Igen, két hétre, a Balatonhoz, a barátnőjével, akinek a családjáé a nyaraló. Kettő komoly hölgy, 16 és 15 évesek.  Önállóak. Főznek maguknak, főleg Bori, Anita inkább a betanított munkát végzi.

   Tehát Anita becsomagolt, még meg is beszélte velem, mit vigyen, összeszedtük, telefon, töltő, fogkefe, igazolványok, minden legyen meg. Vonatjegy kinyomtatva.

  Reggel a  hölgy felöltözve, frissen mosott hajjal, kifestett pillákkal útra készen állt -milyen jó, hogy vettem ezt a gurulós sporttáskát.  Kivisszük az állomásra, sikerül a külön szatyorban hurcibált cipőket és papucsokat némi gyengéd erőszakkal bepasszírozni inkább a táskába.  Integetünk a távozó vonat után. Itthon aztán megnyitom az alkalmazást és követem az útját, mert Kőbánya-Kispesten át kell szállni, remélhetőleg a 25 perc elég lesz a késés kompenzálására.

  Közben végzem a saját dolgomat. Nem sokkal a Tekergő fantázianevű balatoni vonat menetrendi indulása után cseng a telefon. Anita az, elég rosszul érthető, de valami csomagról beszél. Először azt hiszem, itthon hagyott valamit. De nem. Rosszabb. Ott hagyta a hátizsákját a Kőbánya-Kispesti peron padján. Levette a hátáról, amíg vártak és ott felejtette.  Kérdem, a jegy benne volt? Nem, a jegy megvan. Viszont benne volt a fényképezőgép. -És a pénz? -kérdem balsejtelemmel.  Az is, hangzik a viszonylag higgadt válasz.

  Én kevésbé vagyok higgadt. kimondom a B betűs szót, a K betűset is, aztán azt mondom, most jobb, ha leteszem. Azt azért még elmondja, hogy próbálnak visszaszólni telefonon, hogy valaki nézze meg a táskát, megvan-e még. Na persze, pont Kőbánya -Kispesten, ott fogják hagyni.

   Nagyjából egy percig őrjöngök, szerencsére egyedül vagyok. Aztán átváltok cselekvésbe. Telefonszámot keresek a neten. Másodjára sikerül is egy élő emberhez jutnom, először kissé hisztérikusan, aztán nyugalmat erőltetve magamra elmondom, mi történt. Az ügyfélszolgálati munkatárs meglepően megértő és készséges. Azonnal intézkedni kezd, megpróbál elérni a kőbánya-kispesti állomás pénztárában dolgozók közül valakit. Pár perc alatt közli, hogy ez sajnos kudarcot vallott kísérlet, nem tudnak kimenni. De folytatja, a szolgálattevőket keresi.

Közben a másik fülemen a másik telefonban Anita, sikerült a kalauzt megkérniük, aki szintén telefonon kér segítséget, ha van valami eredmény, visszahívják. Az ügyintéző sajnos azt mondja, a szolgálattevők nem tudnak most odamenni, megpróbálják megkérni a biztonságiakat. De mire eddig eljutunk, már hív is Anita. Megtalálták a táskát és leadták a forgalmi irodán.

  Én megkönnyebbülve felszólítom őket, hogy adjanak hálát a Jóistennek, aki ezek szerint gyanakodott, hogy ebben a családban nem át, ha néha a szeme sarkából rajtam kívül másokat is szemmel tart. Főleg a nőnemű egyedeket. Felhívom újra az ügyfélszolgálatot, megüzenem az új barátomnak, hogy meglett a táska, Amúgy voltaképpen büszke vagyok Anitára, aki nem sírt, nem kapott hisztériás rohamot mint édesanyja. Igaz, nem tudja, hogy ha elvész a pénz, amit adtam neki, akkor szépen hazajött volna, mert hogy még egyszer oda nem adtam volna.Jobb is így.

