Merthogy már tavaly nyáron is tettünk kísérletet, hogy szurkolói kártyát szerezzünk, csak mikor el kellett volna menni a Bálnába, mert csak személyesen lehet elintézni, akkor éppen belefáradtunk a császkálásba. Aztán meg lejárt az egyhónapos intervallum, ami az internetes regisztrációtól adott. Szóval lemondtunk a válogatott meccsek látogatásáról.

  De idén nyár végén újra felvetődött a téma és most meg is tettük a megfelelő lépéseket, megszereztük a kis kártyákat. A portugálok elleni meccsről lemaradtunk, mivel épp aznap utaztam Erdélybe. De már kinttartózkodásom alatt lépéseket tettem, hogy jegyet vásároljunk a Feröer elleni meccsre és végre egyszer ott legyünk élőben egy ilyen estén. Nem volt egyszerű, mert a bankkártyám nálam volt, a nyomtató viszont otthon, úgyhogy hosszas üzenetváltásokkal Attila végezte a tranzakciót. Azaz: én egyenleget töltöttem a virtuális kártyámra, mert nekem olyan is van ám. Elküldtem neki a kártya adatait, hogy rá tudja írni a megrendelésre. Akkor visszaírt, hogy mi az adóazonosítóm. Én válaszoltam, hogy fogalmam sincs, az adókártyám elveszett és még hónapokig nem várható, hogy megkapjam az újat, mert valamiért ez a dolog nagyon lassan intéződik, keressen egy dokumentumot, adóbevallást vagy ilyesmit, amiről lemásolhatja. Miután tippeket kért és kapott, hogy hol találhatna ilyeneket, a következő kérdés az volt, hogy hol van apu szurkolói kártyája. Mondtam, hogy szerintem kitettem a pénztárcámból, ott kell lennie valahol a nyomtató körül. Ott nincs. Ehhez már személyes kapcsolat kellett, messengerről átváltottunk Skype-ra.  Noha tagadtam annak a lehetőségét, hogy nálam lenne a kártya, hajlandó voltam megnézni a tárcámban a számtalan cucc között, ilyen-olyan törzsvásárlói kártya, bankkártya, hitelkártya, pikk hetes, amit akartok. És mindjárt a L'Occitane kártya mellett kettő darab szurkolói kártya lapult...Jé, tényleg nálam van, vallottam be. Azért úgy tíz perc múlva újra felvettük a kapcsolatot, addigra ő is kidühöngte magát és talán -mondom, talán - belátta, hogy a dolog megoldódott, bediktáltam a szükséges adatokat és a következő üzenet Attilától az volt, hogy KÉSZ.

  Azóta több kérdés aggasztott a mérkőzéssel kapcsolatban. Egyrészt, hogy későn lesz vége. Ezért megegyeztünk, hogy autóval megyünk, valahol majd csak leparkolunk.  Aztán, hogy hideg lesz. Végül pedig a szombati Svájc elleni meccs, mikor pedig megfogadtam, hogy nyugodt maradok, nem hagyom magam felbosszantani. Na de arról nem volt szó, hogy burleszkbe illő jelenet után kapunk gól, ráadásul két percen belül mindjárt kettőt. Őszintén szólva akkor gyáván megfutamodtam, elmentem lefeküdni és ha hangokat hallottam a tévé felől, még a párnát is a fejemre nyomtam, nem is akartam tudni, mi történik. Ezek után menjek ki lelki nyugalommal személyesen megnézni ezt a csapatot? Mikor még csak el se menekülhetek, ha valami rosszul alakul?

  Végül mindent elterveztünk, indulást, parkolást, magamra vettem annyi ruhát, hogy ne fázzak és legyőztem a késztetést, hogy inkább otthonról, tévén nézzem -vagy ne - az utolsó selejtezőt.

  Különben már út közben fokozódott az izgalom, már a Kerepesi útnál láttunk szurkolótársakat, minél közelebb kerültünk a Népligethez, annál nagyobb volt a dugó - a telefonom többször pittyegett, figyelmeztető jelzéseket küldött, hogyaszongya torlódás van a Könyves Kálmán körúton. Mintha nem abban ültem volna. De azért odaértünk, még parkolóhelyet is találtunk, pedig a környékbeli utcák tele voltak autókkal, amiknek a gazdái ugyanoda tartottak, mint mi. Mikor kiértünk az Üllői útra, pont szemben a Groupama Arénával, a felüljáró végénél, már nagy banzáj volt, pedig még csaknem egy óra volt a kezdésig. Teljesen szabálytalanul átmentünk az úton, ahogy mindenki és máris ott voltunk a baráti tömegben, ahol mindenkivel azonos hullámhosszon voltunk máris!  Szerettem volna venni egyrészt egy stiftet, amivel nemzetiszínű csíkot lehet az arcunkra festeni, másrészt valami lobogtatható nemzetiszínű cuccot. Stift már nem volt, volt viszont egy pult, az egyik politikai párt aláírásgyűjtő állomása, ahol melléktevékenységként ingyenes csíkozást is végeztek. Itt sikeresen beszíneződtünk, aztán bementünk a kapun. A beengedők nagyon cukik voltak!  Megkérdezték, van-e nálam valami tilos dolog, bevallottam, hogy van egy félliteres jeges teám. Meg is mutattam, a pasi a fejét fogta, hogy ne vegyem már ki a táskából, mert akkor muszáj neki elvenni. Ennek ellenére nálam maradhatott. Attila vizét viszont meg kellett inni, ebből is látszik hogy ő veszélyesebbnek látszik, mint én. Meg is tapiztak, hogy nincs-e nálam fegyver, vagy pirotechnika vagy egyéb veszélyes tárgy.

  Kellemes meglepetés volt az is, hogy jól van kialakítva a stadion, sok a kapu, hamar be lehet jutni, nem kell kilométereket gyalogolni, mint a Sportarénában, nem kelll megmászni három emeletet, kb15 lépcsővel már ott is voltunk a helyünknél. Mellbevágóan erős fény volt, hangos zene és nagyon zöld, nagyon szép gyep. Tudom, ki ne mondjátok! Fűtött pályák és kórházak. Akkor is szép zöld. ("Csak az a szééép zöld gyep...csak az fog hiányozni, mondta Poldi bácsi, de ez egy másik mesében van)

  Nahát. Innen nézve más hangulata van a dolognak, mintha tévében nézi az ember. Nem messze tőlünk volt a híres B közép, a Carpathian Brigade, a szurkolók elitje. Hát az nagyon tetszett. Megkérdeztem Attilát, hogy lehet oda bekerülni, azt mondta, oda kell jegyet venni. Ki hitte volna, hogy ez ilyen egyszerű. Ki fogom próbálni. Ahol mi ültünk, ott ugyanis nem mertem gátlástalanul ordibálni, mert már így is kicsit furcsán néztek hátra az előttünk ülők. Pedig különben meglepő, de sok nő van a nézők között, családok, idősebbek is, fiatalabbak is, szóval teljesen rendben van az összetétel. A Himnusz éneklésekor szakmailag odatettük magunkat, legalább egy -két -tiszta hang legyen, mert az a tapasztalatom, hogy valami elképesztően penetránsan szokták üvöltözni a szurkolók.

  Mivel ez nem sport-felhasználású felület, nem fogok kitérni a mérkőzésre, csak annyit mondok, foci szempontjából meglehetősen...hmmm...pocsék volt, na. Erről ennyit, nem fogok most mentegetni senkit, ami elhangzott, az elhangzott, volt benne igazság, nem kellett volna olyan gorombának lenni, de a tények tények maradnak. Viszont ha az ember gyakran felteszi azt a kérdést, hogy miért mennek ki az emberek, ha tudják, hogy a csapat már nem jutott ki a vb-re és amúgy is sz*rul játszott legutóbb is, erre az a válasz, hogy valamiért mégis jó ott lenni. Én például nem unatkoztam, pedig itthon gyakran otthagyom az uncsi meccseket. Viszont az egyetlen gólnál lehetett gátlástalanul visítani és ugrálva rázogatni a beszerzett zászlót. Lehetett szídni a bírót, aki nem adta meg a szabadrúgást, és meg lehetett tapsolni, mikor az ellenfélnek  sárga lapot mutatott fel. Lehetett szörnyülködve eltakarni a szemünket, mikor a kapus a labda alá futott egy szögletnél, ordítani, hogy rúgjátok már ki azt a labdát, mit bénáztoook? És a többi hasonló. Ezekért érdemes kimenni.

 Sokszor szerzek ötleteket olyan internetes oldalakról, mint a Szeretlek, Magyarország, gyakran tesznek közzé olyan kirándulás-ötleteket, amik aztán megihletnek. Most ugyan az iskola szervezett hasonló, csak hosszabb útvonalon kirándulást arra, ahová ma mentünk, de gondoltam, megemlítem.

  Szóval írta az iskolai honlap, hogy ezzel a kirándulással ki lehet váltani a mindennapi testnevelés plusz óráit, és ahogy olvastam a Spartacus-ösvény nevét,  kíváncsi lettem. Utánaolvastam és kiderült, hogy eredetileg ez egy vadászösvény, amit legálisan körülbelül két éve nyitottak meg turisták számára és tettek erre alkalmassá.  A hosszáról nem találtam egyértelmű információkat, de úgy tűnt, ahogy mi szándékoztunk megtenni, Pilisszentlászlótól Visegrádig, onnan meg át a komppal Nagymarosra, az egyszer olyan 4,7, plusz 2 kilométer, szóval könnyű séta. A leírásokban azt olvastam, hogy gyakorlatilag nincs szintkülönbség, mert az út a hegyek oldalában kanyarog.

 No hát, busszal szerencsésen elértünk Pilisszentlászlóig, ott először is vizet kellett vennem, mert csak nekem nem volt, Laurának viszont ellenkező előjelű problémája volt, amit a helyi kocsmában 100 Ft ellenében meg tudott oldani. Láttuk mi, hogy az emberek többsége a falut átszelő utcán megy, de én pontosan elolvastam, hogy a zöld jelzésen kell elindulni, hát megkerestük és nekivágtunk. Először is egy rohadtul meredek utcán kellett felmenni. Na ez szép, gondoltam, még hogy nincs szintkülönbség.  Aztán szépen haladtunk a jelzésen, de egy idő után kicsit gyanús volt, hogy az autóút mellettünk fut, ennek nem sok értelmét láttam, úgy tűnt, mintha visszafelé mennénk Szentendre felé.

