aztán eljött, hogy azonnal be kellett mennie a kórházba és megmondták, hogy nincs segítség, már nem volt sok hátra. Pontosan egy hónap. A sugárkezelés teljesen kikészítette a szívét. Utolsó nap, mikor nála voltam, november 7.e volt, akkor még ünnepnap. Megkért, hogy főzzek neki húslevest, abból evett is, aztán kérte, hogy menjek le az ügyeletre és hívjam ki az orvost. Másnap aztán munka után -akkor éppen óvónőként dolgoztam Kőbányán - épp énekórára mentem, mikor a másik nagymamámmal találkoztam össze a 9-es buszon, aki rémülten nézett rám és ő mondta meg, hogy a nagyi meghalt. Leültem és valamiféle transzban lehettem, ő nem is próbált hozzám szólni, valószínűleg látta, milyen állapotban vagyok. Automatikusan cselekedtem, közben egyfolytában zakatolt az agyam, valami sokkos állapotban, mivel az énektanárnőm beteg volt, bementem a zenei antikváriumba, vettem egy kottát, aztán visszamentem az óvodába, mert családlátogatásra kellett menni. Kolléganőm felajánlotta, hogy menjek haza, de én tiltakoztam...minél később akartam szembesülni anyukámmal és a húgommal, úgy éreztem magamban még csak megbirkózom valahogy a gyásszal, de velük együtt már túl sok. Ez nagy ütés volt, ez volt az első nagy ütés a haláltól.

  A másik nagymamám más eset volt, az ő lényege sokkal hamarabb meghalt, mint a teste. Nem, nem úgy, hogy vegetatív állapotban tengődött volna. Az agyvérzése után még két évet élt, mi ápoltuk ketten anyuval, fél oldala béna maradt, beszélni nem tudott, de kommunikálni nagyon is, egyetlen szótagot tudott kimondani, "ninini", de ezt annyiféle hangsúllyal és érzelemmel, hogy elég jól meg lehetett érteni, mit akar. Viszont olyan lett, mint egy gyerek, szófogadatlan, akaratos, aki a lekváros kenyérről lenyalta a lekvárt, és ott hagyta a kenyeret...Istenem, hogy nevetett, mikor betipegtem hozzá spicc-cipőben, amit a balett-öltöztetőktől kaptam leselejtezés után.  De nem ő volt már, nem az, aki a nagymamám volt, ő ott maradt a kórházban azon az estén, amikor bevitték és apuéknak még tudott egy mondatot mondani, egy utolsót: "súlyos agyi infarktus" . Aki helyette maradt, csak egy részét hozta magával, az érzelmeit, a szeretetét például irántam és apám iránt, akire haragudott, arra  rázta az öklét. Ezért őt elveszíteni más érzés is volt, olyan, mint mikor egy fáról lehull az utolsó levél is, ami már amúgy sem élt. 

   A szüleim elvesztése viszont közel van. Nyolc éve történt, szinte hihetetlen. Úgy emlékszem az egészre, mint egy kérlelhetetlen sorstragédiára, ami csak gördül, megállíthatatlanul és kérlelhetetlenül, mi meg csak állunk tehetetlenül és ledermedve. Ott kezdődött, hogy anyu szépen rendbejött a mellrák operáció és kemo után, tünetmentes volt. Apu viszont egyre mélyebbre süllyedt a depresszióba, már jószerivel teljesen magába zárkózott, kiszolgáltatta magát. Fizikailag amúgy nem volt semmi baja a diabéteszen kívül, az se volt túl vészes.  De beütött a villám, a kontrollvizsgálaton valami nem volt rendben anyunál. Kiderült, hogy az eredeti betegségétől teljesen független új daganat nő a májában. Nem fogom az egészet leírni, mert túl fájdalmas, túl hosszadalmas is, de rengeteget szenvedett, mire kiderült, hogy operálni kell mert gyakorlatilag teljesen elzárta a vastagbelét egy tumor. Levittük Nagykanizsára, ott végezték el a műtétet és ott vágta az arcunkba az orvos a kegyetlen mondatot: "Ugye tudják, hogy gyógyíthatatlan?"  Nem, nem tudtuk és nem is akartuk tudomásul venni. A műtét után összeszedte magát és járt a kezelésekre, kapta a kemot. Kéthetente jött fel busszal, mindig hétfői napon, amikor én szabad voltam -voltak ilyen idők, bizony - és amikor csak tudtam, nagyjából minden alkalommal odamentem és ott ücsörögtem vele olyan másfél órát és nagyon tudaros volt bennem, hogy megjegyezzem ezeket az órákat. Így is lett, tökéletesen fel tudom idézni ma is, ha kínozni akarom magam. Ahogy fel tudom idézni a bölcskei házat is, ahogy ülünk a konyhában, szinte hallom,ahogy csikordul a szék lába a konyha kövén, ahogy felállok az asztal mellől, minden pontosan itt van előttem.