   Innen már csak a jutalomjáték része van hátra, a hazaérő férjemmel közlöm, hogy megmenekült egy lábon kihordott szívinfarktustól, elbumlizok Kőbánya-Kispestre a táskáért a dögmeleg régi Fecske vagonokban, miért ne, ugye? Az összes légkondis vonat a Balcsin van ilyenkor.

    Jó nyaralást. 

Nem is tudom, miről jutott eszembe tegnap gyerekkori zongoratanárnőm, Éva néni. Igaz, hogy zenés délutánt tartottam, egy Kaufmann-videóból kiindulva, amin A zsidónő híres áriáját énekelte. Ez kedvenceim egyike, úgyhogy rákattanva meghallgattam vagy nyolc tenoristával, aztán újra Kaufmannal és úgy döntöttem, mégis az ő felvétele tetszett legjobban.

És ahogy lenni szokott, egyik dolog követte a másikat, felvétel felvételt. Hogy ebből hogy asszociáltam korai zenetanulmányaimra, arról fogalmam sincs. Kőbányán laktam 9 éves koromtól tíz évig, úgyhogy zeneiskolába is oda jártam. Már előtte Ajkán elkezdtem a hangszertanulást, az első évet ott végeztem.

Pesten először konfliktusba kerültünk az új tanárnővel, aki erős kritikával illette az addig tanultakat. De aztán elég hamar szoros és jó kapcsolat alakult ki közöttünk. Éva néni orosz volt, leningrádi, akarom mondani szentpétervári. Férjhez ment egy magyar mérnökemberhez, így került Magyarországra. Elég jó nyelvérzéke lehetett, mert akcentus nélkül, irodalmi igényességgel beszélt magyarul, nyelvtanilag is tökéletesen, legfeljebb a hangsúlyai tértek el néha kicsit a magyar szabályoktól. Vicces volt, mikor olyan fennkölten fogalmazott, hogy "Maaagdi, ezt majd lehet lesz megtanulni neked.", aztán a köznapi nyelvből felszedett szlenggel rám ripakodott: "Ne tökölődj már annyit!"

Szép arcú nő volt, törékeny alkatú, óriási, hosszú pillájú kék szemekkel. Jól fejlődtem az irányítása alatt, keményen számonkért. Minden óra skálázással kezdődött, skálák, futamok, csodálkozva tapasztaltam a gyerekeimnél, hogy ők nem foglalkoztak ilyesmivel, pedig bizony nem volt haszontalan. Elég hamar elhagytuk emlékeim szerint az akkori Zongoraiskolákat és ő saját ízlése és saját szakmai módszertana szerint válogatta nekem a megtanulandó darabokat. Emlékszem például, hogy volt egy Schumann darab, a Jugendalbumból, amivel elvitt egy szakmai bemutatóra is, a Fáklya klubba.

Gyakran voltak közös órák, mikor összegyűltünk és mindenki előadott egy-két darabot, a vizsgák és koncertek az akkor Pataky Művelődési Központ színpadán. Én mindig az "elithez" tartoztam. Kicsit nagyobb koromban már pokoli kemény vizsgaanyagok voltak, két Bach háromszólamú fúga, egy teljes klasszikus szonáta, három tétellel, két romantikus darab, egy magyar és valami modernebb. Mindezt meg kellett tanulni kotta nélkül, és technikailag hiba nélkül lejátszani, ez volt az alap. Ujjrendek vastag, szemrehányó vonásokkal, itt-ott felkiáltójelekkel belevésve a kottába, a gyakrabban elhibázott helyeken szamárfülekkel is színesítve.

Egyszer, mikor nem gyakoroltam rendesen és sokat hibáztam, csapkodni kezdte az ujjaimat egy összesodort füzettel. Én meg vérig sértődtem, égbe emelt orral, feltűnően nem reagáltam, mintha ott se lenne. Ezen aztán eléggé kiakadt. "Még te vagy megsértve?" Persze igaza volt, és hozzátartozik, hogy én, aki az iskolai tanulásban meglehetősen hanyag voltam, nem írtam leckét és a többi, a zongorázásban azért elég becsülettel dolgoztam, ez Éva néninek volt köszönhető.