  Egy parkolóhoz érve találtunk egy tájékoztató táblát és kiderült, hogy bizony pontosan így van, richtig az ellenkező irányba indultunk, de még szerencsére nem jutottunk messze, maximum egy kilométert mehettünk a rossz irányba. Na, rückverc konzentrierung, egykettőre ott voltunk megint a vízvétel és a kocsma előtt, de ekkor már mi is a falun keresztül indultunk el. Innentől voltaképpen nem volt bonyolult a dolog, könnyedén rátaláltunk az ösvényre. Ami tényleg nagyon festői és szokatlan, egyik oldalon a hegyoldal felfelé, a másikon lefelé, változóan meredek kiadásban. Sok-sok vízmosáson mentünk át, sok kanyart tettünk  meg, amikor mindig újabb izgalmas látvány tárult elénk. volt egy szakasz, ami kifejezetten sziklás terepen haladt, két csodás panoráma-helyet is találtunk a Dunakanyar felé.  Elég jó tempóban mentünk, lehagytunk több csoportot is, míg az úgynevezett Jenő-kunyhóhoz nem értünk. A leírások egy része szerint itt ér véget az ösvény, másiok szerint viszont tovább is megy. Mindenesetre az út, amin jöttünk, derékszögben fut be egy másikba, ami szintén a zöld jelzést viseli. Nohát itt megint felmerült a kérdés, hogy merre is tovább?

  Ne kockáztassunk, mondtuk, használjuk ki, hogy jó páran vannak itt, akik éppen elindulnak, kérdezzük meg. Így is tettünk, az előttem épp elinduló fiatal párhoz fordultam, és megkérdeztem tőlük, hogy arra van-e Visegrád?  A  lány -pedig nem volt szőke- , azt felelte, fogalma sincs, ő csak megy a többiekkel. De oda mentek? kötöttem az ebet a karóhoz. Ezt se tudta. Mondjuk ez is elég érdekes kirándulási mentalitás, menni az orra és a többiek után, miközben azt se tudja, most hol van, azt se, hova megy. Talán azt tudta, hogy honnan jön, de ez se biztos.

  No hát mindenesetre mi is erre indultunk, mert a telefonos térkép alkalmazás szerint arra kellett lennie Visegrádnak. Mármint légvonalban. Hát megint csak felkapaszkodtunk egy jó meredek szakaszon, szerencsére nem volt hosszú, de már saccra 4,7-nél több kilométer volt a lábunkban.  Ahogy ott mendegéltünk, az előttünk haladó két férfi egyszer csak hátrafordult és megkérdezte, hogy merre kell menni szerintünk Pilisszentlászló felé. Még szerencse, hogy náluk volt turistatérkép, míg nálunk csak a telefon, mert elég hamar kiderült, hogy mi ugyan nem tudunk segíteni nekik, de ők nekünk igen. Mert hogy nem Visegrád felé mentünk, hanem vissza Pilisszentlászló felé. No hát megköszöntük az útbaigazítást és visszafordultunk. Megjegyeztem egy egyszerű szabályt. Ha fölfelé kell menni, akkor eltévedtünk.

  Újra csak megtaláltuk az ösvényünket, ami hasonló stílusban folytatódott, csak balkezes kivitelben, azaz a hegyoldal a bal kezünk felé volt és ez egyikünknek se feküdt olyan jól, mint az ellenkező oldal.  Ránéztem az órára és rémülten láttam, hogy 14:21 van, azaz kb három órája szálltunk le a buszról. És fogalmunk se volt, hogy mennyit kell még menni, de hármunkból ketten éhesek voltak, kettőnknek fájt a lába vagy a háta és mind a hárman elfáradtunk. Mikor tényleg befutottunk a Telgárthy-rétre, ami Visegrád-külsőn van, a telefon távolságmérő alkalmazása több mint 14 kilométert mutatott. Még ha csal is egy kicsit, ez nagyon, de nagyon nem 4.7+2. Attila, aki elegánsan, galléros pólóban és sötétkék pulóverben indult az erdőbe, ezt eléggé nehezményezte is. ő könnyű, másfél-két órás sétára készült.  Végül 3 óra körül elértük azt a kis büfét, ahol már egyszer ettünk, ahol hamar megkapja az ember a kaját, aránylag olcsón és jót lehet enni. 

  Na innen már tényleg nem is volt gond, a kompon jó sok kiránduló kelt át Nagymarosra, és sűrű, szabályos sorban haladt tovább a vasútállomásra. Ahol kiköveztethetően hosszú sor alakult ki a pénztár előtt, és noha 10 perc volt még a vonat érkezéséig, a jegykiadás tempójából máris láttuk, hogy nem fogunk sorra kerülni. Így is lett, úgyhogy Vácig a Máv vendégei voltunk, kényszerűségből. A másik vonat aztán máris hazahozott minket és egy kávé és némi víz elfogyasztása után felborultam...sajnos kénytelen voltam függőlegesbe helyezni magam és lejönni, mert holnap a Visszanéző bérletben megtekintem a kollégáimat a Székelyfonó előadásban és ehhez hajat kellett mosnom, de most, ezen sikeresen túlesvén, az esti Svájc-Magyarorszáfg meccset már igyekszem fekvő helyzetből végigdrukkolni.

 Kérem szépen, tökéletesen művészetmentes bejegyzés lesz. Maximum a Celtic Womenről írhatnék benne, de ezt nem fogom tenni.

  Hajnalok hajnalán kellett kelnem, mert Anitáéknak volt osztálymiséje, ilyenkor utána kis közös falatozást, úgynevezett agapét szoktak tartani, erre sütöttem sajtos pogácsát fél hetes kezdéssel.  Viszont éppen az osztálymisse és az agapé miatt találtam ki, hogy menjünk el étterembe, mert ilyen alkalmakkor vagy rohanni kell haza főzni, vagy nagyon csúszik az ebéd. Különben így is csúszott, mert a második turnusra, fél 3-tól foglaltunk asztalt, akkorra mondjuk már akár meg is főzhettem volna, de mindegy, be volt tervezve a habzsi-dőzsi.

 A miséről most nem írok részletesen, pedig az is emlékezetes volt, nagy kivonulás kettő püspökkel, valami lovagrenddel, államtitkárral, cserkészekkel -és a hatodik ával - jó félórás prédikációval, amivel igencsak megpróbálták a gyereksereg türelmét -én az államtitkárt sajnáltam, ott ült az első sorban, még ásítania sem nagyon illett - és nagy mennyiségű tömjén elfüstölésével. A kis lakoma a templomkertbe lett szervezve, abban a reményben, hogy addigra oda fog sütni a Nap. Hát nem sütött. Rohadtul hideg volt, úgyhogy mikor kockára fagyva hazaértem, magamra vettem mindenféle meleg holmit és megittam egy félliteres bögre teát is, mégis egész délután kicsit borzongtam.

  Mivel a három jogosítvánnyal rendelkező közül senki sem vállalta, hogy nem fogyaszt alkoholt, abban maradtunk, hogy tömegközlekedünk. Ez is elég kalandos volt, kocsiszínbe menő villamossal, de mondhatni pont időre értünk oda, mármint arra az időpontra, amikor már elvielg be lehetett volna menni az étterembe. ennek ellenére az a látványí fogadott minket, hogy sok ember ácsorog a bejárat előtt. Mondhatni, komplikált volt a bejutás. Itt valami nagyon nem jól működött. Ott kezdve, hogy állítólag egyesek még ekkor fizettek bent az előző társaságból, akiknek elvileg 2-kor el kellett volna menniük. Aztán ugye minden társaságot egyenként vezetnek a nekik kijelölt asztalhoz, ez is lassította a bejutást.  Szóval nyűgösen kezdődött az ebéd.

 Mikor végre elfoglaltuk a helyünket, a korábban bejutók már tisztességes forgalmi dugót hoztak létre a kajavételezési csomópontokon. A grillpult előtt hosszú sor kanyargott. Ez még nem is volt probléma, az ilyesmit meg tudjuk oldani, az ember egyszerűen ott kezd, ahol mások kevesebben vannak, mondjuk a szusinál és az előételeknél. Na de hogy nem lehetett elérni, hogy az asztalhoz megérkezzen, amit kérünk, például a pogácsa, aminek a segítségével én a tatár bifszteket el szoktam fogyasztani, hogy az italokat megkapjuk és ne kelljen bodzaszörpöt innom, az elég idegesítő volt.

 Az ételek finomak voltak, ahogy megszoktuk, de azt megállapítottam, hogy úgy látszik, nem szabad később jönni, marad nekünk a korábbi időpont. A vendégek között is volt pár olyan tapló, hogy megdöbbentő. A nő, aki a két szelet bélszínjéhez kért még kettőt, "de azt jobban süsd meg, jóóó?" Ótejóég. Elfogyott a narancsfacsaróhoz kitett narancs. Úgy értem, hogy elfogyott, nem is volt több, bevitték az egész cuccot. Elfogyott a vaníliaszósz a palacsintáknál. És lila lufiból tekertek Anitának mókust. Ki látott már lila mókust, kérdem én?  (Na jó, ezt nem komolyan írtam.)

   Különben kellemes meglepetések is értek, kiderült például, hogy Attila szereti a tintahalat, hogy Anitának ízlik a szusi, viszont csak egyszer kapott nevetőrohamot, akkor is elég hamar abbahagyta, most már nem szed ki egy nagy tányér rizs a kacsacombhoz. Attila nem hajlandó megkóstolni semmilyen alkoholos italt, ebből az következik, hogy neki kéne minél előbb levizsgáznia vezetésből, akkor meg lesz oldva a Trófeába autózás problémája.

  (A Celtic Women meg ott jön a képbe, hogy Ági autójában ez szól az autóban, fogalmam nics, hogy bírja azt a nyáltengert hallgatni. Ráadásul karácsonyi koncertműsort, október elsején. Brrr.)

