Amúgy nem jellemző ez rám. Sose voltam egy nagy piás. Szerintem genetikailag is alkalmatlan vagyok az alkoholizálásra, ez már általános iskolás korunkban kiderült, mikor, ha jól emlékszem, egy Gyerekszínházi előadásra mentünk iskolailag, és előtte Éva barátnőmmel tartottunk egy kis bemelegítést nálunk. Volt egy üveg whisky a bárszekrényben, rendkívül vonzó külsővel, szép metszett kristályt utánzó üvegben, a nyakában láncon viselte a márkanevét. Valahol olvastam egy receptet, miszerint a whiskyt tejjel és mézzel kell keverni -gondolom, amolyan Bailey's-féle dolog lehetett az alap. Egy hatása volt annak a kisujjnyi italnak, szerintem átaludtam az előadást.
(Különben azóta is volt alkalom, hogy kevertem magamnak ehhez hasonló koktélt, csak tejszínnel, nem rossz.)
Ifjúkoromat sikerült különösebb szenvedélybetegségek nélkül átvészelni, elpöfékeltem ugyan egy-két cigarettát méla undorral, csak hogy olyan felnőttes legyek, de elég hamar úgy döntöttem, nem érdemes ezzel kínozni magam -utálom és jobb ebbe belenyugodni. Nem voltam valami nagy bulizós, és ha véletlenül be is tévedtem egy "operás" házibuliba, nagy kárt nem tettem magamban.
Az első igazán mulatságos esetem akkor történt, mikor már az énekkar tagja voltam. Egy premier után talán kicsit több pezsgőt ittam, mint kellett volna. Néha előfordult, hogy lehúztam ilyen színpadi koccintások alkalmával egymás után két pohárkával is a gyöngyöző italból, és tényleg csak azért, mert ilyenkor már nagyon szomjas szoktam lenni. (Akinek nem jutott, most már legalább tudja, hogy én ittam meg az adagját.) De ekkor valószínűleg a sok viháncolás, kollégákkal való cseverészés közben túlhaladtam a kellő és helyes mennyiségen. Így, mikor elindultam haza -a József nádor téren laktam ekkor, saját lakásomban -, az Oktogonnál egyszer csak elhagyott az erőm és úgy éreztem, nem tudok elgyalogolni már hazáig. Ebből így utólag arra következtetek, hogy elég késő lehetett, nyilván nem járt már a kisföldalatti. És mivel a szüleim és húgom a Jókai téren laktak, úgy döntöttem, bekérezkedek hozzájuk, elalszom egy éjszakát a régi családi otthonomban. A kapun be is tudtam menni, valószínűleg nyitva volt, de lakáskulcs nem volt nálam, hát becsengettem. Amíg vártam, hogy valaki magához térjen, eszembe jutott, hogy mit fognak szólni, hogy csak így beállítok az éjszaka közepén. Valamiért rendkívül mulatságosnak találtam ezt a gondolatot, annyira, hogy elkezdtem nevetni,és a nevetéstől még a maradék kis erőm is csaknem teljesen elfogyott, hát nekidőltem a díszes kovácsoltvas rácsos ajtónak. Így talált rám anyukám, mikor néhány perc után kijött ajtót nyitni. Először halálra rémült, azt hitte, sírok, és rögtön feltételezte, hogy bántott valaki, megtámadtak. Aztán látta, mi a helyzet, beparancsolt és azonnal ágyba dugott, kicsit zördan, ámde megkönnyebbülten.
Aztán volt egy eset, amikor egy kolléga szüleinek a hűvösvölgyi házába mentünk ki valamiért, az okra nem emlékszem, csak arra, hogy megkínáltak valamilyen ősi pálinkával, nem vicc, a harmincas évekből származott, sötét borostyánszínű cucc volt. Nem tudom, miből készült és semmi mást sem tudok erről az esetről. Mikor megittam az átadott kis kupicányi adagot, onnantól kezdve nincs több emlékem, azt se tudom, hogy kerültem haza (persze, mivel a későbbi férjemmel voltam, teljesen nyugodt vagyok afelől, hogy nem történtek illetlen dolgok.) Döbbenetes dolgokat tudnak művelni az ilyen régi párlatok, hacsak nem Exmemoriam átokkal sújtott valaki. A pálinkát már csak azért is utálom, mert ez a második kellemetlen találkozásom volt ezzel a típussal, egyszer fájdalomcsillapítónak használtam egy deci kommersz barackot, senkinek sem kívánom, mikor fájdalom nélkül, viszont meglehetős émelygéssel felébredtem a gyógykezelés után. Azóta senki sem tud rávenni se hízelgéssel, se zsarolással, de még erőszakkal se, hogy pálinkás poharat emeljek a nyakamnál magasabbra.