Általában muzikálisnak talált, elégedett volt a zenei formázásommal, de egyszer sikerült kisebbfajta botrányt okoznom egy vizsgán, mikor az előadott Haydn-szonátát a tőle tanultakkal és a gyakoroltakkal ellentétben lényegesen szabadabban és -hogy úgy mondjam -romantikusan adtam elő. Ebből óriási felháborodás és cirkusz lett, persze a többi tanár elég jól ismerte Éva nénit és engem is, hogy tudják, a saját fejem után mentem. Na, akkor megkaptam a magamét. " Ez nem a Tosca imája! " -kiabált velem. Amúgy se örült, hogy elmentem ízlést tekintve az operák irányába, ő kissé lenézte a vokális műfajokat. Megint csak a meg nem értett művész szerepében tetszelegtem, meg voltam győződve, hogy gyönyörűen játszottam...

Manapság, mikor elmentem egy iskolai koncertre, teljesen ki tudtam akadni, mert a tanárok se ismerték a stílusjegyeket, az egyik tanárnő egy Bach-darabot úgy játszott, hogy majdnem kiszaladtam felháborodásomban. Ezeket a dolgokat nagyon keményen beleverte a fejünkbe. Sose mertem volna kötni a negyedeket egy Bach fúgában, ennyit erről. Számomra akkor megállapíthatatlan korú volt, de aztán kiderült, hogy fiatal lehetett, hiszen évekkel később, mikor már az Operában voltam tag, összetalálkoztam vele a Blahán, babakocsiban tolta a kislányát, aki az új házasságából született. Sajnos utána nem találkoztam vele többet, pedig bizony szívesen megköszönném neki, amit tőle tanultam. annál is inkább, mert most látom, hogy főleg ma ez már mennyire nem evidens. Szóval, ha bárki ismerte és tudja, mi a mostani neve, hol található, az értesítsen, vagy legalább mondja el neki,hogy még ma, ...izé sok év után is szeretettel gondolok rá és hálás vagyok neki.   ZSATKULÁK ISTVÁNNÉ volt akkor a férjezett neve. 

1. nap, 2021. február 26.

Van ez a TÉR feladat.  (Teljesítmény Értékelési Rendszer. Csuda egy találmány.)  Ami azt jelenti, hogy a megszokott munkaköri határokon túl kell megadott témában végrehajtani valami nehezet lehetőség szerint. NEM KÖTELEZŐ. Nekem -és még sok boldogtalan sorstársamnak - egyedül itthon kellett megtanulni (NEM VOLT KÖTELEZŐ) az áprilisban koncertszerűen előadandó Notre Dame című opera szólamát. Ami egy méltán ismeretlen Schmidt nevű zeneszerző méltán mellőzött műve.

Megtanulni nem volt igazán nehéz, nem agysebészet. Na de jószerivel előadhatatlan, már az énekszólam fekvése, felrakása olyan, hogy azt egy ember egyedül, normálisan aligha bírja elénekelni. Mondjuk ki: visítani kell benne hosszasan, és kellemetlen, vinnyogós részek is vannak, ami meg nem ilyen, az olyan,mint a gyöngytyúk kárálása a szemes kukorica szemezgetése közben.

És nem elég, hogy meg kell tanulni,bár NEM KÖTELEZŐ, hangfelvételt is készíteni kell belőle, már ha úgy döntöttél, hogy teljesíted a NEM KÖTELEZŐ feladatot, mégpedig úgy hogy a Youtube-felvételre ráénekli az ember a saját szólamát, részletekben, ahogy a darabban következik. Kísérletezgettem, hogy legjobbak az arányok. Először túl halk volt a hangszóróból jövő zene, ekkor odatettem közvetlenül a telefont és feltekertem a hangerőt, én meg két méterrel odébb álltam. Még így is túl sok voltam, így háttal fordultam, ezzel nagyjából kiegyenlítve a hangzást. Két szakaszt sikerült is rögzítenem, ha nem is elsőre.