  Most jut eszembe, hogy ha valaki kívülálló olvassa el a posztokat, úgy érezheti, mintha az egész turné csupa móka-bóka-kacagás lett volna, csak a kirándulásokról, városnézésről, finom ételekről szólt volna. Pedig ezzel szemben az az igazság, hogy nyolc Hunyadi előadás volt ez idő alatt és jó néhány Hugenották-próba is.  Talán nem árt, ha ezekről is írok pár apróságot.

   Ott kezdődik, hogy odabuszozunk a helyszínre. Jó esetben ez ugyanabban a városban volt, ahol laktunk, és nem kellett nagyon korán elindulni. Tusnádfürdőn csak a szállások voltak, onnan három helyszínt kellett megközelíteni, a leghosszabb a Székelyudvarhelyre vezető út volt, ezt már megemlítettem. Általában nem is az a baj, hogy korán kell indulni, sokkal inkább az, hogy előadás után még vissza is kell jutni a szállodába.  Érdekes volt még a temesvári előadás, oda Aradról mentünk és a szállodába érkezés után nem sokkal már indultunk is, ezért jó néhányan összefutottunk a közeli gyorsétteremben, ahova idő híján kiszaladtunk valamit enni. Később kiderült, hogy ez hiba volt, de ki tudta ezt előre?  Ez az eset azért volt érdekes, mert az egyik busz az énekkar felével és más közreműködőkkel nem abba a sportcsarnokba ment, ahol az előadást rendeztük, hanem egy másikba, ahol viszont valami román-magyar felkészülési mérkőzés volt, Szirtes Kati elmondása alapján, bár az nem derült ki, hogy milyen sportágban, milyen szinten és milyen korcsoportban. Mindegy, azért megérkeztek, ezeket a próbákat nehéz lekésni. Az öltözőket illetően már leírtam egyet-mást. Mikor egy-egy helyszínre megérkeztünk, első persze mindig megkeresni, hogy hova pakolunk le, a második mindjárt utána a kávéautomata. Mivel a román pénzek közül már az egy lejes is (ami amúgy leu névre hallgat, gondolom egyes számban) papírpénz, ezek az automaták általában papírpénzt is be tudnak szippantani, de aprót is lehet beléjük hajigálni. Általában 1 lejbe kerül egy kávé, illetve a változatai. Egyszer úgy jártam, hogy capuccinot nyomtam, és mikor hosszas zúgás és zörgés után a gép elhallgatott, elvettem a poharat, de sajnos csak felgőzölt tej volt benne. -Ejnye, mondtam, ebből kifogyott a kávé? -aztán azonnal kapcsoltam, de már későn, mire vissza raktam volna a poharat, már kieresztette a kávét a vakvilágba. Később Hajdú Dia is így járt, mire szóltam volna neki, már kárba veszett a kávé.

 Szóval megkávéztunk, aztán jöhetett a próba. Első alkalommal mindkét karmester alaposabban próbált, a későbbi előadásokon inkább csak a hangosítást kellett beállítani. Míg a fiúk próbálták az első felvonás részleteit, szívesen felfedeztem a sportcsarnokokat, ha volt felsőbb része a nézőtérnek, felmentem, körbejártam, hogy milyen körülmények között ülnek majd a nézők. Néhányan mindig kirakosgatták a székekre az Operaház kis ajándékcsomagját, amit minden néző megkapott, benne egy szép kiállítású könyv az Operaház történetéről szép fotókkal, igényesen megszerkesztve, egy kisebb füzet a Hunyadi produkcióról, a szereplőkről és két lemez, az egyiken az Operaház történetéről készített film, amit már mind ismerhetünk, a Yt-on is fent van tudtommal, és egy Útravaló című, amin magyar művek részletei szerepelnek. Mindez egy emblémás kis tasakban, amit a kollégák közül egyesek hátizsáknak használtak apróságok szállítására. Minden alkalommal érezni azt a kis feszültséget, várakozást, ami a készülődést jellemzi, hiszen minden alkalommal kicsit eltérő körülmények között kell mindennek működnie. A mi részünkről gyakran csak a "Nyári est" részletét kellett előadni, aztán többnyire szabadok voltunk, legalább egy, esetleg másfél órára.

 Volt mikor hiába indultunk el, mert közel s távol nem volt semmi, csak ipari terület, panel épületek és bezárt üzletek. Temesváron azonban ideális volt a helyszín, mármint az előadásé, nem a felkészülési mérkőzésé. :-)  Pont szemben a sportcsarnokkal volt egy naaagy hodály, benne egyrészt egy megkehetősen jó választékkal rendelkező szupermarket, egy piac, ahol szebbnél szebb bőrkabátok, cipők, csizmák, ilyesmik voltak kaphatók,  kint sajtokat, halvákat, baklavákat árultak. És ráadásul voltak kaják is, úgy mint húsok, köztük mics, sült oldalas, csodás illatokat árasztva, kürtős kalács, és  az a lángoshoz hasonlító, juhtúróval töltött dolog, amit sok helyen árultak. Na ezért volt kár a McDonald'sban sajtburgert enni. Mert egyrészt nem voltam éhes, másrészt, ha ennek ellenére eszem valamelyik finom grillezett húsból, nagyon, de nagyon beleszorultam volna a jelmezbe. Hát csak irigykedtem azokra, akik ott falatoztak.

  Az előadás kezdetének közeledtével szépen sorban mind elkészíttettük a frizuránkat, ölünkben tartott csatokat adogatva. Kedvencem az a helyszín volt, azt hiszem Marosvásárhelyen, ahol nagy, telepakolt teregetők vártak minket a bejárat mellett, fodros bugyikkal megtöltve, amik a Víg özvegyben ékesítik a balettos lánykákat. Gyakran működtek a mosógépek, szárítók, amiket hurcoltunk magunkkal -mármint persze nem mi, hanem a műszak pakolászta ezeket ki és be. Az öltöztetők nem csak öltöztetnek és kikészítik és elpakolják a jelmezeket, hanem szükség esetén meg is javítják, új tépőzárakat varrnak a leszakadtak helyére, megvarrják, ami elszakadt. 

 A sminkelés sem a megszokott, körben megvilágított tükrökben történt. A mosdókban jó esetben voltak tükrök, kevésbé jó esetben volt  EGY  tükör, a női karnak és a balettnek közösen, rossz esetben meg nem volt. Ilyenkor maradt a kis zsebtükröcske.  Az is egy izgalmas eset volt, mikor Sass Julikának bezáródott a sminktáskája, ő szándékosan nem zárta be, mert tudta, hogy a zár gyengélkedik, viszont mint kiderült, makacs és zárkózott természetű. Az volt trükkös a dologban, hogy a kulcs benne volt a magába zárkózott táskában. De nem hagytuk, hogy kibabráljon a gazdival, addig buherálta Julika először bicskával, aztán hajcsattal, végül hajtűvel, míg sikerült kinyitni.

 Mikor már mindenki gyönyörű volt, akkor kezdődött általában az előadás. Előtte kis beéneklés, erről már meséltem, aztán a sok-sok idő a második felvonásig. Többször beültem nézni oldalról az előadást, mert unalmas volt a várakozás, olvasni nem tudtam, mert túl sok minden terelte el a figyelmemet. De jó is volt látni, ahogy mindenki teszi a dolgát, az ügyelők, Bence és Lóri gyakran csak odament, ahonnan küldeni kellett, de nem is kellett szólniuk, mert már mindenki tudta, mi a dolga.  Megfeljebb a darab végén, a tapsrendnél kellett oldalról ordibálva utasítani a szereplőket, "együtt előre", kórus", "Bea, gyere karnagy úrért"  majd a végén integetve búcsúztunk az ünneplő közönségtől.

  Mikor mi már beültünk a buszba és hazafelé tartottunk, a műszak még akkor bontotta le a színpadot,  hogy másnap elépíthessék a balett díszletét, az öltöztetők elpakolták a nagy boxokba a jelmezeket, cipőket.

  Na és akkor ott voltak még a balett-napokra eső Hugenották tanulókarok. Voltaképpen elsősorban memorizálásról volt szó, hiszen már minden részt elég jól ismertünk, csakhogy meg kell tanulni kotta nélkül. Van két olyan tétel, ami különös nehézséget okoz, főleg a gyors tempója miatt, azóta kiderült, hogy a karmester bácsi szerencsére nem akarja olyan iszonyatosan gyorsan játszani, mint a fellelhető felvételeken, de hát ez az az eset, amikor úgy kell tudni a szöveget, hogy ha álmunkból keltenek is, fújjuk. Mint a Carmenben a veszekedést, ami szintén a sokak számára mumus (mümü) francia nyelven van, viszont elég sok idő volt, hogy mélyen bevéssük az agyunkba. Itt most kissé szűkebb a tanulásra szánt időkeret.  Úgyhogy legtöbbet ezeket a részeket gyakoroltuk, csak nagyon halkan merem megjegyezni, hogy én már aránylag hamar tudtam a szövegeket, legfeljebb egy-két szó esett ki néha, úgyhogy az unalomtól nagyon szenvedtem. Hanggal úgyse nagyon énekeltünk, mert ezek ráadásul nyírós anyagok, reggel 10-kor ki a fene akar a kétvonalas oktáv felső részében kárálni, mint a gyöngytyúk?! Viszont megvolt az az előny, hogy mivel a szálloda valamelyik különtermét kaptuk ilyenkor, próbaszünetben "haza" lehetett szaladni. Tusnádfürdőn még csodás kilátás is nyílt a próbateremnek kinevezett helyiségből. Én csak szegény Szirtes Katit sajnáltam, aki rengeteg plusz energiát elpazarolva próbálta munkára fogni a vonakodó kóristákat, fél kézzel püfölte a penetránsan hamis elektromos zongorát, próbálta beállítani a hangerőt, hogy hallja azt is, amit játszik és minket is, a másik kezével eltúlzott mozdulatokkal biztatott minket  gyorsabb tempóra, vagy akár csak simán arra, hogy szíveskedjünk a megfelelő helyen belépni. Különben most csütörtökön az első háziszínpadi próbán meglepően jónak bizonyult a darabtudásunk, mindig mondtam, hogy nincs lehetetlen feladat, bár nem kéne kísérletezni azzal, hogy ennek a határát megkeressük, mert egyszer csak  ott leszünk előtte... az meg kinek lenne jó?

