Hogy a mai eset részben érthető legyen,vissza kell mennem két héttel korábbra. Amikor is Andris hétvégén a Magas Tátrába ment kirándulni, vasárnap késő este,éjjel ért haza.  Úgy volt, hogy a Blahára ér éjfél körül,hazajön az utolsó vonattal,mondta. Aztán felhívott este 11 körül, hogy az M2-esen jönnek, ki tudok-e menni elé a lehajtóhoz. El sem tudtam képzelni, hogy akar ott kiszállni, hacsak le nem térnek a busszal, de elindultam, vittem a telefont,hogy majd hívjon.Hívott is,mondva,hogy még Kisvácnál vannak,legalább 10 perc lesz, míg ideér, de ezzel a telefonom, aminek gyengélkedik az akkumulátora, le is merült. Szóval,ott álltam Göd határában, az autópálya lehajtójánál, elérhetetlenül és telefonálásra képtelenül,.egyre kétségbeesettebben. Próbáltam bekapcsolni a telefont, de mindig újra lemerült, egyszer sikerült még előbb felhívnom a gyermeket, aki a pár másodpercet arra használta ki, hogy szemrehányást tegyen, hogy nem tud elérni,aztán megint megszakadt a kapcsolat. Vagy hatszor keresztülhajtottam a felüljárón oda-vissza, kezemet tördelve és egyre idegesebben, aztán végül rájöttem, hogy ennek így semmi értelme, hazajöttem. Itthon már várt az a Messenger-üzenet, hogy mégis a régi kettesen jöttek direkt az ő kedvéért és az Autópihenőnél teszik ki... Mint kiderült, el is száguldottam mellette a vasútállomásnál,ahol ő becsületesen várt, mert nem tartotta korrektnek,hogy hazajöjjön,miközben én a jó ég tudja, hol keresem.

    Na szóval,mikor ma elmentem Turandot-próbára, azzal indultam el, hogy nem kell a powerbank, mert csak jövök és megyek, minden fel van töltve. Ez volt az első rossz döntésem.1-es szabály: soha ne indulj el töltő és powerbank nélkül, 1/b, cseréltesd ki azt a redvás akkumulátort, ami állandóan szórakozik. Lemerül, aha, aztán mikor ráteszem a töltőre, akkor 55%-ot mutat... nakabbe.

  A Turandottal relative hamar végeztünk,itt jött a 2-es számú rossz döntés: miszerint most van időm,lemenni a Margitszigetre, kisétálni a szárazon maradt részen, ami általában víz alatt van,micsoda buli.  2-es szabály: ahogy már a rakpartos kalandomból is tudható, a próba és a fényképvadászat összekeverése nem szerencsés ötlet, az nem szokott jól elsülni. Tehát, ha próba van, nincs kalandozás!

  Leandalogtam,lemásztam a meredek parton, kiegyensúlyoztam a köveken a sziget mostani legdélibb pontjára, készítettem is vagy két képet, aztán lemerült a telefon,lásd mint fent. A kamera programban különösen szeret kimúlni. Mindegy, vissza a Nyugatihoz, gondoltam, bemegyek venni egy-két dolgot, ugyan 17:27 volt, de gondoltam, hipp-hopp összeszedem,ami kell és elérem a 45-ös vonatot.  Csakhogy az automata kasszánál nem volt szatyor, nálam meg nem volt semmi,amibe a vásárolt dolgokat tehettem volna, tehát átmentem egy tetű lassú pénztárba, ahol a teljesen alkalmatlan, de legalább goromba stílusú nőszemély valami elképesztően tehetségtelenül húzta le az árukat. Akkor már láttam, hogy nem fogom elérni a vonatot, de ahelyett, hogy odavágtam volna a kosarat és távoztam volna inkább üres kézzel, szépen belenyugodtam, sebaj, megyek a következővel, addig betérek még máshová is,elvégre nincs olyan sürgető dolgom. 3-as szabály: ha eléred a vonatot,szállj fel rá, ne vásárolgass.

   Félóra késéssel a tervezetthez képest -és egy órával a lehetségeshez képest - el is is indult a vonat, rendben haladtunk egészen Dunakesziig. Ott is bezárta az ajtókat és megmozdult, de azonnal döccenve megállt. Pár perc múlva bemondták,hogy BIZONYTALAN IDEIG nem indulunk. Ez a kedvencem, mondani sem kell. Annyira friss volt a dolog, hogy a neten még semmi sem volt róla,de a vonaton bemondták, hogy hatósági intézkedés van folyamatban, emiatt nem tudunk tovább menni, megnyugtattak, hogy egyhamar nem is fogunk elindulni. A kalauz hölgytől annyit még hallottam, hogy autó volt a sínen valahol.  Azonnal telefonáltam haza -mert közben magához tért ám a telefonom, visszaállt olyan 45 %-ra.  Mindhiába, mert az én drága férjem nem tudott értem jönni, ugyanis alkoholt fogyasztott a vacsorához. Andris meg ,még nem volt itthon. Sebaj, javasoltam, hogy kimegyek gyalog a főútra és megpróbálok elérni egy buszt.  Ő láthatóan nem vette komolyan a dolgot, mert olyanokat kérdezett, hogy nem lehet-e, hogy mégis el fog indulni a vonat... Aztán kisvártatva felhívott és közölte, hogy 19:11-kor jön egy busz azzal eljöhetek, és nagylelkűen felajánlotta, hogy az Autópihenőig kijön értem.Annak ugyan semmi értelme a világon, mert a vasútállomáson állt a bicikli, 600 méterre a buszmegállótól. 

  Már 7-kor odaértem a Polgármesteri hivatalnál lévő megállóhoz és itt jött a következő rossz döntésem,  azaz a 4., mégpedig, hogy a Városháza mögötti kis téren lévő kivilágított nagy DUNAKESZI feliratot lefényképeztem és ezzel végképp és teljesen kicsináltam a telefont, megint 1 % és azonnali kikapcsolás. 4-es szabály: légy már észnél, az ég szerelmére!  Hamarosan az is kiderült, hogy egyáltalán semmiféle busz nem fog jönni 19:11-kor, legfeljebb 19:41-kor. Ha minden jól megy. Az emberek meg egyre csak jöttek a vonattól, szép lassan azok is elszánták magukat, akik eleinte még nyafogtak, hogy a busz messze vaaaan... idővel ők is rájöttek,hogy még az a kis gyaloglás is jobb, mint a kilátástalan várakozás. Úgyhogy csak gyűltünk, egyre reménytelenebbnek tűnt, hogy mindenki felférjen.  Voltak ügyeskedők, akik előretolakodtak,lassan már jó pár méterrel a megálló előtt volt a tömeg eleje,na persze azok,akik utólag jöttek. 

  De sebaj, mert mikor jött a busz,úgyis a normális helyén állt meg, úgyhogy az igazság mégiscsak győzedelmeskedett. Aki azt hitte, hogy most már minden nagyon tutira oké, az nem kicsit tévedett. Elkezdtek az emberek felözönleni, egy férfi már bent is volt a kocsi közepében, a vezető meg ordított utána, hogy mit képzel,és vegyen jegyet.  Az meg sértődötten visszaszólt, hogy nem jár a vonat,és hogy a kalauz azt mondta, a buszon elfogadják a vonatbérletet. A sofőr viszont közölte, neki nem szólt senki és nem érdekli, addig nem indul, amíg mindenki nem vett jegyet. Én mondjuk nagyjából így is gondoltam, fel se merült a fejemben, hogy  nem kell fizetni,  noha mindkét álláspontnak van igazsága. Nekem relative szerencsém volt, mert találtam egy helyet és le is tudtam ülni a jó háromnegyed órás ácsorgás után, ugyanis minimum 10 percig, de inkább negyedóráig tartott, mire mindenki felszállt, megvette a jegyet, betömörült, aztán újratervezték a teret, kiderült, hogy még mindig lehet szorosabban állni . És utána is rohadt lassan mentünk és minden bokornál megálltunk, úgyhogy 19:55 helyett 20:27-kor szálltam le a buszról.  Ahelyett, hogy szépen a próba után felszálltam volna a 17:15-ös vonatra, amiről  17:46-kor szállhattam volna le. Elég durva, mi?  Ami azt illeti, az ötödik hiba voltaképpen a nulladik, rosszul mentem férjhez.  Mert ha ez nem így lenne, akkor életemnek -egy másik, készségesebb és törődőbb -párja megmentett volna a szorongatott helyzetemből.

  Tehát:  telefon, powerbank, Duna-nézés, vásárlás, rosszul férjhez menés, újra telefonlemerítés... ááá, basszus. Tönkretették az estémet.  Most meg várom Anitát, aki táncházba ment a Fonóba és annak ellenére, hogy megbeszélés szerint 10-ig maradt volna a barátnője családjával, 11 után telefonált, hogy indulnak. Ez egy ilyen nap.  Itthon a kutyának nem hiányoztam, fel se tűnt nekik, hogy minden emberi számítás szerint már itthon kéne lennem,  a mosogatóban toronyban állt a koszos edény, szóval asszem, elegem van.  Na de nem csodálkozom, ennyi rossz döntésnek nem is lehet  jobb vége.

  És majdnem aránylag eseménytelen lett, de aztán...de ezt majd a megfelelő helyen.

Bevallom,hogy nem szeretek ilyen másfél napos utakra bepakolni,  mert vannak dolgok,amiket ugyanúgy el kell tenni,mint ha három hétre utazunk,de például nincs értelme egy váltásnál több ruhát vinni. És mi van,ha másnap nincs kedvem azt felvenni,amit vittem? Nem olyan a lelkivilágom? Na meg az ember ilyenkor még pénzt se vált, mert úgyse lesz idő elmenni vásárolni, meg nincs is értelme,mert lehet annyit vinni,ami elég. Beregszászra például elcipeltem egy dobozos sört, be is tettem a szállodai szoba hűtőjébe, aztán ott volt a fogadás és szépen haza is hoztam. Most nem vittem, mert szó volt fogadásról, ami aztán nem is volt, de hiába is vittem volna, mert nem volt a szobában hűtő. Melegen meg csak nem iszom meg, annyira elkeseredett még sose voltam.