 A feladatba csak azt nem számították bele, hogy vétlen áldozatai is lehetnek a projektnek. Engem is rohadtul zavarnak az itthon lévő családtagjaim, még akik nem tettek megjegyzést, azok is látható hűvös pillantást vetettek rám, mikor ötödszörre sikerült véglegesnek tekinthető verzióban elkotkodácsolnom a "die schöne Esmeralda" gúnyolását. De Andris például mindjárt jogi szempontból nézte, szerinte erre nem kényszeríthetnek engem -szerintem amúgy arra gondolt, hogy ŐT nem kényszeríthetik, hogy hallgassa a meglehetősen reménytelen próbálkozásaimat. Hosszasan érvelt munkajogilag az ellen, hogy én ezt itten folytassam. És akkor a visítós és a vinnyogós rész még nem is volt.

Frissítés:

2021. február 28.

Jó hír!!! Máma nagyot haladtam és már csak egyet kell felvennem, igaz, az a legnehezebb. Viszont megtaláltam a megfelelő módszert. Csüccs a zongoránál, kotta a kottatartón, kezeim a fülecskémen.

Utolsó frissítés:

2021. március 1.

Kész van az utolsó rész is, innen is részvétem annak, akinek ezt majd meg kell hallgatnia.(Neki se KÖTELEZŐ, amúgy, ha jól értettem.) De elengedtem a dolgot, úgyse tudom úgy felvenni egyedül, ahogy a többiekkel vezénylésre, zenekarral, amúgy el tudom (most már) énekelni. Ha nem akarok hajléktalan lenni, nem feszegetem a határokat.

A Notre dame-felvétel vicces pillanatai.

Mikor az első, kicsit még beénekeletlen kísérlet után egyszer sikerült érzésem szerint tűrhetően elvisongani a legnyírósabb részletet, aztán a leállított felvételt egy meggondolatlan mozdulattal kitörlöm... Ami után kétségbeesett jajveszékelésbe kezdek... Mikor már majdnem jó, de az utolsó zárlatnál az alt szólam hangját sikerül eltalálnom a sajátom helyett... Mikor sikeresen túljutok a leghangosabb, legmagasabb ütemeken, aztán lelki füleimmel hallom, hogy szólhat ez két csukott ajtón keresztül a szobában, ahol a férjem meccset néz, elkezdek vihogni és nem bírom abbahagyni... És a slusszpoén: mikor elküldtem a felvételt, közölték velem, hogy előző nap lejárt a határidő, úgyhogy a teljesítésem részben teljesítettnek minősül.

Sebaj, úgyse volt kötelező.

 Ez egy NAGYON pikáns történet, én szóltam!

Nem színházban történt, hanem az Óbudai Társaskörben, ahol az énekkar vállalkozó tagjai évente egyszer koncertet adtak, így megmutatván szólisztikus erényeiket. Ilyenkor az ember olyat is bevállalt, amit amúgy teljes szerep tekintetében nem énekelt volna, lehetett duettezni, sőt, még nagyobb együttest is előadtak olykor ,mint a Rigoletto quattettjét.

Drága kollégámmal, Gézával ugyanezen műből a második felvonásból Gilda és Rigoletto kettősét adtuk elő, plusz én előtte a "kis" áriát (Tutte le feste al tempio). Amikor ez történt, még meglehetősen fiatal voltam, karcsú, hát kitaláltam, hogy a szűzies Gildához fehér ruhát öltök. Kedves kolléganőm, Mária Balogh adott is kölcsön egy csodálatos, mondjuk kevésbé szűziesen testre simuló, de kétségtelenül fehér, attraktív ruhát. Pompásan állt rajtam. Még valami póthajat is újítottam, csodás hosszú szőke fürtöket, gondosan sminkeltem. Aztán ahogy közelgett a koncert kezdete, belebújtam a ruhába és a tükörbe pillantva rémülten láttam, hogy FEKETE bugyi van rajtam. Jól átsötétlett a szűk fehér ruhán.