  Így teltek hát a dolgos órák Erdélyben. Nem dicsekvésképpen, de tényleg, mindenki tisztességesen dolgozott, az előadásokon nyújtott teljesítményünkkel is meg voltak elégedve az illetékesek és most már arra is van remény, hogy az Erkel színházban újabb jó kis premierben vegyünk részt.

  Ha esetleg még MINDIG eszembe jut valami, amit kifelejtettem, jelentkezem. :-)

  A kosárlabda EB a hibás, emiatt kellett a végére hagynunk Kolozsvárt. Merthogy előbb nem volt szabad a sportcsarnok, azaz a Sala Polivalentá. Ezt megtanultam, mert több városban is így hívták, ezen kívül még egy szót tudok románul: gara. Azaz vonat. Azaz állomás.Mert az állomást jelzik mindig ezzel a szóval. 

 Úgyhogy miután Nagyváradnál és Aradnál már ott voltunk közvetlenül a határ mellett, vissza kellett buszozni Kolozsvárra. 270 kilométer.Nem is sok, ugye? Aha, azt hiszitek? Haha.

 Elindultunk 9-kor. Emberi számítás szerint 270 kilométer, mondjuk magyar viszonyok között,  autóval, 3,3 és fél óra. Na jó, nem mindig, mert például mikor nyáron Szigligetre mentünk, az is aránylag sokáig tartott, de akkor először baleset volt az M7-en, mikor végigaraszoltunk 5 kilométert, akkor  kezdődött a következő dugó, úgyhogy az első lehetőségnél letértünk és inkább tököltünk a régi 7-es úton Székesfehérvárig.Ott viszont már mindenki megéhezett, tehát elkezdtünk keresni egy boltot, ahol valamit veszünk. Mikor találtunk, megvettük, megettük,megpróbáltunk  visszakeveredni a nyolcas út felé, előbb-utóbb sikerült is,közben körbejártuk az egész várost... viszont aztán már száguldottunk, talán jobban is,mint kellett volna, Andris vezetett,a 77-es kanyargós úton nyolcvannal vette a kanyarokat, miközben Attila a hátsó ülésről Palik stílusában közvetített.

 Na mindegy,szóval Kolozsvár. Aki régi turnés, az már tudja, hogy működik ez a dolog.Mi  például Gabival végigturnéztuk már párszor Németországot, mikor az első egy helyben eltöltött hét után -általában Oberammergauban vagy Loreleyben - nem ám két meg négy éjszakákat töltöttünk egy helyen, hanem egyet. Szóval minden nap cuccolás volt, be a buszba, osztán hajrá, neki az országútnak.Mi ,akik ezeken résztvettünk, tudjuk, hogy működik ez: megállás szigorúan három óránként, ehhez az szükséges, hogy az ember idejében megreggelizzen, hogy utána a természetes folyamatoknak hagyjon megfelelő időt,hogy azok ne útközben akarjanak hogy úgy mondjam, beteljesedni. Tehát mi például felkeltünk hétkor, 7:20-kor már reggeliztünk,és a már előre becsomagolt bőrönddel fél 9-kor már tiszta lelkiismerettel és megkönnyebbült zúzával mentünk a buszba bepakolni. Ráadásul olyan kis rafináltak voltunk, hogy külön csomagoltuk az alvócuccot és a hazatérésre szánt ruhákat,és az volt az eltökélt szándékunk, hogy a nagy és még mindig nehéz bőröndöt,amiből elfogyott ugyan a meggylé, lett viszont helyette halva,jutúró és puliszkaliszt, szóval, hogy a bőröndöt legközelebb Budapesten szedjük ki a buszból. 

 Ehhez képest édes-kedves kolléganőnkkel, akit tényleg nagyon szeretek, mert tündércsillag, de soha életében nem turnézott és nem az az előrelátó típus, ekkor találkoztam a liftnél, mikor is büszkén közölte, hogy ő MOST megy reggelizni.Ennek meg is lett aztán a megfelelő és kiszámítható következménye: alig másfél órával indulás után buszunk bekanyarodott egy benzinkúthoz, mert azonnal meg kellett állnunk. A viselkedésemre aztán magyarázatot adtam a kollégáknak, rá lehet fogni arra, hogy már két és fél hét telt el, éreztem, hogy a toleranciaszintem lezuhan a szokásos töredékére. Mondhatjuk, hogy csúnyán kiosztottam mindenkit, aki miatt meg kellett állni, azokat is, akik ezt természetesnek találták. Valljuk be, nem viselkedtem kollegiálisan, bár most is az a véleményem, hogy a szabályokat be kéne tartani, mert 1.ha megállunk, mindenki szétszéled, 2. ha mindenki szétszéled, akkor a.) a fél társaság elmegy pisilni, ha kell, ha nem, b.) a dohányosok rágyújtanak,c.) azok, akik dohányosok és elmentek pisilni,azok UTÁNA gyújtanak rá, 3. mindebből az következik, hogy 20-25 percnél előbb nem fogunk újra elindulni. Amiből az következik, hogy 4. 20-25 percet veszítünk, azaz ennyivel biztos később érünk célhoz. 

Nohát, annyi következménye lett az esetnek, hogy néhányan pár napig csúnyán néztek rám, de most már szóba állnak velem, azok viszont, akik nem mertek hangosan ellenkezni a megállás miatt, suttogva és titokban egyetértettek velem.

 Aztán Királyhágónál volt a kötelező és hivatalos megállás, utána emberi számítás szerint már nem lett volna messze Kolozsvár, csakhogy túl sokan tartottunk egyszerre ugyanabba az irányba, ugyanazon az ócska,szűk úton, kersztül a szinte egymásba érő településeken. Közben elfogyott a hangoskönyvem,a Harry Potter első kötete,  megpróbáltam megszerezni a netről a következőt, ennek az a szövődménye lett, hogy mivel a telefonomat bámultam az össze-vissza kanyargó úton jól elszédültem és felkavarodott a gyomrom. 

 6 óra alatt tettük meg a 270 km-t. Durva.  Ha arra gondoltam, hogy másnap mehetünk vissza ugyanezen az úton,hát nem mondhatom, hogy boldog voltam. Ráadásul a hotelben töltött idő jó részét azzal töltöttem, hogy megpróbáltam letölteni a  Harry Potter 2-t,végül legalább részben sikerrel jártam.

 Hegyről le,előadás, hegyre fel, alvás.Nem mondhatnám, hogy ez volt a legjobb szálloda, ha egynél több éjszakát kell ott töltenem, tuti kiakadtam volna, de így már nem érdekelt, csak induljunk már haza. 

  El is jött a reggel, lecuccoltunk, bepakoltunk, de akkor meg kiderült, hogy a másik busz valamiért késik, szóval vagy 20 perces csúszással indultunk el. Kivergődtünk Kolozsvárról, aztán jöttek az ismerős tájak, erre márpont harmadszor mentünk végig.Ki hinné, hogy Királyhágónál MEGINT megálltunk, már-már az a gyanú támadt bennem, hogy a sofőröknek valami szerződése van az ottani üzletekkel. És akkor még több kisebb településen is bedugultunk,és keresztül kellett vergődnünk Nagyváradon is, az vagy fél órába tellett, de aztán kisvártatva megláttuk a hosszú kamion-sort, ami már a határátkelőtjelzi,és mikor már MAJDNEM ott voltunk,akkor...lekanyarodtunk és megálltunk.

 Na jó,bárkivel megtörténhet, hogy a személyi okmányait valamiért berakja a bőröndbe ahelyett, hogy magánál tartaná, hogy aztán kihívóan beletolhassa a határőr arcába. Szóval,félreálltunk, a sofőrök kipakolták a bőröndök 80 %-át, míg előkerült a személyit rejtő példány,  és akkor még meg kellett keresni a kis bujkáló kártyát.Közben a többiek persze szétszéledtek az elején említett 1-es, 2-esés a többi pont szerint... ennek ellenére olyan 14 óra tájban mégiscsak átléptük a határt. Hát az aztán csodásélmény volt. akkor már meguntam a HarryPottert,rátapadtam az ablakra és néztem a magyar utakat és magyar városkákat, szépek voltak, szerettem őket, mindenki csinos volt az utcán és jó modorú gyerekek mentek haza az iskolából... legalábbis én így láttam.

  Mikor Debrecen után megálltunk,én sem tiltakoztam, mert már nagyon éhes voltam, itt kicsit többet is álltunk, mert a kiszolgálólánykák mondhatni, nem voltak a helyzet magaslatán,mire mindenki megkapta a hot dogját, azt kivárni komoly türelemre volt szükség. De innen már tényleg gyorsan haladtunk és ahogy egyre közeledtünk, kis izgatottság kezdett a kollégák között terjedni. Aszód táján néhányan elkezdtek szöszmötölni,leszedni a csomagokat a fenti tartótól, hiába mondtam, hogy ez még nagyon korai. Különben az M3-as bevezető szakasza nem is volt rossz és már én is optimista voltam, főleg,mikor az autónk feltűnt a busz mellett és a gyerekek és a férjem hadonásztak belőle. Kicsit szarkasztikusan többen javasoltuk, hogy menjünk először a Hősök terére és integessünk a drónnak, de ez csak vicc volt szerencsére, viszont az nem volt vicc, hogy a Thököly úton jól bedugultunk. Az bizony eltartott legalább 20-25 percig,mire végül az Erkel mellett leparkoltunk.

  Az valami csodás érzés, megérkezni egy hosszú turné után, kiszállni a buszból,amiben annyi időt töltöttünk és annyi utat megtettünk csaknem három héten keresztül, találkozni a családunkkal, akiket csak a telefon kijelzőjén láttunk, hazamenni és végignyúlni az ember saját ágyán, ami nem túl puha, nem túl kemény, hanem éppen pont jó, a kicsomagolást másnapra halasztani, csak azt kicibálni a bőröndből,amit ajándékba hoztunk és amire okvetlenül szükség van... az az érdekes, hogy a hosszú és kényszerű együttlét a kollégákkal egyrészt azt az érzést hozza, hogy most kicsit valahogy elleszek nélkülük,másrészt viszont közelebb is kerülünk egymáshoz, hiszen olyan sok mindent értünk meg együtt, nehéz körülmények között dolgoztunk, jókat mulattunk láttuk egymást félálomban és alig sminkelve reggelizni, szóval kicsit családias lesz a társaság.