Viszont a vörösborral kapcsolatban nem voltak előítéleteim, nem mintha nagyon éltem volna vele. Voltak viszont régebben évente azok a koncertek az Óbudai Társaskörben, amiken énekkarosok énekeltek szólóban, hogy megmutogassák oroszlánkörmeiket. Egy ilyen koncert után, mikor, ha jól emlékszem a "Messze a nagy erdő"-t énekeltem, kolléganőimmel, Balogh Marival, Vaszkó Katival és Somogyvári Valival beültünk a közeli kisvendéglőbe lazulni egy kicsit. Rendeltünk is valami kis ennivalót, de az volt a lényeg, hogy Mari ismerte az ott muzsikáló zenészek prímását, aki megörült nekünk és az égegyadta világon mindent eljátszott, amit csak kértünk, és mi meg mindent elénekeltünk. Felvonultattuk a teljes operettirodalom legismertebb primadonna-számait, volt ott Csárdáskirálynőtől Giudittán keresztül Maricáig minden. A vendéglő közönsége egészen le volt nyűgözve, hangosan bravóztak és tapsoltak, ez rendben is van, viszont küldték nekünk az üveg borokat és ez öreg hiba volt. Illetve az, hogy megittuk őket. Ismerős az a jelenség, hogy nem érzed, hogy megártott az alkohol, amíg meg nem próbálsz lépéseket tenni a kijárat irányába? Ez történt. Tök jól voltam, tényleg vidám, semmi bajom nem volt, amíg el nem indultunk haza. Akkor rögtön kiderült, hogy alaposan nehezítve van a koordinációm és az iránytartásom. Marival beültünk egy taxiba, szerintem ő is látta, hogy kicsit se érzem jól magam, mert először engem vitt haza. Ráadásul a férjem is meglehetősen morcos volt, ő vigyázott a két gyerekre és úgy érezte,nincs rendjén, hogy ezalatt én illuminált állapotba kerülök. Nem mondhatnám, hogy támogatott volna, se fizikailag, se erkölcsileg. Én meg csaknem egész éjszaka vigyázzban ültem az ágyban, mert olyan rosszul voltam, hogy ha megpróbáltam lefeküdni, piszkosul forgott velem a világ,a körhintát meg gyerekkoromban se szerettem. Másnap se éreztem magam valami fényesen és annyit mondhatok, sok-sok évig még csak meg sem közelítettem az alkoholbevitelnek ezt a kritikus szintjét.
Néhány éve viszont sajnos még egyszer utoljára sikerült egy toxikációs balesetet szenvednem. Ez akkor történt, mikor Szombathelyen szerepeltünk a Traviatában. Egy kollégiumban szállásoltak el minket, remek hely volt különben, nagy lakások voltak, két nagy szobával, szobánként 6 ággyal, konyhával, fürdőszobával. Két apartmanra való hölgy már jó előre összeállt, maradtunk hárman lányok, akiknek három fiúval kellett összeköltözni. elég pikánsan hangzik, de tökéletesen illedelmes volt a dolog, az egyik volt a fiú-szoba, a másik a lányoké, teljesen tiszteleben tartottuk egymás tevékenységeit, különösen a fürdőszobára vonatkoztatva, sőt, ha belegondolok, ha csak lányokkal lakom, sose tudtam volna a kávéfőzőt kinyitni, ugyanis a vákumtól mindig erősen meg volt szorulva, és mindig meg kellett kérnem vallamelyik kollégát, hogy segítsen. Ezek a fiúk olyan cukik voltak, hogy bármikor kijöttek a konyhába, automatikusan szétcsavarták a szerkentyűt, hogy ne kelljen rimánkodnom.
A premier szerencsésen lezajlott és utána leültünk az asztalhoz, beszélgetni, csipegetni, iszogtani. Csak az volt a baj, hogy ha beszélek, a többi dologra nem tudok annyira odafigyelni, gondolkodás nélkül mindig kiürítettem az elém tolt vodkáspoharat. Az a kolléga se akar okvetlenül rosszat, aki ezután mindig újra megtöltötte, elvégre ez is egy udvariassági szabály, nem? Na mindegy, egyszer csak az a rémes érzés hasított belém, hogy totálisan kikészültem és ha most, azonnal nem állok fel és nem megyek be a szobába, akkor a saját erőmből nem nagyon fogok már bejutni. Ráadásul büszke is vagyok, természetemnél fogva, nem akartam , hogy lássák rajtam, hogy K.O vagyok. Felegyenesedtem és három kimért, kínosan lassú és arisztokratikusnak szánt lépéssel bevonultam. Aztán óvatosan, minél kevesebb forgómozdulattal levetkőztem, mint a hímes tojást, elhelyeztem a fejemet a párnán. Szerencsére, ha nem mozdítottam meg, akkor nem szédültem, már ezt is különleges kegyelemként tudtam értékelni. Amúgy sok ficánkolásra nem is nagyon voltam alkalmas, szerintem az idegrendszerem kicsit sokkos állapotban lehetett. Az a vicc, hogy közben a gondolataim teljesen világosak és tiszták ilyenkor, csak a különféle mozgások akadályoztatottak, beleértve a beszédhez, mármint az artikulált és érthető beszédhez szükséges mozgásokat is. Szóval bealudtam, ha lehet így fogalmazni, mindenesetre nem voltam magamnál, nevezzük is az akkori állapotomat bárhogy. Még reggel is olyan pocsékul voltam, hogy a kávé szaga is rosszul esett, kivánszorogtam az egysaroknyira lévő pékségbe, vettem valami jó kis csokis, édes, kelt tésztás süteményt és leerőltettem, de egész délelőtt pocsékul voltam.
Az viszont biztos, hogy azóta csokilikőrnél erősebbet nem ittam és nem is szándékozom. Azért is írtam meg ezt a kis posztot, mint befejezett történetet, nem készülök második kötetre, se bővített kiadásra. Úgy érzem, megtettem ezen a téren, mármint az alkoholmámor terén, amit okvetlenül kellett, és nem kívánok további tapasztalatokat szerezni ebben a műfajban. Éljen a józan ész, éljen a száz százalékos meggylé, mint kedvenc italom, valamint a csokoládés bejgli, ami ennek a történetnek az egyik vitathatatlanul pozitív szereplője volt.