Halálra rémültem...most mi a fenét csináljak? Ez az egy ruha volt nálam. Vagy felveszem így, és a pódiumon állva láthatom a döbbent pillantásokat... Vagy nem énekelek és hazamegyek, de ez Gézával szemben se lett volna korrekt... Vaaagy... Igen. Meg kell szabadulni az elütő színű fehérneműtől.

Hát nem mondom, hogy életem legkomfortosabb fellépése volt, még szerencse, hogy rajtam kívül senki se tudta, hogy a szép ruha alatt csak harisnyanadrág van, a tudat azért némileg feszélyezett... Azóta minden fellépésre KÉT ruhát viszek és nagyon alaposan átgondolom az apró részleteket... �

Mulatságos esetek

Ez teljesen friss és ropogós történet. Chénier-próbák voltak, délelőtt és este, zenekari, részben jelmezes, fárasztó próbák. Annyit muszáj spoilereznem, hogy érthető legyen a helyzet. A harmadik felvonásban, a tárgyalótermi jelenetben úgy vagyunk rendezve, hogy ülünk a lépcsőkön, illetve előtte a földön. Ez a rendpróbákon tökjól működött is a civil ruhánkban, de a jelmezeink kissé megnehezítették a feltápászkodást. Az ember ráül a szoknyájára, aztán az visszarántja. Nem egyszerű, elhihetitek.

Tehát mikor Chéniert hallgatja ki a közvádló, mi, az istenadta nép azt követeljük, hadd beszéljen. Ennek jegyében Boldi lesétál a pulpitusról közénk és biztatóan fel-felállít közülünk néhányat, na nem fizikailag, akire ránéz és biztató mozdulatot tesz felé, az elkezd felkászálódni. Van aki kecsesen és könnyen kiemelkedik a tömegből,mint Vénusz a habokból, de azért a legtöbben kicsit nehézkesebben tudják ezt megoldani. Így történt, hogy Boldi együttérző arckifejezéssel biztatóan intett egyik kolléganőnek. Ő viszont nem érezte elég felkészültnek magát, úgyhogy először kicsit kimerevedett, aztán szemeit égre emelve és kelletlenül, mondhatni durcásan felállt, amolyan " mért pont engem kellett kiszúrnod" arcot vágva. Na persze mindenki elkezdett kuncogni, maga Boldi is vidámabban fejezte be az áriát, mjnt azt a szituáció indokolta volna.

De ezzel még nem volt vége a dolognak, ugyanis miután részleteiben szépen végigvettük a darabot, utána még egyszer lement a két felvonás, immár egyben. Mikor az ominózus részhez értünk, már az emlék felidézésétől vigyorogtunk, de ahogy Boldi jött lefelé, a kolléganő kissé már mocorgott, készségesen mutatva, hogy mutassanak csak rá, ő igazából szívesen felkel. De Boldi megértően, amolyan tanár bácsisan marasztaló mozdulatot tett, az arcára egészen pontosan fel tudta írni ezt a "maradj csak, ne fáradj"-kifejezést. Ez már persze sok volt a próbák által negszaggatott lelkecskénknek, kitört a harsány kacaj. Szegény Főzene csak nézett, mert ő lemaradt az egész remek pantomim-műsorról a nagy partitúra-bogarádzásban.

Hát így volt, se több, se kevesebb, aki másnak, az maga ésatöbbi.