  Remélem, senkit nem bántottam meg a soraimmal. Ha igen,akkor bármiféle hasonlóság létező személyekhez csak a véletlen műve. Folytatása? Következik? Talán, majd meglátjuk, hogy folytatódik a Kárpát-Haza OperaTúra.

  Sepsiszentgyörgyből nem láttunk semmit az említett okok miatt -kint voltunk a város szélén, nem volt módunk bejutni. A polgármester, Antal Árpád nagyon rokonszenves ember, az előadás után volt egy kis köszöntő a színpadon, pezsgő műanyag pohárból a túra indítása alkalmából. Később úgy éreztem, hogy Székelyföldön több előadást kellett volna tartani,  voltak visszajelzések, hogy nem jutottak jegyhez mind, akik kíváncsiak lettek volna ránk, míg a későbbi helyeken, például Temesváron nem volt teljesen tele a csarnok. Egy házaspár Kolozsváron azzal szólította meg  kolléganőmet, Erikát, hogy Csíkból jöttek utánunk, mert otthon nem  kaptak jegyet.

  Csíkszereda őszintén szólva külsejével némi csalódást okozott, szinte csak panelházakat láttam belőle, viszont a csodálatos Makovecz -templomhoz azért elrohantam próba után. Körbejártam, megcsodáltam, be is nyitottam, de épp volt bent valami, talán rózsafüzért imádkoztak, úgyhogy a belső teréről nem tudtam képeket készíteni, de festőien esett be a fény a tetőn lévő üvegablakokon, amiken a rézangyalok tekintenek le a hívőkre. Mikor Csíksomlyóra mentünk, hiába próbáltam indítványozni, hogy álljunk meg és menjünk be, rohanni kellett, mert ugye egyesek nem hajlandók felkelni...erről nem is mondok többet, mert elfog a pulykaméreg. Ahogy egyszer okvetlenül fel kell mennem a hegyre is, ahol a búcsú szokott lenni, mert most azt is csak az aljából tudtam megnézni.  Fényképeztem viszont egy szép kis csíksomlyói margarétát, csak ott és csak akkor. Remélem, Somogyi Zoli nem fényképezte le közben az okosabbik felemet, mindenesetre gyanúsan tartotta a kezében a fényképezőgépét. Csíksomlyón vette a két fiú, Olcsvári Árpi és Cé azt a négykilós pityókás vert kenyeret, ami még forró volt, végigkínálta a buszon, mindenki szakított belőle csak úgy, kézzel. Csoda finom volt, kár, hogy később már nem tudtam ilyet vagy ehhez legalább hasonlót venni és hazahozni.

  A  székelyudvarhelyi előadás előtt voltak, akik már előbb elindultak, hogy körülnézzenek. Bevallom, mi lusták voltunk ezért délben elindulni, az út amúgy is meglehetősen lassan megtehető volt -nem mintha iszonyúan sok lenne az a 160 km, de szerpentin fel, le, szűk sávok, hát nem volt egy élmény. Ráadásul tudtuk, hogy ugyanezt még előadás után is meg kell tenni visszafelé, tehát sejthető volt, hogy éjfél felé érünk haza. Na mindegy, volt idő így is legalább benyomásokat szerezni. Először is: gyönyörű. Rendezett, szép képet mutatott a város, sok virággal, szépen rendbehozott épületekkel és itt robbant be az agyamba a megvilágosodás: itt vagyunk a határtól több mint 350 kilométerre és ez egy MAGYAR város. Magyar feliratokkal, magyar szóval az utcán, és a szellemisége is teljesen eltér a részben elrománosított településekétől. Mint ahogy a sportcsarnokban is magyar volt a buzdító felirat a Székely Medvéknek. Az egyik terecskén kürtős kalács sült faszén felett. A közönség is csodálatos volt, itt volt az első székely himnusz-éneklés.

  Mikor elhagytuk Tusnádfürdőt, nagyon sajnáltam elmenni onnan, nagyon szerettem a kicsit fürdőhelyre, kicsit falura jellemző hangulatát, a szépséges helyeket, ahol sétálni lehetett, az ízes kiejtéssel magyarul beszélő embereket, és a szállodát is, ami kényelmes volt, nem proccos. Egyetlen szépséghiba a péntek éjjeli ordibálás volt, valakik valahol buliztak, már ha annak lehet nevezni az artikulátlan sikoltozást. Engem annyira nem zavart, de többen nehezményezték a csendháborítást. Marosvásárhelyre érkezve más jellegű szállást kaptunk. A város határában, kifejezetten utazó üzletembereknek szánt szálloda, a neve is Business, és üzletileg biztos nagyon ügyesen adtak ki egyágyas szobákat két embernek. A mi szobánk is ilyen volt, egy franciaágy, egy matraccal, egy takaróval, még a fürdőszobában is egy törölköző volt. Nyeltünk egy nagyot, de mivel itt csak két éjszakát töltöttünk, úgy gondoltuk, nem tiltakozunk. A szoba különben nem volt rossz, késő este még egy plusz takarót is kaptunk, mikor már-már feladtuk a reményt. A recepción volt egy férfi, aki a bejelentkezéskor törve, de beszélt magyarul. Másnap viszont a másik úriember nem volt hajlandó sem magyarul, sem franciául vagy németül érteni, csakis angolul akart kommunikálni. Majdnem szemben a szállodával volt egy nagy bevásárlóközpont, ott vettünk ennivalót, de ott is elég furcsán bántak velünk, mondhatnám, gorombák voltak. Velem konkrétan kiabált a pénztáros, pedig nem is szólaltam meg magyarul, az igaz, hogy románul se. A kultúrpalota megtekintését olyan szerencsétlenül szervezték, hogy a Hugenottások nem tudtak elmenni, pedig ez az egy azért érdekelt volna, szeretem a szecessziót. Különös tekintettel az üvegfestményekre. Úgyhogy ezért elég durcás voltam. Ha tudtam volna, hogy egyesek mégis bejutnak később, mert Józsi elég határozottan lépett fel, akkor elmegyek velük, de így csak elsétáltam valameddig a városban, nem nagyon volt már kedvem a távoli főtérig elbumlizni. Nem lett a kedvencem, pedig a nagypapám családja tudtommal Marosvásárhelyről származott. Még megemlíteném, hogy a második reggel már például egyáltalán ki se tettek gyümölcslét, ásványvízből is egy-egy üveggel, szóval nem éreztem a szeretetteli marasztalást részükről. Oda se neki, nem is maradtunk volna, mert várt ránk Nagyvárad.

  Nagyváradon mindjárt láttuk, hogy ugyanúgy franciaágyas szobát kaptunk, de úgy döntöttünk, ezt most már nem vállaljuk be, így visszamentünk a recepcióhoz. Már gyűltünk ott jó néhányan ugyanezen okból.  Eltartott két óráig, mire minden megoldódott, átköltözésekkel, volt, aki hajlandó volt pótágyon aludni. Őszintén megmondom: szerintem, ha az ember dolgozni megy, amúgy is elég kellemetlen, hogy két és fél hétig egy idegennel kell együtt laknia, akkor már legalább hadd aludjon külön ágyban, és hadd NE aludjon egy kinyitható pótágyon. Kitartásunk meghozta gyümölcsét, kaptunk két különálló ággyal bútorozott szobát. Megjegyzem még, hogy azt se nagyon tartom igazságosnak, hogy azok a kollégák, akik a velük lakó boldogtalan szobatársuk életét pokollá teszik, jutalmul egyágyas szobát kapnak. Ez nincs így jól, de erről most nem tartanék hosszas  előadást, azt hiszem, nagyjából érthető. Valójában lehet, hogy az lenne a normális, ha mindenki egyedül lakhatna, de a szállodák általában nem erre vannak berendezkedve, gondolom, drágább is. Mindegy, én azért szóltam, és kész, ennyi.

   A szobazsákmányolásban annyira kifáradtunk, hogy épp csak ettünk valami szégyenszemre egy gyorsétteremben.Másnapra meghirdettek egy városnéző sétát, erre jelentkeztünk. Egy kedves idegenvezető vállalta, hogy megmutatja a város érdekességeit. Na itt mindjárt máshogy láttuk Nagyváradot.a püspöki palotába ugyan nem lehetett bemenni, mert épp költöztetik a benne lakó kiállítást, a székesegyházat -bazilikát- viszont megnéztük,sőt szerencsénk volt, a Szent László-herma másolata éppen kint volt az oltáron, ismeretterjesztő filmet készítettek, ha jól értettem. A vár, akár felújították, akár nem, nem különösebben nyűgözött le, tény, hogy nem vagyok oda a műfajért. Viszont a belvárosi sétát nagyon élveztem,még ha a csodálatos épületek közül sok csúnyán lepusztult állapotban van is. Épp elég gyönyörűt láttunk, ráadásul csodásan sütött a nap, mondhatni túlságosan is, gyönyörű kék volt az ég. Ha jól emlékszem, legalább hetven műemlék épület van itt, ha mindet nem is néztük meg, azért jópárat igen, a szépséges Szent László térrel együtt, amit persze nem így hívnak hivatalosan, de a magyarok akkor is így emlegetik. Amit ekkor nem tudtam megnézni, azt másnap pótoltam, ekkor tértem be a holdas ortodox templomba is és felmásztam a városháza tornyába is. Az idegenvezetőnk elvitt minket egy étterembe is, ahol magyarok a kiszolgálók és van Csíki sör, és mint mondta, Nagyvárad legnagyobb kerthelységében lehet ebédelni.  Ami a következő napokban a kedvencünk lett, az a piac volt, csodálatos zöldségek és gyümölcsök kaphatók, és a giccsek széles tárháza is, ha valakinek erre van igénye. De komoly erőfeszítésbe került lebeszélnem magam, hogy másfél kiló zöldbabot cipeljek magammal a hátralévő héten... (MégTusnádfürdőn mondta a férjem, hogy mért nem szedek gombát az erdőben? Kettő okból,válaszoltam.Egyrészt,mert nem nagyon ismerem fel a gombafajtákat, bár a rókagombát biztos beazonosítanám, de akkor még ott a kettes pont: hol készítem el? Pedig a Királyhágó környékén sok helyen árultak nagy halmokban és én annnnyira szeretem...)  Szóval, Nagyváradon jól töltöttük az időt, szerettem ott lenni.