  Akkor az elejéről kezdve: vonattal és metróval mentem be, a kicsi csomagom nem volt nehéz és ilyenkor reggel autóval bejutni elég kockázatos vállalkozás,  állítólag jövő hétfőn átadják az M2-es kétsávosított szakaszát, de momentán komoly dugók vannak minden Budapest felé vezető útvonalon. Sokkal korábban odaértem, mint ahogy a buszok kiállását ígérték, mégis ott állt már egy emeletes busz.  Úgyhogy folytatva az utóbbi idők hagyományait, elsőként szálltam fel, elfoglalva egy előkelő, földszinti helyet. Ehhez tartozik magyarázatképpen, hogy turnézós időszakunkban, Grabowski-féle haknikban, szintén gyakran mentünk emeletes busszal, amikor is az alsó szinten a vezetőség és a szólisták foglaltak helyet, illetve operai utakon az...khmmm...idősebb hölgyek. ellentmondást nem tűrően, mert az nekik járt. Sőt, mindkét busz meglehetősen szellős volt, úgyhogy egyedül ültem, már másodszor. Juppi!  Útközben hallottam, hogy Balogh Mari rossz értékeléseket talált a szállodáról, ahová mentünk, de ezzel úgy voltam, hogy egy éjszaka, az csak nem olyan tragikus.

  Somogyi Zoli összeírta az azonosító okmányok adatait, hogy meggyorsítsa a bejelentkezésünket, de sajnos hiába fáradt, mert ahogy írták többen a neten, a recepcós hölgy bizony unfriendly volt. Mondhatni, hajthatatlan, mindenféle kompromisszumra elutasító, nem adott haladékot, azonnal be kellett írni a születési dátumokat is. Azért feljutottunk a szobába, ami egyébként szép volt, első blikkre. Elég tágas, szép, különálló ágyak, helyes kis lapos tévé, a fürdőszoba is szép, tágas. Aztán az ember megnézi közelebbről, kiderül, hogy a minibár szekrénykéje üres, nincs benne hűtő, a klímát bekapcsolva hangosan zúg,mint egy traktor, de nem hűt, az ablak olyan mocskos, hogy ki se látni rajta, a tévében összesen három csatorna fogható, a zuhany csaptelep jó rozsdás. 

Na jó, beismerem, ezek nem olyan tragikus dolgok, volt már rosszabb is, voltaképpen egész kellemes volt a hely. Kint voltunk a város szélén, amolyan ipari negyedben, bevásárló komplexumok mellett, de ennek sem volt jelentősége, épp csak jöttünk-mentünk. Sikerült a lejáró próbát lealkudni egy órával, úgyhogy csak fél hatkor kellett indulni. Rosszul érintett minket, hogy a buszban fülledt meleg volt és ez sajnos nem változott útközben, sőt, kiderült, hogy elromlott a klíma. Úgy látszik, ez egy ilyen nap volt, a légkondik gyászos leszereplésének boldogtalan napja, a harminc fokban.  Kellemetlen út volt, nem is rövid a sűrű forgalomban, azt mindenesetre megállapítottuk, hogy ez így nem jó, a hazavezető 5-6 órás utat így nem lehet megtenni.

   Zágráb nem szép. Egy aránylag kicsi történelmi belvárostól eltekintve modern épületek, túl magas házak alkotják leginkább.Legalábbis amennyit láttam belőle.  Egyszer már nem ártana kicsit alaposabban is körülnézni,hátha megtalálom a szép részeket,  de mindig ilyen rohanvást érkezünk és távozunk. A színház és a környezetében található, leginkább klasszicistának tűnő épületek sem voltak igazán jó állapotban, kicsit leharcoltnak tűntek. A sok zöld, virág viszont tetszett. Végre egyszer amúgy igazi színházi öltözőben öltöztünk, rendes tükörben sminkelhettünk, mindenkinek volt megvilágítható tükre, bizony! A színpad is körülbelül megfelelt a megszokottnak, kis kellemetlenség volt, hogy egyik oldalról a másikra csak egy emelettel lejjebb lehetett átmenni, mert a vetítés a vetítővászon mögött történt. Rövid megbeszélés és a neuralgikus sor-vonulások lejárása után már készülődhettünk is az előadásra.

   Eléggé tartottam a jelmez felvételétől, de szerencsére simán rámjött, sőt, volt már szűkebb is, ki hitte volna? Valami az időben lehetett, mert mindenkire rátelepedett a fáradtság, a színpadon az embert még csak-csak vitte a lendület, de a köztes időkben  én személy szerint holtan hevertem, vonszoltam magam, próbáltam nyitva tartani a szememet,és ezzel mások is így voltak. Az első felvonás után a közönségnek tartottak egy kis fogadást, viszont ez azzal járt, hogy kicsit hosszabb lett a szünet, a második felvonástól pedig jóval szellősebb a nézőtér. Mert a pezsgőre jött horvát vendégek simán megléptek. Kár, mert az énekesek igencsak kitettek magukért, színvonalas kis előadás volt ez, és a végén az ottmaradt nézők tapsoltak is erősen, jó sokáig. Mi meg, szédelegve kissé, visszabuszoztunk a szállodába és elég hamar el is aludtunk, voltak ugyan, akik nagyon vígan voltak még, Mariska kacagását hallottam, de engem az ilyesmi nem tud megzavarni, ha álmos vagyok.

 A reggeli... hát, nem volt valami acélos. Valami porból készült rántotta, sápadt virsli, kétféle felvágott, egyféle sajt, egyféle -fehér -kenyér, kőolaj ízű margarin - szóval nem éppen a kulináris élvezkedésre volt kialakítva a menü. Azért valamit lehetett enni, szóval funkcionálisan elment. Aztán némi balsejtelemtől gyötörve korán leindultunk, tudván, hogy a busszal gondol vannak, illetve abban a hitben, hogy új buszt kapunk, amiiben aztán helyet kell szerezni  Mikor leértünk, kiderült, hogy ennél rosszabb a helyzet. az a hír várt, hogy NEM jön új busz, a helyüket elvesztőket el kell osztani a többi busz között, a másik énekkarit feltölteni, mert jó páran egyedül ültek, és a többibe, amik viszont később indulnak. Természetesen, akik a hibátlan járműben ültek, még nem voltak sehol, hiszen  ők abban a boldog tudatban voltak, hogy csak beülnek az eredeti helyükre. Ezért mi viszont nem tudtuk, hová tudnánk elhelyezkedni. Volt egy rövid életű, harcias álláspont, miszerint tabula rasaval kell indulni, aki itt van, az elfoglalja magának a tetszőleges helyet, de ezt elég hamar letörték.  Magam részéről kész voltam megharcolni egy üres helyért, de végül nem volt rá szükség. Megjelent ugyanis a mi emeletes, rossz klímájú buszunk és felajánlották, hogy aki akar és bevállalja, az mehet azzal. Így végül békésen és botrány nélkül megoldódott a dolog, mindig vannak ugyanis, akik fáznak, ha megy a hűtés, ők most boldogan áthurcolkodtak, szóval, minden jó, ha jó a vége, mindenki a saját helyével elégedetten indulhatott.

  Megcsodálhattam a Kőröshegyi völgyhídról Tihanyt, sajgott is a szívem, de még ősszel biztos elmegyek, csak legyen októberben is jó idő. Nyári meleg és napsütés, kár hogy nekem fájt kicsit a fejem, de végül aránylag jól, dugómentesen megérkeztünk. A vonaton szenvedtem még kicsit a nagy tömegben, ez volt az ára, hogy kb negyedóra alatt odaértem az Erkelből és elértem egy korábbi járatot, de aztán kisvártatva elnyúlhattam, megihattam a jutalom-sörömet.

  Legközelebb pedig nem ilyen jövős-menős,hanem hosszabb, egyhetes útra megyünk, nagyon várom! A kétnapos tartózkodásokba csak belefér majd egy kis városnézés, főleg Prágára készülök nagyon, ott még sose jártam.Addig már csak egy Carmina főpróba-hét és premier és két vidéki Turandot van. 

  Tehát, viszlát a V4 turnén!  (Hacsak nem lesz valami érdekesség a közbeeső időben.)

  Elkezdődött hát az új évad, ez a különleges évad,amikor sok-sok vidéki és relatíve sok külföldi előadás vár ránk.  Már két hete elkezdtünk dolgozni,mert egyszerre sok darabot kell elővenni, megtanulni. Első feladatnak itt volt ez a Bánk bán,aminek a speciális voltáról majd írok még alább. Aztán hamarosan jön a Carmina burana szcenizált változata, a Székely fonó és a Jenufa a V4 turnén, a Turandot tájolások,és egy Hunyadi Zágrábban, már ami engem illet. Ezen kívül a fiúk már tanulják a Nyugat lányát és a New Yorkba menők a Sábát.

   A Bánk bán már eleve nem ígérkezett egyszerű ügynek, mivel az Ős-Bánk verzió egy meglehetősen egyedien összeollózott és -fércelt változatát adtuk elő.  Aminek ugye főleg szövegben vannak jelentős eltérései, de zeneileg is vannak benne meghökkentő dolgok. És mivel nem vihettünk kottát,főleg azok,akik sosem énekelték az ősváltozatot,vadul próbálták memorizálni a szöveget, ami nem igazán adja magát.  Az ilyen csodálatos sorok,mint " Szép örömkönny ragyogása / Kék szemén piros leánynak / Szép a harmat csillogása/ szűz kelyhén tavaszvirágnak" Talán ebből a rövid részletből is kiviláglik, hogy a nyelvezet nem könnyítette meg a dolgukat. Ráadásul már februárban megtapasztaltuk az Ukrajnába való átkelés nehézkességét. Az utazási tájékoztatóban is ott szerepelt a figyelmeztetés feketén-fehéren, hogy a határátlépés két órát is igénybe vehet.