Mulatságos esetek

Immár a közelmúltból idézem fel ezt a történetet. Sok kollégám tanúja volt, de lesz esetleg, aki még nem hallott róla, aki nem vett részt a Kárpát-Haza Operaturnén, vagy mondjuk ott volt, csak a hátsó sorokban állt és icipicit elterelődött a figyelme a színpadi történésekről. Nem mintha valószínű lenne, hogy léteznek olyan énekkari tagok, akik nem csüngenek teljes odaadással az előadáson, hanem esetleg beszélgetnek... Neeem, ilyen biztos nincs.

Tehát Hunyadi előadás volt, második felvonás, az úgynevezett lovagterem jelenetben, amikor V. László megérkezik Temesvárra, a Hunyadiakhoz. Itt látja meg Máriát és szeret bele, úgyhogy a darab további eseményei, hogy úgy mondjam, innen erednek. Szépen felsorakoztunk, hátul a férfiak, elöl két sorban a hölgyek, megérkezett Gara nádor, sajnos a lánya nem volt vele, pedig így volna megírva a jelenet. Mi tekintgettünk kifelé, hátha befut, de nem, helyette megérkezett a király. A Máriának kihagyott helyet az első sorban betöltöttük, hogy mégse legyen ott a feltűnő rés, aztán magunkban fohászkodtunk, "Na most mi lesz?"

Lezajlott a jelenet eleje rendben, mi elzengtük, hogy "Éljen jótevőnk, a nemes király..." , aztán a király elsétált a sor előtt, keresvén Máriát, hogy megszólíthassa. Csakhogy nem volt ott, egyáltalán. Ennek ellenére elkezdte a nótát, hogy "Szép leány, te e hon nyíló virága..." és megragadta a hozzá legközelebb álló énekkaros hölgyet, kihúzta a sorból és érdeklődött tőle : "Kegyelmem téged boldogít-e, mondd ?" Hàt lehet, hogy boldogította, de az biztos, hogy ennek nem adott hangot. Teljesen lefagyott szegényke, amúgy teljesen érthető, nem erről szól a szerződése, hogy hiányzó szólisták szólamát csak úgy beimprovizálja. Tehát hallgatott, viszont egy roppant bátor és nagy lélekjelenléttel rendelkező másik kolléganő a hátsó sorból kicsit elfogódottan beénekelte a szólamot. "Fölséges úr, hogyha lelked irgalom vezérli, imába foglal néped, és az Úr megáldja trónusod.". Ezt hallván László visszarakta a sorba az első, néma dámát és a hátsó sorból előhúzta a hősies Mária-helyettest.

Hát így történt. Mi persze pukkadoztunk, a jelenet szerencsésen befejeződött, bár túl sok értelme nem volt, de ha valaki látta mondjuk a legutóbbi Otello-rendezést,az nem is gondolná, hogy itt valami baki történt. Ahhoz képest itt konkrét körvonala volt a történetnek.

Mulatságos esetek

Ez a baki nem is régen történt, bár még az Operaházban, bezárás előtt. A Faustot mutattuk be Znaniecki rendezésében. A harmadik felvonás nagy jelenete, mikor visszatérnek a katonák a háborúból. Diadalittasan szól a katonakórus, de a rendező közben megmutatja a fonák oldalt is, kirakodják fekete hullazsákokban az elesetteket, és az ünneplő tömeg mögött a gyászoló nők fekete ruhában, kisírt szemű festéssel siratják férjüket, fiukat.

Viszont egy-két zsáktól eltekintve, amit kinyitnak és ezért valódi táncosok vannak bennük, a legtöbb konkrétan lufikkal volt megtöltve. Szerencsére még nem élesben történt, hogy az egyik zsákból elszabadult egy lufi, el kellett kapni és visszagyömöszölni, persze nem kis derültséget okozott mindez a gyászoló özvegyek között.

Ugyanezen özvegyek Valentin halála után kint maradnak a függöny előtt, immár szándékosan, itt éneklik el a boszorkányszombat első néhány frázisát, aztán fájdalmukban megzavarodva lerángatják magukról a gyászruhát, ami egy hosszú ujjú póló és egy hosszú gumis derekú szoknya, alatta már ott van az utolsó jelenetben viselt fehér, koszos, rongyos jelmez, amit mint elmegyógyintézeti ápoltak viselünk.