  Arad viszont már nem tetszett annyira. Lehet, hogy azért, mert már közelgett a turné vége és mindenkinek kissé fogytán volt már a türelme. A szállodában vita nélkül megkaptuk a valóban kétágyas szobát, szép is volt, jó helyen is volt. Viszont olyan érzésem volt, mintha gyerekkorom Józsefvárosában mászkálnék, nem a mostaniban, amiben vannak konkrét no-go zónák, többek között ott is, ahol én gyerekkoromban laktam, tehát nem éreztem, hogy nem biztonságos, viszont kopott, elhanyagolt képet mutatott. Megnéztük azért a vértanúk emlékhelyeit, de sokat nem nézelődtünk. Már amúgy is félszívvel voltunk ott, egyrészt, mert sok idő eltelt, és mert itt, közel Magyarországhoz sokkal kevesebb magyar ember van a városokban, nem véletlenül.

  Kolozsvárból pedig már nem jutott semmi, egy közepes közlekedési dugón kívül. Majd legközelebb, talán.

  Van ugye ez a kedves és tehetséges fiú, Sándor Csaba, aki már több darabban fellépett az operában, én például a Don Giovanniban láttam, Masettoként. Ő éppen Csíkszentsimonban született, ahová a Csíki sör is való, és már hetekkel az érkezésünk előtt azon szervezkedett, hogy meglátogathassuk a manufaktúrát. Nemcsak sörkedvelők jelentkeztek a kirándulásra, jó páran összegyűltünk.  Én különösen azért örültem, mert itthon a fiúk már csak magyar virtusból is csíkisör-pártiak, és előre  élveztem, hogy fog majd álmélkodni Andris, mikor megmondom neki, hol jártam.

   A bónusz meglepetés az a két kosár fánk volt, amit Csaba édesanyja sütött nekünk frissen, még forró volt és porcukros és csoda finom. Aztán két csapatban mentünk be, mert elég sokan voltunk. egy kedves hölgy, Enikő vezetett körbe minket, aki típusban Rost Andreát formázta, kicsi volt, csinos és agilis. A sörgyártás mint olyan annyira nem érdekelt, hogy pontosan megjegyezzem, bár persze valami azért megragadt a buksi fejemben, de nem mondom, hogy holnap nekiállnék, nem is ez volt a cél. Először is ott kezdődött a látogatás, hogy meg kellett kóstolni a Tiltott sört. Alaposan, fenékig, ahogy Micimackó. A csapolt Csíki sör finomabb az üvegesnél, bár az se rossz, de a legtutibb a szűretlen, amit a legvégén kóstoltunk. Volt még közben barna sör is és mindenféle maláta, amit a gyártáshoz használnak, azokat is körbekínálták.  És van ajándékbolt, ahol a családom legálisan sört fogyasztható férfitagjainak vettem is egy-egy pólót, de egyéb szuvenírek is kaphatók, mint érdekességet  a "Húzd rá, székely" feliratú gumióvszert említeném. 

  Sikerült kisebb balesetet szenvednem az ajándékboltból visszafelé, és nem, nem az elfogyasztott sör miatt történt!!  Tele volt a kezem mindenféle pólókkal, táskákkal és söröspoharakkal és ettől nem láttam, hogy van ott még egy lépcső, na. Végülis csak a bokám rándult meg és a térdem lett csupa kék, járhattam utána két hétig farmernadrágban a hőség ellenére. 

 Ja és akkor még a poénom is le lett lőve. Mert skype-oltam a férjemmel, neki elmeséltem a sörmanufaktúrát és mikor Andris hazajött és kérdeztem tőle,"  mit gondolsz, hol voltam ma?" gonoszul így válaszolt: "Csak nem a Csíki sörgyárban?". Fujj. Undorító az ilyen viselkedés. Szerintem hagyni kell, hogy az ember meglepetést okozzon.

  Szerencsére nem zavart a bokám a környéken tett kisebb kirándulásokban, mármint befáslizva simán tudtam járkálni. Először is lementünk a főúttól a völgy felé eső területekre, de csak lájtosan, nem belebocsátkozva semmi kalandba. Az orom megmászása elmaradt az én nyúlszívűségem miatt. Egyszer azért visszamegyek és felmászok, mert Fenyvesi Attila készített képeket és azt nekem is látnom kell! De hát beijesztettek a medveveszéllyel, én meg nem mertem kockáztatni. Vigaszképpen elsétáltam a Malomcsárda fogadó melletti kis függőhídhoz, nagyon regényes helyen van, kár, hogy a túloldalon nem lehetett visszamenni az Olt mellett.  A kis tavat is megcsodáltam, ott az volt szívbemarkoló, hogy a vizen levő épület, ami eredetileg fürdőközpont volt, le van pusztulva, a hozzá vezető híd leomolva...barbárság, komolyan mondom. ennek a helynek olyan természeti értékei vannak, hogy csodás turisztikai központot lehetne csinálni, még így is járnak oda aránylag sokan. De egyrészt sok romos ház van, a környezetük sincs rendezve, és akkor még nem beszéltünk arról, hogy aaz odavezető utak eléggé embert próbálók. Nem ártana, ha lennének autópályák, na.

  A másik kirándulásunk utolsó előtti ott töltött napunkon Csíksomlyóra és a Szent Anna tóhoz vezetett. Sajnos kevés volt az idő, a nagyobb részét annak is az utazás tette ki, mindkét helyen kevés időt tudtunk tölteni. Csak hát voltak, akik nem akartak korábban indulni, arra hivatkozva, hogy előző este előadás van...erről nem is mondanék többet, de megvan a véleményem. Itt jut szerephez Ottó, aki érkezésünkkor nemcsak az én bőröndömet cipelte fel, más lányoknak is segített.  Egyszer reggelinél a mi asztalunkhoz ült, már akkor is megmutatkozott az a tulajdonsága, hogy szórakoztató, de nagy dózisban szédülést okoz. Mikor megkérdeztük, hogy voltaképpen milyen funkciót tölt be mellettünk, szemrebbenés nélkül azt mondta, hogy ő az új főigazgató-helyettes. Persze, csak viccelt, de majdnem elhittük... voltaképpen az utazási irodát képviselte, amelyikkel az Opera a szállásokat foglaltatta. De idegenvezetői képességekkel is fel van vértezve. Nem mondhatom, hogy mindenki örült ennek, mikor Csíksomlyóra mentünk. Én becsszó szívesen hallgattam, amit mesélt elég rapszodikusan, kissé csapongva az erdélyi fejedelmekről, a vallási háborúskodásról, a legendákról, mindezeket felháborítóan fa viccekkel mixelve mondta úgy három órán keresztül, a végén a busz hátuljában komoly lázadás kezdett kialakulni, egyesek követelték, hogy hallgattassák el Ottót...mintha az csak úgy menne.

  A csíksomlyói kegytemplom és a Szent Anna tó azért a felületes megtekintés ellenére is lenyűgöző volt, jellemző a kollégák egy csoportjára, hogy mikor megláttak egy medvét, nem az ellenkező irányba kezdtek rohanni, mint a normális emberek, hanem FELÉ...komolyan mondom, egyeseknek öngyilkos hajlamai vannak. Szerencsére senki sem sérült meg és még késést és fennakadást se szenvedtünk. (Thomas, ha valaki nem lenne képben)

   Ami a szállodát illeti -mert hamarosan elhagyjuk -,nagyon szerettük, kényelmes volt, szép, kedves a személyzet,  keddtől már a tévé is működött, jó pár magyar csatornával, a wifivel viszont meggyűlt a bajom. Először képtelen voltam normálisan skype-on beszélni, állandóan eltűnt a jel, próbáltam lent a recepció mellett is, ott se volt jobb. Végül véletlenül megtaláltam a helyet, ahol a legjobb volt a kapcsolat, ha az ember rátapadt a bejárati ajtóra, ott aránylag hamar elküldte a képeket, üzeneteket és nem szaggatott beszédnél sem. Azt csináltam, hogy odacipeltem az egyik széket a fürdőszoba ajtaja elé, és a bejárat felé fordítva ott tudtam nagyjából normálisan beszélgetni. De ez legyen a legnagyobb baj. Más szállodákban később bőven visszasírtuk ezt az első szállást és helyet.

  Mert vasárnap reggel elindultunk visszafelé, szép lassan vége felé járt az első etap, az első szólistagárda négy előadása. A városokról, amik mélyebb nyomot hagytak bennem, legközelebb írok.

  Hát eljött az első előadás ideje, elbuszoztunk Sepsiszentgyörgyre, a város határában áll a sportcsarnok, ami épp hogy megnyílt. Nem örültünk abból a szempontból, hogy innen tényleg nem lehetett elmenni venni egy üveg vizet vagy bármi ennivalót, de hát ez van. Amúgy tényleg szép, impozáns épület.

   Természetesen le kellett próbálni a darabot legalábbis nagy vonalakban, hiszen itthon előtte csak zongorás lejárópróbák voltak,. Nem mintha Medveczky Ádám kezére nem lehetne bármikor leénekelni bármilyen operát, viszont adva voltak kevésbé jó látási körülmények, lévén, hogy a színpad -hála Istennek - nem lejtős, hanem egy síkban volt, monitor nélkül a saját helyezkedő képességünkre és rutinunkra voltunk hagyva. Vannak persze, főleg a fiúk között, akiknek ez semmi különbséget nem jelentett, mert amúgy se nagyon nézik a karmestert, csak énekelnek a vakvilágba. (ez volt az undokoskodás helye).  Szóval nagyjából átmentünk a darabon, persze ugrásokkal, aztán már érkezett is a közönség, hosszan kanyargó autósorral a város felől. Egészen döbbenetes élmény volt. És a későbbi előadások legtöbbje is úgy zajlott, hogy ha nem is volt teljesen tele a nézőtér, akik ott voltak, azok teljes odaadással, nyitott szívvel és hálásan ültek be.