  Az indulás időpontjának első körben 9:30-at adtak meg. Aztán ez módosult 9 órára, mert akik előrementek a terepet előkészíteni, baljós jelentést tettek. Ennek ellenére csütörtök délutánra a 10 órás indulás jelent meg a honlapunkon,  végül pénteken az a végső megjegyzés,hogy lehetőleg igyekezzünk minél korábban megérkezni, hogy fél 10 után el tudjunk indulni,és ezzel kis kör után vissza is értünk az eredeti elképzeléshez. Én már fél 9 után nem sokkal ott is voltam, és az első busz is aránylag hamar megérkezett,talán még 9 körül,kisvártatva egy másik is.Odamentünk megkérdezni, kinek diszponálták őket, azt a választ kaptuk, hogy az elsőként érkezett a zenekaré,a második az énekkar egyik busza lesz. Be is pakoltam hát ebbe, de  aztán kiderült, hogy az elsőként érkezett busz is miénk.Felnéztem rá,és kis vacillálás után áthurcolkodtam, mert kényelmesebbnek tűntek az ülések és az egésznek kicsit tágasabb,kellemesebb feelingje volt.  Mikor már nem sokkal fél 10 előtt éppen gondoltam, hogy elfoglalom a helyem indulásra készen, akkor közölték velünk, hogy egy hátrébb álló buszba kell átköltöznünk, amibe addig zenekarosok pakoltak,de nekik a hangszerek miatt szűkösnek bizonyult. Tehát mindenki szépen kiszedte a csomagját innen is,onnan is, és keresztező mozgással megindultunk némiképp szitkozódva,mert mikor az ember már kiharcolt egy jó helyet magának, nagyon nyűgös dolog azt elveszíteni és újabb helyszerzésre indulni. Egy kis törtetéssel szerencsésen találtam hasonlóan jó pozíciót magamnak a buszcserében is, de nem valami jó ómen volt, hogy mire elindultunk, éppen a harmadik járműbe pakoltam be a cuccomat.

  Mindenesetre,mikor végre, mégiscsak 10 óra körül elindultunk,akkor eseménytelenül érkeztünk meg a határhoz, nem úgy mint tavaly,mikor Erdélybe mentünk. A határon konzuli segítséget kaptunk, amúgy más busz kifelé nem is ment rajtunk kívül,autó viszont sok. És láttuk a Magyarország felé vezető oldalon, hogy ott nincs is lehetőség elmenni a két sáv mellett, rengeteg autó álldogállt,láthatóan hosszú ideje. A szokásos rend szerint a magyar oldalon leszálltunk, egyesével megvizsgálták az útlevelünket,és a túloldalon visszaszálltunk a buszba,ahol összeszedték az útleveleket és a sofőr eltűnt vele a bürokrácia útvesztőjében. Különben nem volt vészes,nagyjából összesen egy óráig tartott a határátlépés.Beregszász már csak egy ugrás onnan, kisebb eltévedés után a szállodát is megtaláltuk és viszonylag zökkenőmentesen elfoglaltuk a szobáinkat. Sok idő nem volt,mert ottani idő szerint fél 6-kor -ha jól emlékszem- indulnunk kellett a helyszínre, beállópróbára és utána máris az előadásra.

  Itt volt a következő probléma, ez az "itthoni idő szerint" vagy "ottani idő szerint". Tökéletesen sikerült megzavarni engem is ezzel. Van egy óra eltérés a két ország időszámításában, na de könyörgöm, ha egyetlen napra mentünk,mi a fenének kellett bevonni ezt a történetbe? Kis idő elteltével már nem nagyon tudtam, hogy akkor most hány óra is van voltaképpen? Hogy itteni idő szerint vagy ottani idő szerint hánytól hányig lesz a reggeli és hánykor lesz indulás? Nagyon zavaros volt az egész,és még most is összerezzenek,ha valaki kiejti a száján az "időszámítás","időzóna" szavakat.

  A szobánk különben teljesen korrekt volt, bár kicsi, de nagyon tiszta és szép, egy gyors zuhanyra futotta az időből, a tévét is bekapcsoltam, de sajnálattal kellett megállapítanom, hogy egyetlen magyar csatorna sincs, ATV pláne nem.Nem mintha lett volna egyetlen percem is tévézni,de a tudat akkor is más lett volna... Ez a komplexum egy termálforrásra épült, több épületből áll, amiket érdekes megfogalmazással "korpusz"-nak hívnak,mi például az A-korpuszban laktunk.

  Elindultunk hát az arénához,ahol az előadást rendezték. Egy domboldal természetes lejtőjét kihasználva épült, a padok egymás fölött,a színpad egy fél-kupola szerű tető alatt,ahol késő délutánra jól megrekedt a meleg.De még mindig nem annyira,mint az öltözőnek felállított katonai(jellegű) sátrakban.Na ott meleg volt, ez nem is vitás. Mint a szaunában.Különben előzékenyen odakészítettek nekünk több göngyöleg ásványvizet. Mivel a zenekar még nem érkezett meg,tartottunk egy kis a capella hangbeállást,mint kiderült,úgy remekül szólt a kórus, a színpad-tető szerkezeténél fogva kifelé dobja a hangot. Aztán már zenekarral együtt a harmadik felvonást nagyjából elpróbáltuk, és egy kicsit bonyodalmas,látványosnak szánt bevonulást is le kellett járnunk, hogy valami látvány is legyen: a Nabuccóból származó, komplikált bekapcsolhatóságú gyertyákkal a kezünkben keresztbe-kasul sétáltunk a színpad előtt, hogy a lehetőleg hosszabb úton jussunk a helyünkre.Kár,hogy a telefonomat a szállodában hagytam töltőn, mert a lépésszámlálóm örült volna.

  Már a próba alatt érkeztek néhányan a nézőtérre, alighanem VIP vendégek, de mire elindultunk felöltözni, már sokan álltak a bejáratnál,várva, hogy beengedjék őket. Mikor kezdéshez hívtak minket, első mozzanatként a  Himnuszt elénekelni a nézőtér két oldalán, már látszott, hogy megtelik  az aréna. Rengetegen voltak,csak jöttek folyamatosan. Már a Kárpát-Haza túrán megtapasztaltuk,milyen érzés egy ilyen határon túli magyarokból álló tömeggel énekelni a himnuszt, mondhatom, megrendítő.

  És akkor ejtek néhány szót erről a Bánk bán változatról, amit úgy hirdettek, hogy nem mindennapi. Hát ez szóról szóra igaz. Cseppet sem volt mindennapi. Néha még mi sem tudtuk, mi történik. Alapvető probléma az volt, hogy a helyi erők azt kérték,két részből álljon az előadás, nagyjából egyórás felvonásokkal. Így elhangzottak olyan kevésbé ismert részek,mint a Melinda-Ottó duett hosszú, bonyodalmas változata, ami Ottóval elég gonoszul kibabrál, magasabb fekvésbe kényszerítve őt annál,mint ahogy a tenorok általában énekelni szeretnek. Aztán a Bánk-Petúr kettős helyett a Bánk-Biberach kettős,ami az előzőnek egy szintén hosszabb és szintén bonyodalmasabb változata. Kimaradt viszont a csárdás,sok értelme nem lett volna így, hogy senki sem táncolja el.  A második részben eleinte minden nagyjából úgy ment, mint szokott,de Melinda egyszer csak ott volt,mindenféle cécó nélkül és már énekelte is, hogy "Ölj meg engemet,Bánk", pedig nem is tudtuk, miért kellene őt megölni? Nem nagyon derült ki,hogy mi történt vele, még szerencse, hogy mi ismerjük azokat a most kihúzott mondatokat,amikben Biberach kárörvendően értesíti Bánkot,hogy a feleségét a királyné öccse csellel elcsábította. Nem árt ezt tudni,mert különben nem sok értelme lesz kicsit később Bánk bán Gertrudis iránti ingerültségének.  Az is lényeges,hogy míg mi koncertruhában voltunk, a szólisták jelmezben,és igyekeztek is ábrázolni a szituációkban egymáshoz való viszonyaikat. De például mégsem lehetett a királyné leszúrását valóban eljátszani,ezért az a kicsit komikus módja volt,hogy Bánk kikergette Gertudist, aki elmenekült előle, majd kisvártatva Bánk visszajött és jelentette,hogy vége, volt, nincs. Kicsit kuncogtam magamban, mert ez így azért, valljuk be, vicces. Belátom, hogy nincs jó megoldás,de akkor is, vicces. 

  Aztán elénekeltük az imát és már ott is volt a király.Őszintén szólva, ezt nem értettem soha, szerintem ez komoly dramaturgiai baki, és nagyon is igazuk volt azoknak, akik ezt az áriát áttették a ravatal-képbe. Mert hogyhogy rögvest azután,hogy a bajkeverő nejét eléri a némiképp megérdemelt végzet,hirtelen itt terem a csatázásból a férj? Ha egy kicsit, mondjuk fél csatányival előbb jön, megúszhatták volna az egész királyné-gyilkosságot, nem? Ráadásul ennek az áriának van egy strettája is, ami szövegében rendben van, zeneileg kicsit túl pattogósnak találom egy gyászoló férjhez képest. Na és ez után az ária után a király délcegen kihúzva magát,ott állt a színpad elején, csakhogy közben elkezdődött a Tisza-parti jelenet előjátéka. Melinda várt egy kicsit, hátha tiszta lesz a levegő, de mégse akarta lekésni a saját őrülési jelenetét, hát besasszézott szépen a pózába merevedett király mögött, aki ettől észbe kapva, kicsit kínosan kicsörtetett.  Ezen már egy kicsit komolyabb  vidámság-rohamot kaptam, de végül elég hamar el tudtam fojtani a könnyezve vihogást, és legalább felébredtem, mert a korai kelés és a viszontagságos utazás meghozta hatását, néha majdnem lecsukódott a szemem az ücsörgés alatt. Az őrülési jelenet is furcsa volt, egymás után az arioso részek,összekötő recitativok nélkül,Tiborc nélkül...  de végül VALAMI csak történt Melindával, egy szép, tartott magas c után,mert nemsokára azt állították róla, hogy vízbe ölte magát. 

   Ez az utolsó jelenet már végképp torzó volt, Bánk bán egyszer csak ott volt és mindjárt azzal indított, hogy mindenki tudja bűnös tetteit. Így elég hamar sikerült rövidre zárni a darab végét, a közönségnek tetszett,mondjuk, az énekesek ki is tettek magukért, ez tény. A hosszas taps,standing ovation, virágkosár átadás után még elénekeltük a Szózatot, mi szopránok egyetértettünk abban,hogy végre valami normális fekvésben volt az este folyamán, az altok ezzel mélységesen nem értettek egyet.