Elég kevés idő van erre az őrjöngő vetkőzésre, ráadásul a fekete, szűk póló rátapadt az alatta lévő rétegre, és így sikeresen lehúztam magamról a kettőt együtt. Ott álltam felül egy szál melltartóban,a függöny előtt, és ez már előadás volt, sok-sok nézővel. Persze halálra rémültem, visszaöltözni esélyem sem volt, szerencsére ezután nem sokkal szétnyílik a függöny és mi hátrarohanunk. Ez esetben viszont magam elé szorítva a levett ruhadarabokat, továbbra is arccal előre szépen hátrasasszéztam és elegáns oldalazó léptekkel az első lehetőségnél elhagytam a színpadot. Ezzel voltaképpen a legrosszabbon túl is vagyok, hiszen kinek nincsenek olyan rémálmai, hogy egyszer csak ott áll egy tömegben alulöltözötten. Nekem ez megvolt! Ezek után mitől féljek?

Mulatságos esetek

Ennek a mainak viszont teljesen én vagyok az okozója és elszenvedője. Az én fejemben játszódott le az, amin a nagy vidámság elszabadult.

A Carmen végén az énekkar már nincs színpadon, külső karként énekeljük be a kulissza mögött a bikaviadal közönséghangjait. Ezt az éppen ügyeletes énekkari korrepetítor vezényli, a fúvószenekarral együtt. Összezsúfolódik 80 tagú kórus, 8-10 rézfúvós egy relative kis helyen, a korrepetítor előtt ott van a monitor, ő számol vissza, int be és igyekszik pont annyival előre vezényelni, hogy a színpaddal egyszerre szóljon az egész külső együttes. Nem könnyű feladat. A mi korrepetítorunk amúgy is mindig izgul, ha vezényelnie kell, jobban szeret betanítani, kísérni a koncerteken szólószámokban. Ráadásul igen kis termetű, tehát az adott helyzetben még plusz nehezített helyzetben is van. Ilyenkor betesznek egy dobogót, hogy a vezénylő kiemelkedjen a tömegből, de ez az ő esetében éppen csak az átlag szintjére hozza a fejmagasságát.

Tehát ez a két tényező, az izgalom és a láthatóságának rossz viszonyai úgy csapódtak le benne, hogy elkezdett nagyon erősen túlkompenzálni. Akkor mozdulatokkal vezényelt, mint az ólajtó, vállízületei szinte sírtak, a nagy lendülettől lábujjhegyre emelkedett. Én meg néztem és az jutott eszembe: mindjárt felrepül. És mikor a következő pillanatban TÉNYLEG felemelkedett kissé, lelki szemeim előtt megjelent a kép, ahogy helikopterként elemelkedik a földtől.

Egészen konkrétan sírtam a röhögéstől, folytak a könnyeim és le kellett ülnöm egy ott lévő díszletdarabkára, mert a lábam se tartott meg. Ráadásul néhány kolléganő, aki elég jól ismer, rájött, hogy mi okozta ezt a rohamot és szintén elkezdtek kuncogni, részint azon, hogy én képtelen vagyok abbahagyni a hisztérikus sírást-röhögést. A többség persze csak döbbenten nézett, nem mintha csodálkoztak volna, csak megerősítést kaptak arról, amit régen sejtettek, hogy nem vagyok teljesen normális.