  Az öltöző egy nagy terem volt, középen két nagy asztallal, a szerencsések -és fürgék- emellé telepedhettek le, akinek nem jutott kipakolós hely, azok a fal mellé tolt székeken öltöztek. Nehezen hittük, mikor az öltöztetők azzal kecsegtettek minket, hogy még ez a legjobb öltöző, ennél csak rosszabbak lesznek, de majdhogynem igazuk lett. Az is igaz, hogy a második előadástól kezdve, amikor egy klasszikus sportöltözőbe kerültünk, egymás melletti kis padokkal, tükör a mosdóban, ahol amúgy mindenhol piszoár volt, szóval lányokra nem nagyon gondoltak, már nem számított, hol öltözünk. Ha nagyon kényelmetlen volt a pad, amin ültünk, akkor kimentünk a színpadra, általában a nézőtér mellé eső részén simán le tudtunk ülni. A fodrászok is mindenféle alternatív helyeken dolgoztak, előfordult ugyan, hogy volt egy helyiségük, de többször a szabadban, a bejárat mellett telepedtek le, a műszak és a férfikollégák szórakoztatását is elvégezve, akik jól mulattak a feltupírozott hajunk össze-vissza tűzködésén. Hát nem volt könnyű dolga a lányoknak, hiszen nem volt tükör, amiben ellenőrizhették a munkájukat, egyszer vissza is mentem, mert az egész frizurám totál féloldalas lett, de hát tényleg nem ők tehettek róla, vakon dolgozni nem könnyű. Állandó mulatságforrás volt még a próbákon Mátyás női lelkének (?!) állandó megszemélyesítője, aki rendszeresen nagy csavarókra csipeszekkel rögzített hajjal jelent meg.

  Amúgy a Hunyadiban szereplő balettos lányok néha még rosszabbul jártak, egyszer egy zuhanyozóban öltöztek, az utolsó előadáson egy szaunában. Le kell szögezni, hogy nem volt felfűtve és a padok, sarokban a kis vödörrel, a barátságos faborítással igenis otthonosnak tűntek.

  Valamilyen oknál fogva a mi beéneklésünk mindig közvetlenül az előadás megkezdése előtt zajlott, úgyhogy egyszer-kétszer kénytelen voltam ellógni, hogy a Himnuszt elénekelhessem a nézőkkel és a kollégákkal. Ez volt a legmagasztosabb pillanat minden előadásban, illetve ami még kicsit ezt is felülmúlta, az a székelyudvarhelyi és marosvásárhelyi előadás utáni székely himnusz volt. Ez, úgy tűnt, meglepetésként érte a közönséget, nagyon megható mozzanat volt, sokan nyeltük a könnyeinket, alig tudtunk énekelni. Hiába, na, a szentimentalizmus benne van a pakliban művészeknél.

 Ha már a beéneklést említettem, volt egy mulatságos történet. Én alapvetően nem nagyon szeretek skálázni, de különösen a közös beénekléseket nem szeretem. Mindenki más gyakorlatokat szokott meg, a terc-távolságú skálák nekem hihetetlenül unalmasak, ráadásul a mélyebb és magasabb hangoknak együtt kell énekelni. Nem szoktam nagyon mélyen kezdeni, mert ott nehezebben szólal meg a hangom, ezért ha egyedül skálázok be, az egyvonalas oktáv közepe táján szoktam indítani, és csak lefelé megyek a mélyebb hangokra (egy kis szakmai fejtegetés, bocsánat). Namármost, az egyik helyszínen a legelső skálánál jó mélyről kellett volna indulni, illetve mindenki más ott is indult, ahol Szirtes Kati megadta a hangot, de mivel én túl mélynek találtam azt a fekvést, egy olyan bővített kvarttal feljebb kezdtem valami földöntúli, vékony hangon vinnyogni. Mintha elfelejtettem volna, hogy nem egyedül vagyok. Töreky Kati kérdően nézett rám, aztán mindketten, sőt, Németh Mónival kibővítve hárman elkezdtünk iszonyúan, fulladozva vihogni. Katica annyit odasúgott, "Magdus, ezt meg kell magyaráznod", de a beéneklés nagyjából ráment erre a mozzanatra, mert valamelyikünk mindig újra kezdte a nevetést, ami aztán átragadt a többiekre.

 Ami az előadásokkal kapcsolatban érdekesség, hogy annak ellenére -vagy éppen azért -, hogy nem volt lehetőség hívások bemondására, tehát minden szereplőnek magának kellett tudnia, mikor kell színpadra jönnie, egyetlen előadáson se késett le senki. Szájhagyomány útján terjedt a felvonások kezdete, aztán meg már nagyjából a színpad közelében maradtunk. Legalább végighallgattuk a szólistákat és szurkoltunk nekik. Mondhatom, jó színvonalon sikerült teljesíteni az előadásokat. Az egyetlen neuralgikus pontja a darabnak a harmadik felvonásbeli esküvő, amire van sacc/kb 20 másodperc, hogy a teljes énekkar beérjen a színpadra és rendezett soroba álljon, csakhogy közben az előző jelenetből egy bútordarabot kihoznak a statiszták, a mi fiaink meg, akiknek elsőként kéne elindulni, mivel ők kerülnek legbelülre, valamiért vonakodnak belépni a színpadra. Mi hátulról veszekszünk velük, "induljatok már, a fenébe", " lekésem, most már tuti, hogy nem érek be", de miután az ember egyszer már lekésett és mondjuk a kórusszólam "ébreszd fel, orkán" sorára ért be, földöntúli nyugalom szállja meg, tudja, hogy így is le fog menni a darab, egy néző se fogja visszakérni a jegy árát. A másik momentum  -csak ne politizáljunk!- , ami ahogy-esik-úgy-puffan módra történt, a záró animáció, amit a Gyűrűk ura c. műre való utalásként értelmezünk, több alkalommal késve indították ezt a vetítést és ezért a pörgő-forgó gyűrű már a zene elhangzása után, üresben ment le. Elég cikinek éreztük, de a közönség várakozóan nézte, mivel szórakoztatják még, bár elég egyértelműen vége lett a darabnak a címszereplő gonosz és igazságtalan, sőt, mondhatni jogtalan kivégzésével.

  Hát ilyenformán zajlottak az előadások a különböző helyszíneken, különböző, mégis hasonló körülmények között, az biztos, hogy mindig mindenki igyekezett a maximumot nyújtani. 

  Legközelebb a Csíki sörmanufaktúrában tett látogatásról mesélek. Holnap.Holnap is van nap elvégre.

  Nos hát, szép új nap virradt ránk hétfőn, mikor úgy-ahogy kipihentük magunkat. A tévé még mindig süket volt, viszont eljött a reggeli ideje.

  Nem akarnék haspóknak tűnni, de erről a reggeliről kicsit hosszasabban fogok értekezni.  Szinte elsőként láttam meg a padlizsánkrémet, amit én is szoktam készíteni, de mennyivel kevésbé macerás, ha már készen kapja az ember! Amúgy később, mikor az étterem melletti konferencia-teremben próbáltunk, szünetben éreztük, ahogy alighanem faszénen sütik a padlizsánt hozzá, szóval, autentikusan készült. Kissé sikkantva összecsaptam a kezem, mikor mellette egy pirosas színű krémes keverékben felismertem a zakuszkát. Ami ugyanolyan kedvencem, csak még sokkal munkásabb elkészíteni, mint a padlizsánkrémet.  Volt tojás, többkéle alakjában, finom sült kolbászkák, amiknél az volt a trükk, hogy nem voltak egyformák, vékonyabb, vastagabb, füstöltebb, kevésbé, szóval kicsit lutri, hogy milyet húzol, de mindegyik finom. Na de a reggeli fő attrakciója a juhtúrós puliszka volt. Készítettem már köretnek puliszkát, nem is volt rossz, de valahogy nem hagyott bennem mély nyomokat. Kicsit óvatosan vettem hát belőle egy kis kóstolót. Mondhatom, teljesen lenyűgözött ez az étel, ezután minden reggel ez képezte a reggelim gerincét. Kicsit lágyabbra volt főzve, hasonlóan egy jó kis tejbegrízhez, sok finom juhtúróval, sőt én gyanítom, hogy valamilyen sajt is bele volt olvasztva, olyan feta-jellegű. Nemcsak nálam volt frenetikus sikere,legtöbben erre mozdultak rá az ottlétünk alatt. Egyik reggel hiába kerestük a puliszkát, helyette valami francia rakott krumpli-féle volt. Mondták az éttermi dolgozók, hogy nem akarják, hogy mindig ugyanazt kapjuk. De mi igenis mindig ugyanazt akarjuk és a társaság olyan jajveszékelésbe kezdett, hogy nekiálltak és készítettek egy adagot, persze azok jártak jól, akik később jöttek le reggelizni, mert nekik jutott.

 Jól bepuliszkázva elindultunk aztán, hogy felfedezzük a helyet. Először mindenki úgy tudta, hogy nem szabad egyedül menni a medvék miatt, de aztán megtudtuk, hogy inkább csak éjszakára vonatkozik ez a figyelmeztetés. Éjjel nem látszott a környezet, így mikor kiléptünk az épületből, megdöbbentő volt a látvány. Szemben, hátunk mögött, körben mindenhol fenyvesekkel borított hegyek, sziklaorom, akár Svájcban is lehettünk volna.  Már ami a tájat illeti. Első körben végigsétáltunk a főutcán, láttuk, hogy vannak lefelé vezető utak, de gondoltuk, nem kell semmit elsietni, lesz még idő mindent megnézni. Lefényképeztem egy kis ortodox templomot, ami elragadóan ordenáré csicsás ikonokat viselt magán körbe-karikába, ezt aztán Danyi szemrehányásai miatt töröltem a Facebookról. Betértünk egy boltba, Gabi apró sikkantásokkal fedezte fel, hogy pont olyan, mint a mi gyerekkorunkban voltak az ábécék Magyarországon. Amúgy tényleg, bár vannak még ilyen jellegű boltok kisebb helyeken és hozzáteszem, Erdélyben is vannak nagy csili-vili szupermarketek.  Mindenesetre volt az üzletben Csíki sör, rögtön vettem is, mert szégyen vagy sem, még nem kóstoltam, itthon azért nincs mindenhol. Hozzáteszem, ott sem, Marosvásárhelytől kezdve sehol, egyetlen boltban sem láttam, legfeljebb a magyar személyzettel rendelkező nagyváradi étteremben.