  Mikor aztán összeomlott minden, az gyorsan ment. Akkor már a hasnyálmirigyében is rák volt, de tartotta magát.  A vég kezdete az a nap volt, mikor az őszi szünetben a gyerekek lent voltak és a papa, aki féltékeny volt az unokáira, akik miatt a felesége vele kevesebbet törődik, sértődötten kiment a tornácra a hidegben. Aztán sikerült elesnie, és eltörnie a lábát. Anyu meg kihagyta a kezeléseket, hogy betegen hozzá járjon be Szekszárdra a kórházba, minden áldott nap, mert nem ette meg a kórházi kosztot, minden nap reggel bement, délután haza, akkor megfőzött neki másnapra, mindezt úgy, hogy gyakorlatilag utolsó stádiumban volt klinikailag. Addig, amíg egyik nap olyan rosszul lett, hogy befektették, szívinfarktus gyanújával. Mikor lementünk meglátogatni, megmondták, hogy nem tudnak mit tenni, hozzuk haza, kevés van hátra az életéből. Apámat közben átvitték a krónikus osztályra, anyu még mindig azt tervezte, hogy majd együtt mennek be a váci Irgalmasrendi kórházba, el is volt már intézve, hogy az új évben felveszik oda őket.  De persze ez túlzott optimizmus volt, akkor látták egymást utoljára, mikor aput átszállították Palánkra. Odatolták a gurulós ággyal anyuhoz, de annyira meg volt sértve rá, hogy oda se nézett. Mi meg hazahoztuk anyukámat, aránylag jól is volt, egészen addig, amíg telefonon meg nem kapta a hírt, hogy apu meghalt. Mi a húgommal lementünk elintézni a hivatalos dolgokat, ő meg elindult a lejtőn. Napról napra vesztett az erejéből, távolodott és hiába is próbáltunk utána nyúlni. Már nem lehetett vele telefonon beszélni, nem tudott összeszedetten beszélni, ha nem volt ott, akivel társalgott. Egyszer csak elment a hangja is, csak suttogni tudott. Mikor utoljára próbált egyedül kimenni a mosdóba, alig tudtuk már összeszedni és visszakísérni az ágyába. Kértünk hospice-szolgálatot. Mindössze egyszer kellett kijönniük hozzá. Karácsony előtt voltunk két nappal, délután bementem Pestre, kellett vennem pár ajándékot. A férjem telefonált, hogy siessek, mert baj van. Az a másfél óra, ami maradt, már csak az agóniája volt. Ott ültem mellette és fogtam a kezét, beszéltem hozzá. Tudom, furcsa, hogy ezt mondom, de valamiféle nyugalom szállt meg. Úgy éreztem, ennél rosszabb már nem jöhet. Ha ezt végig tudom csinálni, akkor kibírok én bármit. Megértettem akkor, hogy ez történik mindannyiunkkal. Egyszer csak ott találjuk magunkat a saját halálos ágyunkon, így vagy úgy. És van pár dolog, amiben hiszek ezzel kapcsolatban. Egyrészt, hiszem, hogy nincs különbség, hogy valaki hosszan haldoklik, vagy egy pillanat alatt találja magát odaát, hiszen az idő szubjektív. Honnan tudjam, hogy ezek a percek, másodpercek nem működnek úgy, mint a filmek lelassított vagy felgyorsított jelenetei? Nagyon is elképzelhető, hogy annyi ideig tart, amennyire szükségünk van.  És hiszem, mert láttam, hogy aki elmegy, az távozik, nem szertefoszlik. Az utolsó pillanatban csodálkozást láttam a szemében. Elmúlt a rémület, amivel kapkodott a levegő után. Rácsodálkozott valamire, amit akkor meglátott.

  Ők azok hát, akiket elvesztettem, akiket szerettem. Láthatjátok: velem vannak. Ez a lényeg. Bármikor fel tudom idézni őket, nem csak az arcukat, hanem a lényüket, a szeretetüket. És ilyenkor, halottak napja körül mindig megidézem őket. Átélem a fájdalmas emlékeket is, rákényszerítem magam, hogy ezekre is emlékezzek, és elmesélem őket a gyerekeimnek, hogy ha már én sem leszek, akkor is maradjon valami belőlük.