Volt egy hasonló eset, szintén a Carmen külső karnál, egy másik vezénylővel esett meg. Néha a külső rézfúvósokat olyan fiatalok adják, akiknek fogalmuk sincs a darabról, eléjük teszik a kottát, amit önmagában lejátszani nem túl nagy szakmai kihívás, viszont, hogy mikor? -na az már nehezebb. Már csaknem a legvégén, az utolsó előtti belépés eléggé a semmiből indul, egy fanfárral, amire a kórus csak egy "Victoire"-t énekel egy ütem késleltetéssel. Csakhogy a korrepetítor hiába intett be, a megzavarodott fúvósok csak lapozgatták a kottát és nem kezdtek játszani, amire ő szegény kétségbeesésében beénekelte a fanfárt: "Trattata-tatat-tata-tata-táááá" -Na persze végünk volt. Victoire...

�

Mulatságos esetek

A mai történetet szigorúan név nélkül mesélem. Aki nem volt az előadásban, az úgyse tudja, kivel történt meg, aki meg tudja, az nyilván diszkréten kezeli a bizalmas információt.

Tehát a legutóbbi Falstaffban történt. Egy francia rendező rendezte, a lelket kihajtotta mindenkiből, nem lehetett lazsálni. Egyfolytában terrorizált minket a nézőtérről, néhány szót megtanult magyarul, azokat keverte angol szavakkal és mást se hallottunk: "Kezek-kezek-kezek-kezek", mert egy pár percig felemelt kézzel az ujjainkat kellett lebegtetni, egy idő után az embernek majd leszakadt a karja. Meg "move-move-move-move", nem lehetett megállni egy pillanatra se, mert akkor jött az, hogy "unálmás".

Mikor szerencsésen eljutottunk az előadás végéig, a tapsrend is ilyen zizire volt rendezve és mivel semmiféle takarás nem volt a csupasz színpadon, pontosan meg volt adva, hány előrementel után úgy hagytuk el a színpadot, hogy integettünk a nézőknek, aztán hujjogatva, kiabálva kirohantunk az összes ajtón.

Az egyik előadáson viszont egyikünk elszámolta a fázisokat és eggyel előbb, teljesen egyedül kiabálva és integetve elkezdett kirohanni. Mi persze egymásnak estünk a nevetéstől, a delikvens meg hátranézett, "-Ja?" -és visszakullogott. hát ez emlékezetes volt, még szerencse, hogy a következő pillanatban mi is kirohanhattunk ordibálva és értelemszerűen hangosan kacagva.

Mulatságos esetek

A mai bejegyzésem még mindig marad a Nabucconál. Nem itthon történt, még vagy tíz éve, mikor nyáron voltak németországi hakniturnék. Ezek a vállalkozások egy-egy darabot vittek városról városra, legtöbbször szabadtéri színpadokon, meglepően népes közönség előtt. Amúgy a szólisták is meglepően jók voltak sokszor, ebben a Nabuccoban találkoztunk először Ambrogio Maestrivel, aki azóta a Metropolitan ésa Scala rendszeres fellépője. A kisebb szerepeket az állandó tagok vittêk, ők persze messze elmaradtak a világszínvonaltól. Emlékszem olyan Aidára, ahol hatan énekeltük a női kart.

Ebben a Nabuccoban viszont legalább 30 tagú kórus volt, de lehet, hogy megvolt 35 is. Festői, csudaszép környezetben, a rajnavölgyi Loreleynél mutattuk be, aztán mentünk máshová is.

Tehát az első felvonásban ott álltunk valamennyien, mi kóristák, mikor csellel behatoltak -volna- az asszírok, csakhogy a leigázó barbár hadat Abdallo egymagában alakította, nem volt más, hacsak a sofőrt még be nem öltöztették volna, mert erre is volt példa az Aidában. Mi azért meghunyászkodtunk Abdallo előtt, szép önkéntesen megfogtuk azt a láncot, ami elvileg összefűzött minket, bölcsődéseket sétáltattak régen így. Abdallo peckesen vonult be, kardját magasra tartva, talán ez volt az oka, hogy a lépcsőn levonultában elvágódott és kiterült, mint a béka. Nem használtuk ki a helyzetet, nem szabadítottuk ki magunkat, már csak azért se, mert annyira röhögtünk.