 Gyors átöltözés után -amit az tett kicsit izgalmasabbá,hogy a sátor sarkain nyilván a fény beeresztésére szolgáló,átlátszó kis ablakocskák vannak,tehát,aki rossz helyen öltözött, azt az egész,távozó nézőközönség megcsodálhatta bugyiban - beszálltunk a buszainkba, hogy a társulat tiszteletére rendezett fogadásra menjünk.  Mint kiderült, ez nem volt olyan egyszerű, több busz is ide-oda tolatott,  mi reménykedtünk,hogy előbb-utóbb kijutunk a parkolóból. Főleg azok nyafogtak, akik nem is akartak a fogadásra jönni,csakhogy nem volt választási lehetőségük,mert a buszok oda mentek, a Páva hotelbe.  Az asztalokon volt ennivaló bőven,mindenféle hideg finomság, saláták, halas tekercsek, fasírt,rántott dolgok sajttal,ahogy Joey mondaná, pálinka,pezsgő és gyümölcslé. Aránylag hamar jóllaktam, még mielőtt kiderült volna,hogy ezek az előételek voltak, egyszer csak kihoztak ugyanis valami pörköltfél ételeket tartalmazó tálakat, krumplipürével és tarhonyával. Kiváncsi voltam ugyan, hogy lesz-e desszert is, de mégis úgy döntöttem, hogy nem várom meg, hanem az első lehetőséggel elhagyom a helyszínt. Így is vagy fél 2 volt,mire ágyba kerültem. Ja, érdekességképpen még megemlítem,hogy a jelek szerint két rendezvény is volt egyszerre a teremben, egy kisebb asztalnál valami születésnapi ünnepség, egy emberke hangosan énekelt egy mikrofonba erről az ott egybegyűlteknek, amit mi kicsit döbbenten hallgattunk. Aztán viszont ők voltak kénytelenek végighallgatni a hozzánk intézett beszédeket. 

  Nem mondhatnám,hogy kipihenten ébredtem reggel,nyolckor nagy nehezen azért felkeltünk,elfogyasztottuk a nem túl emlékezetes reggelit,aztán elindultunk. Már eleve nem kezdődött valami jól, mert az egyik másik csapat szállodájánál 10 perc helyett félórát kellett várnunk,míg végre elindultunk a határ felé. A konzulátusi fekete Merci ment előttünk,és még jó, hogy így volt, mert így, nyilván előzetes megbeszélés alapján beelőztük az egész hosszú, átkelésre várakozó sort, mégpedig úgy, hogy a szembejövő sávban haladtunk. De aztán pechünk volt, mert valamiért a mi buszunk kapta legnehezebben vissza az ellenőrzésre átadott útleveleket. A feszültséget az gerjesztette a társaság egy részében, hogy nem volt a határon használható wc. Pontosan, az volt kiírva az ajtókra, hogy hétvégén és éjszaka zárva vannak a kis helységek. Alighanem ez másoknak is problémát okozhat,mert az épület mögött elég sok erre utaló nyom volt található, mesélték a kollégák, akik szintén ezt a területet vették igénybe,szükség törvényt bont címszóval. Azt ígérték nekünk,hogy a magyar oldalon majd lesz lehetőség a kis-és nagy ügyek intézésére.  Csak vártunk,és nem értettük,miért, hiszen a magyar oldalon általában csak le kellett szállni a buszról, a kis fülkében ülő határőrnek átadni szkennelésre az útlevelet és már kész is. A sofőr végül azzal a hírrel szolgált, hogy mindenkinek,minden csomagjával, igen,a csomagtartóban lévővel is,le kell szállni és bemenni vámvizsgálatra.  Mikor kezdtünk szedelőzködni,sietve hozzátette, hogy majd úgy félóra múlva. Hát ettől kis hiján kitört a lázadás,mint a Bountyn, ki ezt, ki azt hibáztatott, felemlegették, hogy hogy volt régen,hogy hogy volt tavasszal, és egyáltalán,volt, aki fogadkozott, hogy soha többé nem teszi be ide a lábát, és a többi, indulatos szavak hangzottak el, ahogy lenni szokott.  Végül aztán eljutottunk odáig, hogy valóban átestünk az útlevél- és csomagvizsgálaton,amúgy nem volt valami nagy dolog,megkérdezték, van-e valakinek bejelentenivalója, belekotortak egy-két kézipoggyászba. Amúgy az előzetes ígérettel szemben mosdó itt se volt nyitva, úgyhogy az ingerültség az érintettek részéről már  inkább kétségbeesésbe csapott át. 

  Végül abban egyeztünk meg, hogy az első normális,mosdóval rendelkező benzinkútnál megállunk, attól függetlenül, hogy lehet-e hot dogot kapni,és kész, utána már csak Pesten,végállomás. Így is lett. Különben a határátlépés kb két óráig tartott,ahogy a tájékoztatóban jelezték is,ahogy az is benne volt, hogy nem garantálják, hogy lesz a határon mosdó.Úgyhogy a nagy felháborodás formailag nem volt indokolt.  Bár, bevallom,én is baromira szenvedtem a várakozástól,főleg, hogy reggelinél még egy normális kávét se tudtam inni és nagyon keveset aludtam,emiatt a fejem is hasogatott. 

   Így zajlott tehát az idei első kiruccanásunk. Lesz még bőven,úgyhogy hamarosan jelentkezem a zágrábi különkiadással. Attól cseppet sem tartok, hogy nem lesz miről írnom. 

  Volt párszor alkalmam ilyen kellemetlen helyzetbe keveredni.  Egy biztos, nem vagyok a lúzer típus, aki feltartja a kezét, ha átverik. Rossz emberismeretről tesz  tanúbizonyságot, aki megpróbálja.

   Az egyik ilyen harci helyzetem az volt,mikor sok-sok évvel ezelőtt -once upon a time - a tesz-vesz című internetes bazár még külön volt a vaterától, én is eladtam ott néhány kis gyerekruhát, kismamaruhát, apróságokat. Olyannyira apróságokat, hogy kaptam egy számlát az oldalnak járó jutalékról, párszáz forintról. Annyira kicsi volt az összeg, hogy nem utaltam át, gondoltam, megvárom, amíg legalább 1000 Ft lesz.  Igen ám,csakhogy egyszer csak kaptam egy levelet, miszerint a  késedelmi díjjal 1287 Ft-osra dagadt tartozásomat átadták egy behajtó cégnek,a nevét fedje a feledés homálya.  Na ekkor már befizettem a tesz-vesz oldalán a büntetéssel együtt 1580 Ft-ot és részemről elintézettnek vettem az ügyet.  Meg is lepődtem, mikor egy-két hónap múlva kaptam egy fizetési felszólítást, mindenféle fenyegetőzéssel, 3151 Ft-ról, ami a behajtó cég költségeinek megtérítéséről szólt.  Itt már szakadt a cérna. Mert hogy azon kívül, hogy kiküldtek kettő darab fenyegetőző levelet, az égvilágon semmit se csináltak. Úgyhogy amikor telefonon kerestek, akkor elég határozottan, nem kizárt, hogy emelt hangon és kicsit ingerülten elmondtam erről a véleményemet annak a boldogtalan telefonos munkatársnak, akinek épp az volt a feladata, hogy engem csesztessen. Felhívtam a figyelmét, hogy a nyavalyás tesz-vesz felé kifizettem a tartozásomat, bár ők se tettek mást, mint felületet biztosítottak, és ezzel részemről befejeztem. Mindenesetre ezután nem kaptam több levelet tőlük.

   Itt van aztán egy még mindig lezáratlan ügy. Csaknem  három éve  kezdődött.  Ugyancsak Vatera,  megláttam egy  latin tánccipőt, ami szép volt, kényelmesnek is mondták, kicsit ugyan húzós volt a postaköltség és hosszú a szállítási idő, de épp akkor kaptam jubileumi jutalmat, megrendeltem. Utólag már azért is haragszom magamra, mert az első "leütésre" a hirdető nem is válaszolt, én meg ahelyett, hogy hagytam volna az egészet a fenébe, még ráírtam,és végül át is utaltam neki a pénzt. Aztán vártam türelmesen, mikor közeledett a végső szállítási határidő, elkezdtem  ráírogatni, mindig nyomott valami süket hantát, hogy miért akadozik a szállítás, aztán már nem is válaszolt. Amikor minden, bármilyen módszerrel számított terminus lejárt, akkor írtam neki, hogy legyen szíves, utalja vissza a pénzt,  innentől kezdve nincs szükségem az árujára. Addigra már eltűnt a Vateráról és elkezdtek áradni a panaszok, rossz értékelések.  Kialakult a kép, hogy ez az ember egy csaló. Kutatásaim eredményeképpen rátaláltam egy webáruházára is, ahol menyasszonyi ruhákat és hasonlókat árult, mint kiderült, ott is pont ezt csinálta: nem szállította le a kifizetett árut, vagy sok idő múlva egy ócska terméket küldött, ami alig hasonlított a meghirdetettre.

   Végül megírtam neki, hogy ha a következő hétfőig nem kapom vissza a pénzt, feljelentést teszek a rendőrségen. Az ijedősebb csalók erre már általában beijednek, ez a fickó nem! Mindenesetre elküldtem neki a feljelentésemet beszkennelve. Egy-két hét múlva egy leírhatatlanul ócska csomagban kaptam egy cipőt, nem azt, amit rendeltem, nem abban a méretben, láthatóan egy kínai cuccot.  És mivel magam is rendeltem már Kínából, azt is tudom, hogy ilyen hosszú határidővel ingyen szállítanak, tehát azzal is át akart vágni, hogy elkért  tőlem postaköltségre valami  háromezer forintot. Ekkor fordultam az egyik tévé fogyasztóvédelmi műsorához, akik le is forgatták ezt az esetet -szerepeltem a tévében!!! :-)  - , akkor írt egy fenyegetőző levelet, hogy beperel engem a filmezés miatt, kisvártatva a tiltakozásom ellenére elküldött még egy, ugyanolyan ócska cipőt, ami ugyanúgy nem a méretem volt és ugyanúgy nem az, amit eredetileg rendeltem. Elég goromba leveleket írtam már neki, megmondtam, hogy nem kellenek az ócska cipői, ő azt válaszolta, hogy küldjem vissza őket,és ő utalja a pénzt, amihez amúgy már a postaköltséget is hozzászámoltam. Persze, azóta se kaptam meg, viszont nem rég kaptam az ügyészségtől egy levelet, ugyanis mások is feljelentették a kis bunkó csalót, aki állítólag ígéretet tett, hogy mindenkinek megtéríti a kárát, most épp erre várunk.