  A legtöbben az operás különítményből a Székely fogadóban étkeztek leggyakrabban, nem is véletlenül. Jó kis házias ételek, székely specialitások voltak az étlapon, olyan ízes meghatározásokkal, mint "rántott agyvelő", vagy "tejföles juhtúrós galuska". Elég gyorsan kihozták az ételeket, bár ennek az volt az ára, hogy az egyik felszolgáló lányka idegesen rohangált, mint a mérgezett egér, voltaképpen nem nyert semmit a zaklatott kapkodással, de ő nyilván így spannolta fel magát a megnövekedett igényekhez igazodva. Lehetett kérni kis adagot is, nálam ez külön jó pont, mert nem szeretk nagy adagokat kényszerűségből megenni, úgyhogy a 70 %-os árért kapható kisebb mennyiséggel is beértem. Az étel finom volt, a környezet szép, szóval ez volt a sztár hely az ott töltött idő alatt.

 Tettünk egy próbát a kis pizzázóval, mert volt, aki állítólag jót evett ott is, de nekünk nem volt szerencsénk. Én speciel nem nagyon vagyok pizzakedvelő, inkább valami tésztát ettem volna, Szilvi Cézár-salátát, én carbonarát kértem. Az étlapon  háromféle spagetti szerepelt, abból kettő éppen nem volt. Se Szilvi salátája. Hát ez a hely kimaradt, nem is nagyon bántuk, mert amúgy sem volt nagyon vonzó a hely külseje, kevéssé otthonos, kicsit lepusztult.

  Így megismerkedve az élelmezési lehetőségekkel, kora délután útra keltünk, hogy Sepsiszentgyörgyön abszolváljuk az első előadást. Mindig izgalmas egy sorozat első darabja, mikor kialakulnak a dolgok, egyfajta rend, amit aztán az összes többi helyszínen is a lehetőségekhez képest követünk.  Innen folytatom.

 Sok minden bennem maradt, amit nem akartam, vagy nem tudtam megírni a kint töltött 19 nap alatt, de mivel kaptam pozitív visszajelzéseket a posztjaimra, elhatároztam, hogy írok a szubjektív élményeimről egy szubjektív blogot.

   Nahát szóval, a turné ott kezdődik, hogy beülünk a buszokba. A mi turnénk meghirdetett indulása 8 óra volt, ilyenkor úgy fél körül szoktak a buszok kiállni. Hát mi is így időzítettük az érkezést, előtte még megálltunk egy bankautomatánál pénzt kivenni. mire odaértem, a szobatársam, Gabi már becuccolt, megmutatta, hova ült, és mesélte, hogy már negyedkor alig talált helyet.  Ilyenkor ugyanis az szokott történni, hogy az élelmes korán érkezők gyorsan felszállnak, levágják a cuccukat szigorúan KÉT ülésre, aztán eltűnnek, és reménykednek abban, hogy senki sem fog pont melléjük ülni. Aki meg később érkezik, felszállván azt tapasztalja, hogy nincs hely. Amúgy van, csak nem tudni, hol, mivel a kettes ülések mind foglaltnak tűnnek. volt már olyan, mikor csak rövid távra mentünk, mondjuk Balatonfüredre,  indulás előtt felszálltam és egyszerűen nem tudtam sehova leülni, ugyanis mindenki úgy csinált, mintha nem is lenne ott, fülét bedugva hallgat valamit, kinéz az ablakon... Amúgy ezek a kollégák mind tudják, hogy NINCS  annyi hely, hogy mindenki egy dupla ülésen üljön egyedül, de mégis reménykednek, hogy nem pont őmelléjük ül be valaki. Volt már, hogy ilyenkor aránylag kiakadtam, közölve, hogy  én most leszállok és hazamegyek, akkor valaki kelletlenül elpakolta a táskáját a mellette levő üres ülésről. Ezt valamiért mindig el kell játszani, mindig ugyanazok játsszák el és valahogy mindig vannak, akik a végén tényleg megússzák és egyedül maradhatnak.

  Aztán az utazás közben megmutatkoznak a személyiségjegyeink. Vannak az állandó vihogók. A busz másik oldalából is azt hallgatom egész úton, hogy valamin nyerítve mulat. Turné elején még elmegy a dolog, a második hét végén már legszívesebben egy éles, kemény tárgyat vetnék be az illető ellen. Bár akik ismernek, meglepőnek találják, de én a csendesen szemlélődő utazók közé tartozom. Aránylag rövid ideig beszélgetek, de tulajdonképpen jobban szeretek a gondolataimba mélyedni, iilletve hangoskönyvet hallgatni. Csakis és kizárólag hangoskönyvet, nem zenét.  Vannak a hozzám hasonló csendesen magukba mélyedők és vannak a matatók, akik ötpercenként felállnak, keresnek valamit a motyójukban, esznek-isznak, telefonálnak, sms-t írnak, előremennek a barátnőhöz, bármit, csak ne kelljen a helyükön ülni. Gondolom, az ilyen típusnak halálos szenvedés lehet a 12-15 órás út.

 Az első megállásnál történt, hogy egy terepjáró ki akart kerülni minket jobbról és valahogy -a részleteket nem ismerem - állítólag meghúzÓDOTT az oldala. Már ott és akkor álldogáltunk emiatt egy jó darabig, merthogy rendőrt kell hívni, mert az emberke, aki a terepjáró tulajdonosa volt, az autója teljes újrafényezését követelte a buszsofőrön, gondolom, lenyűgözhette őt a busz oldalára matricázott KÁRPÁT-HAZA OPERA-TÚRA felirat. Aztán elindultunk, de a határátkelőnél hallottuk, hogy jönnek a rendőrök és hogy nem mehetünk addig tovább, amíg az ügyet le ne rendezik. Éppen szemerkélni kezdett az eső, hát nem mondom, hogy boldogok voltunk. Mikor megérkezett a rendőrautó és a magát sértettnek tartó sofőr,aki amúgy ki se mert szállni az autójából, körbevettük a  hatósági személyt és akár a Sevillai borbély első fináléjában, mindenki igyekezett meggyőzni, hogy az nem úgy volt, és különben is jobbról előzőtt és amúgy se látszik rajta a busz festéke és lehet, hogy nem is most sérült meg az autója... A rendőr is hasonlóképpen reagált, mint a darabban az Őrszem, menekülőre fogta és közölte, nem ő az illetékes, hanem érkezik majd a megyei vagy mittudomén milyen hatóság akármilyen embere. Amúgy a dolog megoldódott, a sofőrnek kellett fizetnie ötezer forint bírságot, nem tudom, miért és az egész ügy nem került több, mint másfél órácskánkba. Mi az, mikor már csak olyan 5-600 kiométer van előttünk, igaz?

 A határon átlépve először tökjól  mentek a dolgok, autópályán haladtunk, fogytak a kilométerek. Úgy harminc. Akkor vége lett a pályának és egy alacsonyabbrendű, és alacsonyabb minőségű úton folytattuk a szálláshelyünk megközelítését. Elég döbbenten nézegettem ki az ablakon a falvakon átgördüve. Iszonyú alacsony, kicsi házak, kicsi telkeken, lerobbant állapotban. Ez volt az általános látvány. A táj szép, felkapaszkodtunk egy hegyre szerpentinen, aztán leereszkedtünk, hegyek mindenhol, tényleg festői látvány.  Volt egy pontja az útnak, mikor mint varázsütésre, szinte mindenki elcsendesedett és elszundikált. 

 A sofőrök már a határátkelésnél azt prognosztizálták, hogy este 11 körül fogunk megérkezni, ezt nehéz volt elhinni akkor, de ahogy araszoltunk és még mindig 300, még mindig 200 van hátra, egyre inkább láttuk, hogy nem volt rossz becslés. Mire Brassóhoz értünk, már tényleg késő volt és fáradtak voltunk, és akkor még hátra volt 70 kilométer, ráadásul az már tényleg egy kanyargós, lassú, nehéz úton. akkor már kábé nyöszörögni se volt erőnk. Csodák csodájára mégis eljött a pillanat, mikor begurultunk a szálloda elé, persze kiderült, hogy nem tud a bejárathoz közel beállni, egy macskaköves, emelkedős, lépcsős szakaszon kellett a csomagjainkat bevonszolni. Vagy három lépcsőn még valahogy felcibáltam a nem 20, inkább 35 kilós bőröndöt - tényleg érthetetlen, hiszen darabonként kétdekás pólókból volt benne 24 darab, az a három pár cipő, négy-öt parfüm, három liter meggylé csak nem lehet olyan nehéz?-  de a bejárat előtti úgy 10 fokkal már nem birkóztam volna meg...de akkor jött Ottó, akiről később még lesz szó, és megmentett! Mintha 35 kiló pelyhet vinne, úgy röppent fel a csomagommal a bejáratig, alig is torzult el az arca, figyeltem.

 Hát ebből a napból már csak annyi volt hátra, hogy elsők között sikerült a kulcshoz jutnunk, bevágódnunk a liftbe, aztán csak az előrelátóan magammal hozott sörösdobozt csomagoltam ki, amit a hosszú út utáni vigasznak szántam és maradéktalanul be is töltötte ezt a küldetését, egy kolbászos karajos szendviccsel kellemes párosításban. Aztán mint a tévémaci, fürdés, fogmosás, ágyikó, tévé nem működik, de ez most éppen  nem is fontos, a válogatott tisztes küzdelemben kikapott Portugáliától, ezt is csak az internetről tudtam meg, félálomban. Aki ült már buszban reggel nyolctól este 11-ig, az tudja, milyen érzés ezután egy finom, tiszta ágyban elnyúlni, tisztán és illatosan, pláne egy finom félhideg sör után. Az, barátaim, igen jó dolog.

  Ez volt a kifelé-utunk szubjektív beszámolója. Másnap aztán szép új élményekre ébredtünk, de ezt majd holnap mesélem el. Jó éjszakát, gyerekek, azaz folyt. köv.