  "Komm an mein Herz, dass ich dich wieder habe..."

  Végre nem kellett korán kelni, elrohanni, volt idő leülni kicsit, idétlenkedni Attilával reggeli közben az egyik reklámújság felett, amiben egy belga sört hirdetnek, aminek a biztató Mort subite nevet adták. Mondtam neki, hogy ez franciául azt jelenti, hogy hirtelen halál. Kérdi, hogy na de belgául mit jelent? Gondolom, ugyanazt. Na de mi van, ha belgául lassú életet jelent? (Ha-ha) Amúgy volt egy Delirium tremens nevű termék is, az még csalogatóbb.

Na hát így kezdődött, de aztán begyorsult. Először is a fejembe vettem, hogy befestem a hajam hennával, de először is ki akartam próbálni egy tincsen, hogy milyen színt ad a hajamnak. Rákentem hát a keveréket, feltekertem és nekiálltam gulyáslevest főzni. Laura mindeközben a szakdolgozatán szenvedett a számítógépnél. Anita német nyelvű levelet írt, mert levelezniük kell olyan orosz (!) gyerekekkel, akik németül tanulnak. Mikor már közeledett az idő, hogy lemossam a hennát a hajamról, akkor kiderült, hogy nem találok egyetlen szem pirospaprikát se a gulyásba. Tűvé tettem a konyhaszekrényeket, mert emlékeztem, hogy volt még a házi paprikából egy kevés, és hangosan átkoztam azt, aki elhasználta és nem szólt. Végül aztán találtam egy tartalék adag paprikát, és ezután TERMÉSZETESEN meglett a házi is, néhány csomag levestészta alatt lapult.

Közben-közben Laura felolvasott egy mondatot, hogy ez így jó-e, megkérdezte, hogy hogy fordítanám azt, hogy behaviour, Anita felolvasta a levéltervezetét, ami abból állt, hogy felsorolta, kik vannak a családunkban és ki hány éves, Attila ezen felbuzdulva szintén bevetette magát és felolvasott néhány kétismeretlenes egyenletet és megmutatott több olyan feladatot, amiben érdekes emeletes törtek szerepeltek, nevezetes szorzatok, vagy mi a fene. Egyedül Andrisra nem volt panasz, aki néha megjelent, hogy egyen valamit, komolyabb konfliktus csak akkor alakult ki köztünk, mikor rájött, hogy neki nem sütöttem palacsintát, mert buktát kért, és hogy nem adok a sajátomból. Akkor nagy csapkodással és edénycsörgetéssel nekiállt palacsintatésztát keverni. Közben Laura egyszer csak felsikoltott, hogy eltűnt az egész irománya, de szerencsére kiderült, hogy természetesen nem törölte ki, csak becsukta az ablakot, amiben írta. Anita sikeresen bemásolta és elküldte a tanárnőnek ellenőrzésre a családi születési időpontokat, amiket kiegészített a Grüss dich és a Tschüs szavakkal.(Nagyjából)

Ebéd utánra viszont már csak úgy két, két és fél mosogatás maradt, és végülis úgy döntöttem, tetszik a hajszín, amit a henna varázsolt, úgyhogy nekiálltam az egész hajamat befesteni. Az egész fürdőszobát sikerült beterítenem vele, mindent összepotyogott -mert ez nem folyik, sűrű lévén, hanem potyog, mint a libafos. Hát nem egy élmény dolgozni vele, főleg, mert forrón kell felkenni. Aztán leültem várni a hatást, égett kávézacc szagot árasztva, amibe egy kis citromlé is keveredik -ilyen szaga van ennek a gesztenyebarna színt ígérő szernek. Kiváncsi leszek, mert állítólag még egy-két napig változik a színe, remélem nem lesz belőle valami durva látvány, mert a férjem azt mondta, nem akar másik nőt, már megszokott engem ilyen külcsínnel. Mindent összevetve, csaknem elfogyott az összes leves és bukta, nem csaknem az összes palacsinta, úgyhogy mégiscsak neki kellett állnom főzni valamit holnapra a két nagynak. Elhárítottam a tévéelfoglalási próbálkozásokat, miszerint az egyiken Apád, anyád idejöjjönt, a másikon amerikai focit nézzenek, hanem leültem és végignéztem az összes hülye ünnepi beszédet. És most pedig jöhet a The walking dead új évada. Voltak pillanatok, mikor úgy éreztem, inkább Hugenottákat próbálnék...de nem, azért mégiscsak jobb volt ez így.    (Na, milyen lenne ez a szín?)