   Na és itt van az utóbbi napok gyöngyszeme, aminek még a kellős közepében vagyok. A történet háttere az, hogy vagy tíz éve Attila keresztszüleinek a szigligeti nyaralójában szoktunk egy-két hetet eltölteni nyaranta, teljesen ingyen és bérmentve, kétszintes, minden kényelemmel ellátott házban -noha csak a földi sugárzású csatornákat lehet fogni és nincs internet... :-) - 100 méterre a strandtól... Nagyon el lehet ám kényelmesedni az ilyesmitől. Az ember evidenciának veszi, minden nyár elején megbeszéljük, mikor szabad a ház és kész. Csakhogy idén kiderült, hogy elfelejtettek szólni, a házat átalakítják, mert már évek óta nem nagyon járnak oda, ezentúl ki fogják adni. Puff. Eddigre már június közepe volt,elkezdtem nézni balatoni nyaralási lehetőségeket,ami a mi esetünkben nem egyszerű, merthogy sokan vagyunk. Még ha Laura nem is jön, akkor is, három felnőtt, két gyerek, ez nem két fillér. Ráadásul vannak igényeik is, legyen az északi parton,lehetőleg közel Szigligethez, merthogy ott vannak az ismerősök,akikkel minden nyáron együtt fociznak és röplabdáznak.  Hosszas keresgélés után találtam egy apartmant, Badacsonytomajban, közel a strandhoz, meglehetősen olcsón, boldogan lecsaptam hát rá. Benne volt ugyan a feltételek leírásában, hogy június 24-ig lehet ingyen lemondani, de a fene se akarta lemondani.

  Csakhogy... mikor hazajöttünk Egerből, hol voltak ugye kellemetlen élményeink, a férjem kicsit utánanézett,és elhűlve látta, hogy az értékelések katasztrofálisak. Végigolvasgattuk,késő estig, éjfél utánig ezen tipródtunk. Kiderült, hogy  semmi se stimmel az értékesítő oldalon feltüntetett adatokból. Nem ott van, nincs körülötte kb semmi, se strand, se bolt,se étterem, amit mind ígértek, a panaszok szerint koszos, hiányos felszereltségű.  Ráadásul a negatív értékelésekre valami olyan primitív stílusban válaszolt a tulajdonos, ami kísértetiesen emlékeztetett a cipőközvetítő úr hasonló értékelésekre adott válaszaira. Tagadás a végsőkig, mindig más a hibás, főleg a vendég. Arra is rájöttünk, hogy a kedvező ár nem a teljes díj, amit be akarnak rajtunk vasalni -ez az én hibám, mert meg kellett volna néznem részletesen a visszaigazolás után -mindenféle plusz költségeket számítanak fel, gázhasználatra, internethasználatra, így már csaknem 20000 Ft-tal több,mint  ami ami az ajánlatban szép nagy számokkal szerepelt.  Ami vicces, az apartmanokról feltett képek között van minden, budai vár, csopaki csárda, Fehér Ház Washington DC-ben, fogadás az angol királynő születésnapján, teljességgel irreleváns képek, főleg, mikor az ember már tudja, mi a valóság.  Még annál is viccesebbek azok a pozitív, áradozó értékelések, amik véletlenségből ugyanazokkal a helyesírási hibákkal íródtak, amiket a tulajdonos hölgy a felháborodott válaszaiban előszeretettel elkövetett.

  Nahát ezek után családi okokra hivatkozva kértem a foglalás díjmentes visszamondását, de azt előre megmondom, hogy ha nem tekint el a teljes összeg kifizetésétől ez a kedves, intelligens hölgy, akkor is el fog tekinteni, mert hogy nem fizetünk neki, az biztos. Amúgy is disznóságnak tartom ezt a gyakorlatot, mert ha kérnek egy tisztességesnek mondható kötbért, késői lemondás esetén, az rendben van, de hogy a teljes összeget ki kelljen fizetni, az több mint túlzás. Ha rákényszerítenek, összegyűjtöm az összes hazugságot és hamis információt, ami az ajánlatban szerepelt, az összes negatív értékelést és harcolni fogok. Akkor meg régen rossz. Nem nekem. :-)    

 Végkövetkeztetésem:  mindig olvassátok el az összes apró betűt is. És ha mégis át akarnak vágni, ne hagyjátok magatokat.  Vesszenek a csalók!

  Van egy oldal a Facebookon -van több is, csak minősíthetetlen értelmi színvonalon - ahol gödiek osztják meg egymással a hasznos információkat, segítséget kérnek, szóval,amolyan közszolgálati  oldal. Legutóbb egy olyan hölgy írt, aki a családjával szeretne Gödre költözni, és kérte, írjanak véleményeket pozitív és negatív tapasztalatokról is. Én nem vagyok tagja ennek a csoportnak, csak néha olvasom, jobb is, mert voltak olyan kommentek, amikre csak elég ingerülten tudtam volna válaszolni. De elhatároztam, hogy a saját tapasztalataimat megírom külön, aki akarja, hasznát veszi.

  Először is, első találkozásom Göddel kisgyerek koromra tehető. Egy kedves szomszéd család a nagymamámék házában hívott meg minket a kis hétvégi telkükre, persze nem ottalvós buli volt, néhány fekete-fehér képen kívül néhány homályos emlékem is maradt. Utána évekig, mikor a nagymamámnál jártam, aki az Oktogonnál lakott -akkoriban November 7.térnek hívták - elnéztem a Nyugati felé és tudtam, hogy onnan vezet az út a Messzi Vidékre. Milyen mulatságos, hogy ma ott jövök-megyek nap mint nap. Persze ez a hétvégi telek csak egy kis faházzal volt ellátva, homokos talajra emlékszem, ez stimmel is, nálunk is ilyen van a kertben.

  Később többször átrobogtunk itt, a Dunakanyarba tartva, Börzsönybe mentünk kirándulni, kisvasutaztunk, egyszer még Vácott le is szálltunk a vonatról és besétáltunk, megnéztük a főteret, Dunapartot. Mikor aztán házat kerestünk az agglomerációban, rengeteg helyen jártunk. Néztünk házat Pátyon, Érden, Dunakeszin. Göd mellett leginkább az szólt, hogy a vasúti közlekedés előnyös, mondjuk Pátyhoz képest, ahová csak busszal lehet eljutni.Tetszett a környezet is, emlékszem egy alkalomra, mikor autóval jöttünk ki, egy ingatlanközvetítőhöz mentünk először -mit ad Isten, a tulajdonos családnak az egyik gyermeke Laura osztálytársa lett később, a másik pedig Attiláé, nos,ekkor úgy éreztem, iszonyú messze jöttünk Pesttől. Jöttünk aztán vonattal is, már ezt a házat néztük,akkor meg az állomástól való távolságot sokalltam.

  Amikor aztán már ide költöztünk, lassanként megváltoztak a viszonyok a fejemben. Emlékszem, mikor először jártam bent Budapesten,mint vidéki,milyen furcsa volt, hogy nincs otthonom a városban. A vonat látványa, amikor sétáltunk az akkor kisbaba Attilával,megnyugtató volt, a tudat, hogy bármikor félóra alatt beutazhatok.Ezek voltak az elszakadás érzelmi nehézségei. Akkoriban infrastruktúra szempontjából sem volt még olyan szerencsés a terület, mint azóta. Egyetlen nagyobb élelmiszerbolt volt, a gödi állomástól nem messze egy Penny. Nem volt még zónázó vonat, emlékeim szerint gyorsított sem. Hétvégenként csak óránként jártak a szerelvények. Az utcánknak nem volt burkolata, nem volt csatorna.

 Azóta egyrészt az összes szupermarket épített a közelben, olyan is, ami akkoriban még nem is volt jelen Magyarországon, most már válogathatunk a bevásárlás ügyében bátran.  Az utcánk,és több környékbeli utca is, burkolatot kapott, megépült a csatorna. A közlekedés fokozatosan javult, bár volt néhány sötét hónap, mikor a Vác és Göd közötti szakaszt újították fel és naponta egyszer elszakították vagy a felsővezetéket vagy a biztosítóberendezés kábelét, na erre az időszakra nem szívesen emlékszem. Viszont, mikor végre megfogadták az okosabbak tanácsait, akkor egészen frenetikus lett a menetrend, mert a zónázó megállt Gödig mindenhol, így gyakorlatilag egy megállással tudtam bejutni a Nyugatiba. Nem bántam volna, ha ez így marad, de tudom, pofátlanság részemről... Először bejött az az újítás, hogy hétvégén is félóránként közlekednek a vonatok, akkor már csak azt kértem a sorstól, hogy legyen a 21:48-as és a 22:48-as között egy járat, mert sokszor vártam csaknem egy órát, mikor nem értem el a korábbit. Ez is meglett, jó egy éve. Igaz, hogy az indulási időpontok állandóan kúsznak fel,mint az infláció, ideköltözésünkkor minden óra 30. és 0.percében jöttek a vonatok,most már épp negyed órát csúszott a menetrend.

 Na szóval, megszoktam az ingázást is, ez volt az egyik legnagyobb változás az életemben, hiszen évekig laktam gyalogosan 10 percnyire az Operától. Ha csak lehet, mindig hazajövök, ha két szolgálat van egy nap, mert még egy itthon töltött óra is jobb, mint bent kicsapva kóborolni a városban. Volt aztán az az időszak, mikor itthon voltam gyeden, először Attilával, aztán Anitával. Jártunk bölcsibe,ami közel van az állomáshoz, a kicsik, mikor délelőtt kint vannak az udvaron, minden egyes vonatnak ujjonganak,lógnak a kerítésen. Azóta épült másik is a közben felhúzott lakóparkban. Jártunk óvodába, mikor Attilát ebéd után haza kellett hozni, mivel én itthon voltam a kistesójával, toltam a babakocsit a jó 1 km-re lévő ovihoz, akár hóban is, hazafelé pedig a helyi buszjárattal jöttünk. Jártunk aztán már mindkettővel biciklivel, eleinte mi, felnőttek vittük Anitát gyerekülésben, de már 5-6 éves korában egyedül is tudott tekerni, persze néha a frászt hozta rám, mert vagy befékezett előttem, vagy bekanyorodott elém. Amúgy Göd egyik nagy előnye, hogy még a hozzám hasonló gyakorlatlan kerékpáros is aránylag nyugodtan közlekedhet, bár az utóbbi időben megszaporodtak a terepjárós hölgyek, ezt már említettem is a vezetésről szóló posztomban...  Mind a négy gyerekünk az alsó tagozatot végezte a Németh László általános iskolában, ötödiktől a váci Piaristákhoz járnak, kivéve Andrist, akit nem vettek fel a rossz bizonyítványa miatt. Ez elég vicces annak tudatában, hogy éppen most kapott kitüntetéses Bsc diplomát a Pázmány egyetem információs technológiai és bionika karán. De hát ilyen az oktatás, mint tudjuk. Ennek az iskolának azért sok jó oldalát tudom felsorolni, például a hatalmas udvart, ami Pesten például óriási luxus lenne, amit Sanyi bácsi, az azóta nyugdíjba vonult tesitanár fagyos időkben fellocsolt , módszeresen hízlalva a jeget és jégpályát varázsolt a gyerekeknek. Az iskolában van mindenféle művészeti oktatás, bár őszintén szólva én a zeneiskolára eléggé ki vagyok bukva, az én gyerekkoromban azért, emlékeim szerint, magasabb volt a színvonal.

  És a lényeg: maga a környezet. Az erkély, hol jó időben ebédelni lehet, ahova ki lehet ülni kávézni.A kert, ahol a gyerekeknek kisebb korukban kint volt nyaranta a felfújható medence és a trambulin. Ahol nagy családi összejöveteleket lehet tartani, bográcsozni és grillezni.  A Duna-part, ahol nyaranta nagy élet van, lehet fürödni, mert tiszta a víz, és kellemesen hűvös a nagy hőségben, bár a köveken mezítláb sétálni nem élmény, ott a csárda, ahol lehet halat enni, meg egyébként is, rendes, bár kommersz konyha van, lehet sörözni és koktélozni, van játszótér a gyerekeknek, van minden nyáron görög nap, amikor görög ételek és görög zene és tánc a kínálat. A Feneketlen tó, de még inkább mögötte a Homok-sziget, a természetes part, a bicikliút, mindkét irányban, Dunakeszi és a Dunakanyar felé is. A Sződliget és Göd határán folyó Sződ-Rákos patak partja, és a horgásztó, ami olyan festői, hogy a National Geographicnál is díjnyertes képek készültek itt -én is állandóan odajárok, részint feltöltődni, részint fotózni. A rengeteg madár az ártéren, már kétszer is láttam kócsagot,meséltek jégmadárról is és rengeteg kis énekesmadár, a pipacsmezők nyár elején, a kikericsek ősszel. Hogy Vácról a komppal át lehet menni Tahiba és a Szentendrei szigeten biciklizni, sajnos a felsőgödi strandtól induló kis komp megszűnt, de a remény hal meg utoljára... A nagymarosi komp, a Börzsöny, az Ipolyság, ami mind könnyen elérhető...Szóval kincsesbánya ez a hely.

   És ha én mondom, akinél kevés urbánusabb volt, hogy nem probléma a vidéki élet, az ingázás, bár néha persze azért fárasztó, akkor elhiheti bárki.

  Furcsa olyan emberről írni, akit bizonyos szempontból alig ismertem. Más részről meg mégis. Szemben velünk lakott, csaknem 16 évig. Volt, hogy hónapokig szinte nem is láttam,  hiszen sokat dolgozott ő is, én is. Aztán valamiért találkoztunk, például átmentem hozzá,szívességet kérni, és akkor hosszasan beszélgettünk.

 Akitől a házunkat vettük,egy vén banya, nagyon utáltam, de a háza ideális volt számunkra, két szeparálható lakrésszel, beépíthető tetőtérrel, masszívan megépített ház.  Zűrös volt az adás-vétel, gyakorlatilag szerződés nélkül fizettünk neki kétmillió foglalót, az ügyvéd később tépte a haját. A vételár fedezetéül szolgáló két lakásból az enyém hamar elkelt, a másikra csak nem akadt vevő. Közben a férjem már elkezdett dolgozni a új házon, betonoztak az alsó szinten, a tulajdonos beleegyezésével. Aztán egyszer,mikor jött ki, szintén valamit dolgozni, nem tudott bemenni a házba. Esztike ugyanis lecserélte a zárat. És eltűnt.  A telefont nem vette fel,a házban nem lakott. Egyértelmű volt, hogy le akarja nyelni a foglalót. Utóbb kiderült, egy jogász végzettségű kedves ismerőse tanácsolta neki ezt a korrekt lépést. Az illető különben egy ideig egy országos civil szervezet elnöke is volt, onnan is elég dicstelenül távozott később. 

 Sárika, aki látta,mi történik,később mesélte el, hogy megfenyegette Esztikét: ha átveri a vevőit, ő mindenkinek, aki csak jönni fog házat nézni,el fogja mesélni a történetet, ezt a házat az életben el nem adja. Ő beszélte rá a bujkáló hölgy ismerősét, aki tudta, hol van, hogy adja meg a címét. Így aztán sikerült törvényes útra terelni az ügyet az ő segítségével, szóval, voltaképpen neki köszönhetjük, hogy itt lakunk és nem buktuk el a foglalót.

 Aztán mikor már itt laktunk, hamar összebarátkoztunk vele. Nagyon nyitott, nagyon barátságos természete volt, csupa jóindulat. Még rosszkedvűnek se nagyon láttam. Pedig nem volt könnyű az élete. Amit elmesélt, abból az rajzolódott ki, hogy első férje meghalt (ha jól emlékszem) , egy fiúgyerekkel maradt egyedül. Újra férjhez ment, született még egy fia, aztán a férje súlyosan megbetegedett. Még most is él, de egész életében segítségre szorult. Sárika keményen dolgozott, mikor már nyugdíjas volt, butikoknak varrt. Állandóan érkeztek hozzá az autók, hozták a nyersanyagot, vitték el a kész árut.  A nagyobbik fia elég problémás volt, otthon lakott a szüleivel, hiába volt már negyven körül és keményen ivott. Nem volt rosszindulatú vagy izgága részeg, de józanon alig látták. Egyszer egy szerencsétlen balesetet szenvedett, amiben lebénult és néhány hónap alatt elvitte egy tüdőgyulladás. Ezt a csapást is elviselte. A kisebbik fiának családja, négy lánya és menye rendszeresen jött hozzá, láthatóan nagyon szerették mind, a fia is minden nap itt volt édesanyjánál. Az a típusú melegséget adó személyiség volt Sárika,mint az én nagymamám, anyukám is, aki csak adott,mindenkinek, sose várt érte semmit. Sokszor láttam, hogy elment biciklivel, mondta, hogy egy öreg barátnőjéhez megy a közelbe, enni visz neki, beszélget vele. Édesanyja már elmúlt száz éves, róla is ő gondoskodott. Húga, korán meghalt bátyának felesége, az ő lányai, unokái,mind-mind állandóan jöttek hozzá.

 Nem tudom ugyan,milyen végzettsége volt, biztos nem egyetemet végzett, de olyan természetes intelligenciával rendelkezett, hogy tényleg bármiről el lehetett vele beszélgetni. Sokszor mentünk át hozzá, ha valami kicsit szakszerűbb varrásra volt szükség, a munkái függvényében előbb vagy utóbb, de mindig mindent megcsinált, nem várt ellenszolgáltatást, persze azért néha kapott valami kis ajándékot, kávét, csokit, ilyesmit.

 Mikor Erdélyből hazajöttem, megrémültem,ahogy megláttam, sárga volt és sovány. Férjem egyszer összeszedte a bátorságát és megkérdezte, akkor bevallotta, hogy tényleg beteg. De persze nem ment kórházba, csak mikor összeomlott a szervezete, január vége felé. Akkor tudtuk meg a sógornőjétől, hogy szörnyű állapotban van, semmi esélye sincs, bármikor bekövetkezhet a vég. Február 17-én jött el a pillanat,mikor én Szabadkán voltam, előző nap még vásárolt a fiával,reggel aztán mentő vitte el,már magához se tért és estére már odaát volt.

  Milyen furcsa, azon túl, hogy a családját sajnáltam, az anyukáját, fiát, unokáit, mindenkit, aki csak hozzá tartozott, a kiskutyája jutott eszembe. Beni, a kis terrier jellegű játszótéri keverék, okos kis dög, aki sokszor kiszökött a kapun, aztán molesztálta az embert, szinte mondta, hogy engedjük be a csukott kapun, ha kinyitottuk neki, elégedetten, farkát csóválva szaladt hátra a gazdihoz. És ha Sárika elment valahova, ült a kerítés mögött és panaszkodott. Most nem látom Benit. Biztos tudja,érzi, hogy hiába vár.

 Úgy éreztem, le kell írnom ezeket Róla. Hiányozni fog.

Különös, bonyolult viszony fűz a parfümökhöz. Nem vagyok különösebben luxuskedvelő, szinte ez az egyetlen olyan dolog,amiből meg szoktam venni a relatív drágát. Relatív,mert vannak sokkal,de sokkal drágábbak is, de azért nem az olcsóbb kategórát választom. Ott kezdődött, hogy volt egy illat,amit egy művésznő használt, akiért korai huszonévesként rajongtam, és ez volt az a parfüm, amit aztán vagy húsz évig használtam, kizárólagosan, legfeljebb annyi különbséggel, hogy mikor már eljutottam Nyugatra,ott megkaptam a EDP-t is, míg itthon csak EDT-t lehetett kapni.

Aztán egyszer csak, szinte egyik pillanatról a másikra,meguntam. Most is van egy üveg, néha használom is,de már nagyon ritkán. Ekkor kezdődött egy új korszak,mondhatni átestem a ló túlsó oldalára. Közben megjelentek az internetes vásárlási lehetőségek, de parfümöt persze elég kockázatos látatlanban,illetve szagolatlanul venni. Nálunk még nem voltak parfümériák, mikor Ausztriában vagy Németországban járva bevetettem magam az áruházak illatszerosztályára tesztelni. Egyszer a férjemmel -jól emlékszem, Linzben történt - egy áruházban voltunk, biztos, hogy én akartam odamenni,és ő már nagyon ment volna,mikor rábukkantam a parfümös polcokra. Mondtam, várjon meg kint, valamit még úgyis meg akart nézni,tíz perc múlva találkozunk a bejáratnál. Fújtam, szagoltam, méricskéltem az üvegeket,aztán nem szívesen, de elhagytam a helyszínt. Nem találtam őt a bejáratnál,kicsit keresgélnem kellett, nem véletlenül.Ugyanis nem tíz perc, hanem háromnegyed óra telt el,mióta otthagyott.

Egyszer meg, mikor Japánba repültünk, a becsekkolás után talán hárman lányok bevetettük magunkat a duty free shopba. Én már komolyan azt hittem, ki fognak dobni, mert az összes üveget leszedtük,mindegyiket végigszaglásztuk,és persze eszünk ágában sem volt vásárolni. Végül is jó képet vágtak hozzá,nyilván megszokott jelenség, kicsit felhúzták ugyan a szemöldöküket, és nem volt ősznte a mosolyuk,mikor végül távoztunk. Úgyhogy most van vagy tizenvalahány parfüm a polcomon, nem merem teljesen összeszámolni. Virágillatokban utazom és voltak korszakaim. Rózsás, tubarózsás, jelenleg ibolyás korszakomat élem. Ez olyasmi lehet,mint Picassonál a kék korszak. Legutóbb megint rámjött a szerzési vágy és elkezdtem újabb ibolyás parfümök után kutatni.

Szerencsére nem csak a parfümérákban lehet szaglászni, vannak internetes üzletek,akik mintákat is küldenek. Tökjó, mert amíg 2 ml-t elhasznál az ember, el tudja dönteni,hogy szereti vagy nem az illatot. Van,amiről rögtön tudja, hogy nem. Sok éve, Laura még kicsi volt, talán 3-4 éves, Németországban voltunk a Cigánybáróval, ott vettem meg a szokásos YSL Paris parfümömet -le merem írni,mert már nem gyártják -, és adtak hozzá egy másik YSL mintát. Ez viszont iszonyatosan tömény és émelyítő volt. El is süllyesztettem, sajnos Laura viszont valahogy megtalálta és mind a két ml-t magára fújta. Eltartott pár napig, míg nagyjából elviselhetőre csökkent körülötte az illat-koncentrácó.

Arról jutott eszembe ez az egész eszmefuttatás, hogy vettem három mintát. Az elsőt mindjárt azonnal a Vámpír zenekari próbán magamra fújtam, illetve a csuklómra, megállapítottam, hogy nyanyaszagú, azért majd még tesztelgetem, de nem az igazi. A másik túlságosan hasonlít ugyanannak a tervezőnek a másik művéhez,amiből már birtoklok egy üveggel,és azt is ritkán használom, mert elég domina-feeling,én meg anélkül is kicsit túldominálok néha.

Na de a harmadik, az még ott várakozott, kicsit el is felejtettem. Csütörtökön viszont próbára indulás előtt eszembe jutott,  majd most, gondoltam és lőn, magamra loccsantottam keveset az icipici üvegcséből. Gyanakodva nézegettem, maradt-e benne, mert annyira tömény volt az illat, hogy aggódtam,esetleg véletlenül megcsúszott és ahogy mondani szokás, rám borult a piperepolc. De nem, szinte nem is látszott, hogy hányzik belőle. Aztán, mikor a nyakamtól elért teljes valójában az orromig, rémület töltött el. Szinte fejfájdítóan agresszív volt, goromba,bántó.A fenébe és indulnom kell, nincs már idő lemosni, legalább megpróbálni, hogy semlegesítsem, ott fogok ülni a vonaton,körülöttem ez az ájjer és utálni fognak.

Szerencsére késő délelőtt volt,amikor nincsenek sokan a vonaton, a metrón a kabát és sál tompított valamelyest a vegyi fegyver erején, aztán el is felejtkeztem róla,miközben igyekeztünk felidézni az Otello harmadik felvonásának együttesét. Mikor délután hazaértem,és levettem a kabátot, sapkát, sálat, valami finom illat csapta meg az orromat . Először nem is tudtam,honnan jön, aztán rájöttem, hogy én vagyok az illat forrása. Szóval,miután 3-4 óra alatt megszelidült, kifejezetten jó,csábító lett ez az illat. Hát most itt állok dilemmában. Vegyek vagy ne? Ha veszek, hogy vészeljem át az első kifújás utáni kritikus időszakot? Vagy mondjak le a valóban mennyei utolsó lehelletéről? Nem könnyű döntés ez, drága barátaim.Még szerencse, hogy próbálgathatom még a maradékot az üvegecskéből, aztán vagy megszeretem, vagy kihúzom a nevét a kis listámról.

  Gyakran felmerül ezzel kapcsolatos vita. Természetesen nem akarok senkit győzködni, csak leírom, hogy látom én napjaink operarendezési trendjeit.

  Amikor elkezdtem operába járni, még csakis hagyományos produkciókat lehetett látni az Operaház színpadán,sőt, ami külföldi közvetítést láttam, az is mind ilyen volt. Néha-néha ugyanis azért bejött egy Metropolitanbeli Manon Scottóval és Domingoval,aztán ugyanezen darab a Covent Gardenből, Kirivel és Domingoval,Nyugat lánya, Lombardok a Scalából,Triptichon, Turandot a Staatsoperből... ilyenekre emlékszem. Ezek mind nagyszerű énekesekkel játszott, hagyományos előadások voltak.  

Az Operában és az Erkelben milliószor láttam a régi rendezésekben a Sevillait, Lammermoori Luciát, a régi Traviatát, az összes olyan rendezést,amiben az égvilágon semmi olyan nem volt, ami minimálisan is eltért volna a kottában leírtaktól. Természetesnek éreztem ezt, hiszen ebben nőttem bele az operalátogatásba. Ha nagyon belegondolok, talán a Békés András rendezte Sevillai volt az első, rendhagyó felfogásban színre vitt darab,amit láttam. Ott voltam a főpróbáján, rajongtam Csurja Tamásért, szóval senki se tarthatott távol. Már a színpadkép is eltért az általam megszokott és sokszor látott régitől, amiben egy tér volt látható az elsőképben, szökőkúttal. Itt meg fekete-fehér kockás burkolat volt a színpadon, egy kovácsolt vasat stilizált rács ment fel-le a teret behatárolva,szóval kicsit jelképes, nem direkt volt  a látvány.  A játék nagyjából hagyományos volt,szóval nem volt a történet kifordítva magából. Ami újítás volt, az elsősorban Tóth Jánoshoz fűződött. Ő kitalált magának egy olyan figurát, egy olyan mozgáskultúrát, ami teljességgel szokatlan volt operaszínpadon. Leesett az állam,az biztos, mikor úgy tett,mintha kiesett volna a proszcéniumpáholyból. Egészen speciális hangulatot varázsolt ennek a darabnak, de nélküle mondjuk nem működött ez a dolog, ebből is látszik, hogy ez voltaképpen az ő újítása volt. Érdekes, hogy már akkor is szembesültem azzal, hogy vannak, akik nem tudják értékelni a hagyományoktól való  eltérést. Apukám például úgy mesélte el anyunak,aki nem látta az előadást, hogy  Tóth Jancsi semmi mást nem csinált,csak ripacskodott. Én ezzel már akkor sem értettem egyet.

  Szerintem a modernizálás nem okvetlenül rossz. Számomra ott van a választóvonal, hogy megmarad-e a történet mondanivalója, kicsengése, hatása vagy nem. Esetleg éppenséggel ellentétes a szerző szándékával. Ilyen eset volt az egyetlen életemben,mikor felháborodottan, hangosan kibúztam egy rendezőt. Mégpedig a Katharina Wagner-féle Lohengrin bemutatóján. Az első felvonás után még csak nevettem, bár nem igazán jókedvűen, a második végén már komolyan dühös voltam, a harmadik felvonás "szerelmi duettjére" meg már majd megpukkadtam mérgemben. Merthogy a szereplők,Lohengrin és Elza utálták egymást,miközben a zene egészen mást sugárzott. Nem azzal volt bajom, hogy kamera közvetítette a választási kampányt, sem a modern ruhákkal, de azzal igen, hogy Wagnernél Lohengrin őszintén jó és önzetlenül segít, a dédunokája viszont azt mondta a nézőknek: nem létezik jóság, nincs önzetlenség.

   Ezzel szemben például  a sokak által bírált Znaniecki-féle Faustnál azzal, hogy megváltoztatta a történet idejét és a szerepek státuszát,  éppenséggel kihangsúlyozta az események súlyát. Igazat kell adnom azoknak,akik nyomasztónak és sokkolónak találták ennek a rendezésnek egyes elemet. De okkal alakította így a rendező. Belegondolva, ez nem egy vidám történet. Egy öreg tudós kiábrándul a tudományból, elveszti a hitét, eladja a lelkét a sátánnak, egy fiatal lány élete tönkremegy, bátyját megöli az, akit ő szeret, szégyenbe esik, gyerekét megöli, megőrül, kivégzik...Hát  nem szép mese, valljuk be, ennek megfelelően jelenítette meg a színpadon a rendező. Számomra teljesen elfogadható, sőt katartikus volt a produkció, még ha voltak is benne blaszfémikus mozzanatok.Hszen a Sátánnal kötött szerződés maga is blaszfémia. Ugyanilyen hatással volt rám Michal Znaniecki másik munkája, a Székely fonó. Na, itt van az a furcsa eset, hogy megváltoztatták a történetet,illetve,írtak egy történetet, mert a Székely fonó eredeti szövegkönyve eléggé vázlatos.Van persze egy hozzávetőleges történet, de semmivel sem indokolja a népdalfeldolgozások laza egymásutánját. A lengyel rendező viszont kitalált egy olyan darabot, ami általános érvényű -ezt szokták leginkább a szemére hányni, hogy nem székely -, bár tartalmaz folklorisztikus elemeket a látványban is,ez nem kötődik konkrétan egy országhoz sem.Egy asszony története, aki elveszíti szeretett férjét,a gyászról szól, a bánatról, a megismerkedésük, házasságuk visszaidézéséről, az asszony haláláig, sőt, azon túl, egymásra találásukig egy másik dimenzióban. Gyönyörű. És tökéletesen illik rá  Kodály zenéje, sehol sem éreztem, hogy ráerőltettek volna a zenére egy olyan tartalmat, amit nem fejez ki.

  Ugyanígy nagyon tetszett a nemrég bemutatott Jancsi és Juliska. Legnagyobb gratulációm azért jár a fiatal spanyol rendezőnek, mert csodálatos munkát végzett az énekesekkel, a figurákat nagyon alaposan kidolgozták, az egymáshoz való viszonyukat tisztázták,felvállalva a negatív tulajdonságokat -például a szülők esetében. Itt is pontosan az a helyzet,mint a Faustnál, arra panaszkodnak sokan, hogy csúnya a látvány. Csúnya. Egy szürke sikátor az édességgyár munkásbejáratánál, kukákkal,amiben a gyerekek számukra hasznos tárgyakat keresnek,elhanyagolt külsejű szereplőkkel, de ez sem öncélú. A lényeget fejezi ki,a szegénységet, a nyomort, amiről ez a darab,ez a Grimm-mese szól. És mégis, két gyerek, az éhséghez képest vidáman, egymásba kapaszkodva, egymásra támaszkodva szüleik helyett, akik nem alkalmasak arra, hogy megvédjék őket,gondoskodjanak róluk - erről szól ez a színrevitel.

  Utáltam viszont az Otellot, pedig kedveltem a rendezőt, szimpatikus volt, csak éppen a produkciójának se füle,se farka, mégcsak a történetet se lehetett felismerni. Láthatóan képekben gondolkodott, játszott a fényekkel és árnyékokkal, a fekete-fehérrel.Csakhogy az opera ennél több. Nem csak látvány,legyen az szép vagy taszító, hanem cselekmény, szerepek, amiket el kell játszani, és ez ebben az Otellóban egyszerűen nem történt meg.Ráadásul utáltam azt az uniszex külsőt, amit ránk kitalált és a kényszeres mozgást, azt, hogy nem vettünk részt a játékan.Illetve bocsánat. Nem volt miben részt venni, ez eddig eszembe se jutott.

 Ugyanígy éreztem azzal a nevezetes Trubadúrral kapcsolatban is. Pedig becsszó, tiszta a lelkiismeretem, megpróbáltam megérteni, végignéztem, de nem és nem tudtam rájönni, mit művelt a rendező ezzel az operával. Ledarálta,és összegyúrta,de valahogy eközben elveszett belőle valami fontos alkotórész, mert nem akart összeállni, nem volt az égvilágon semmi értelme annak, ami a színpadon történt. Még azt sem lehetett megérteni, ki kicsoda és ki kivel van? Nem csoda, hogy ez volt a legnagyobb felháborodást kiváltó előadás.

  Végére hagytam a Kovalik Balázs rendezéseiről alkotott véleményemet. Ismertem Balázst már akkor,mikor mindketten statiszták voltunk, így tudom róla, hogy nagy tudása van a műfajról. És azt is, hogy érzékeny, nagy lélek. Az ő rendezései közül szerettem a Turandotot, különösen az Anyegint, ezt az egyik legjobb munkájának tartom, a Mefistofelét, az Elektrát, ami remek volt, igazán nagyszerű. Nem nagyon tudtam megkedvelni a Fideliot,  úgy éreztem, kicsit túlgondolkodta talán. Balázzsal dolgozni mindig nagyon jó munka volt, mert ő azzal kezdte, hogy leültetett minket,és elmondta,mit gondol a darabról,elmondta a koncepcióját, meg is indokolta. Sokkal könnyebb volt így próbálni, attól függetlenül, hogy az ember tudott azonosulni az ő nézőpontjával, vagy nem.  Aztán meg ott van az is, hogy nagyon jól megszervezi a próbákat gyakorlati szempontból, úgy építi fel a jeleneteket, hogy világos legyen, honnan hova jutunk el fizikai  és átvitt értelemben is. Még ha keményen meg is dolgoztatott minket, én a magam részéről jobban szeretem az olyan előadásokat, ahol van mit csinálni, sok a feladat, mint,ahol csak ácsorgok és halálra unom magam.  Ő minden rendezésében konkrét véleményt mond arról az operáról,amit színpadra visz, elmondja, mit gondol a történetről,a szereplőkről. A Kovalik-rendezések abból a szempontból mind jók voltak -legalábbis szerintem -, hogy nagyon alaposan átgondoltak, nem hiányzik belőlük a finomság, olyan árnyalatok,amiken az ember még napokig rágódik, apró kis jelzések, mint az Anyeginben a Triquet-jelenet.  Ha azt kell megmondanom, mi az, amit NEM szerettem a rendezései többségében, az a cinizmus. A deheroizálás. Értem én, hogy Balázs úgy gondolja, hogy nincsenek hősök, hogy mindenki kisszerű és önző, akit mi hősnek hiszünk az is valami más indokkal cselekszik. De ezzel nem tudok egyetérteni. Szükségünk van a hőseinkre, hinnünk kell, hogy vannak, vagy legalább voltak, mert a hősök nélküli világ nagyon vigasztalan és sivár.

   Hát nagy vonalakban így gondolkodom az operák színreviteléről. Tudnék még felhozni jó és rossz példákat, mondjuk a Bohémélet 2.0-t, amit én a többséggel ellentétben szeretek, vagy a Covent Garden Lammermoori Luciáját, amitől kiakadtam, mint a kakukkos óra, vagy Szabó Mátéét, ami meg szerintem még az állványzatban is remek munka volt -de ebből már azt hiszem, nem blogbejegyzést kéne írnom, hanem lexikont. Úgyhogy itt és most befejezem,  kérem, azok se átkozzanak meg, akik nem értenek egyet, inkább írják meg az ő szempontjukból ezt a témát.

 Nem,nem Drakuláról szól az írásom, nem is Nosferaturól vagy arról a nyálgépről,akit Robert Pattinson játszik -fujj,fujj,fujj -, hanem Marsdenről, azaz Ruthwenről,szóval Marschner mester romantikus operájáról. Azon belül is a mai csodás napról, ami tartalmazott főpróbát és koncertet és bakikat és végső sorban jól sikerült produkciót is.

  Először is:  ez nem rövid mű.  Inkább hosszú. Prózai dialógusokkal, kísértetiesen -husch-husch- hasonlít tematikájában a Bűvös vadászra, amennyire tudom, zeneileg is, azt a darabot annyira azért nem ismerem.  Sok-sok német nyelvű szöveggel,amit ráadásul gyorsan kell énekelni.  Aztán meg olyan finálékkal, amik gyors tempójúak és ha valaki elcseszi, akkor az rendesen el van rontva. Mert borul, mint a dominósor. Azért elég jól megtanultuk, és nem is igazán hibáztunk.  Na de ez nem ide tartozik időrendben,úgyhogy kezdjuk a mai nap délelőttjével.

 Egészen pontosan fél 11-gyel,mert akkor kellett jelentkezni, holott a főpróba csak 11-kor kezdődött. Volna. Mindenféle világítástechnikai és logisztikai valamint szervezési problémák miatt inkább úgy 3/4 12 körül tudtuk elkezdeni. Mikor azonban Janthe, a bájos lányka áldozatul esik a gonosz dögnek, le kellett állni, mert a gyászba borult atya eltűnt. Előtte még megvolt, mikor nem volt rá szükség, ott álldogált hosszasan a kottatartó előtt,  aztán mikor tudatosult benne, hogy még soká következik, annyira kisétált, hogy akkor se jött vissza,mikor már kellett volna. Leálltunk, pár percig keresték a dezertőrt, aztán a mi új karigazgatónk beénekelte a szólamát, hogy tovább tudjunk menni. Büszkék is voltunk rá, ő ezt is tudja, leblattol egy baritonszerepet, tenorista létére!

 Aztán ott volt a címszereplő. Nekem például nagyon rokonszenves volt, mert olyan távolságból,ahonnan én láttam, hasonlított Kaufmannra, éppen csak csúnyában. Mondjuk inkább, hogy nem szépben. Ahogy Danyi mondta, annyiban mindenképpen hasonlított, hogy néki is tenorhangja van,pedig baritonszerepet énekelt. Az alsó kvinttel nem is nagyon tudott mit kezdeni, ez tény. Amúgy is megállapítottam, hogy látom, hogy énekel, bár nem hallom. Látni jól lehet, mert mindenféle mozgásokat végez közben, horizontális, vertikális, centrifugális, spirális, minden volt ott. A próbán még azt gondoltam, az előadásra ezeket már nem hozza magával, csak a próbán segíti magát a svédtornával, de nem,végiggimnasztikázta az egész koncertet is.

  Szóval a délelőtti főpróbán hallottuk VOLNA először a művet teljes egészében, ha nem a második felvonás harmadrészéig jutunk. Így is kis híján bealudtam az első felvonás hosszú, számunkra inaktív szólista részei alatt. Ezzel is úgy vagyok, mint a legtöbb Mozart-operával.  Vessetek a mókusok elé,  úgy vagyok velük, a Cosival,a Titusszal, még a Szöktetéssel is, hogy egyenként szépek az áriák,a duettek, együttesek, de egymás után fűzve  egy icipicit untatnak. Miután egyszer nyitott szemmel aludtam Az álruhás kertészlány előadásán, tisztáztam magamban ezt a kulturális deficitet és megbékéltem vele. Nem keresem az alkalmakat, ha nem muszáj, hogy közeli kapcsolatba kerüljek az ilyen darabokkal. Itt most muszáj volt,meg kell mondanom, hogy este jobban is bírtam a gyűrődést, de azért feszülten vártam, hogy hagyjanak már énekelni.

  Szóval, nem tudtuk végigpróbálni délelőtt a darabot, mert az a furcsa helyzet állt elő,hogy az énekkarnak nem volt kiírva a próba vége,  akár délután 5-ig is ott tarthattak volna minket, a zenekarnak viszont 2-ig  kellett maradnia. Először még úgy volt, hogy zongorával befejezzük,de végül a karmester kegyelmet gyakorolt és véget vetett a zenének. Igaza volt, mert ezzel maga mellé állított minket,az sose árt, ha az énekkar segítőkészen és pozitívan viszonyul a dirigenshez.

  Őszintén szólva, szükség is volt rá. Mert egészen a legvégső fináléig -mert van finálé, még finálébb és legfinálébb - tök jól ment a darab zeneileg, ott azonban történt egy kis bibi. Az egyik szereplő nyilván hirtelen rövidzárlatot szenvedett el, mindenesetre a meglehetősen gyors tempóban,mikor kb két másodperc alatt megy le egy ütem, kihagyott  úgy egy oldalnyit. Akkor még korrigáltunk, de azért a vége felé volt egy-két kicsit bizonytalan belépés, Mindenesetre a legesleg-vége diadalmasan szólt és elégedetten tudtunk hajlongani, reméljük a kicsiny, de lelkes közönség tetszését is sikerült elnyernünk.

  Így volt hát a vámpír titkos és bennfentes története. Igazából bevallom,én szerettem énekelni a mi részünket, viszont így, hogy végig ott kellett ülnünk, kicsit leeresztettünk néha fizikailag és mentálisan.Nehéz napvolt, na.Azt el se mesélem,mi történt a villamoson, utána,a Nyugati felé tartva....áhhh,UTÁLOM a péntek estéket, legyen elég ennyi. Rosszabbak, mint a vámpírbarlang.

  Különböző asszociációs műveletek nyomán gondoltam végig, életemben milyen munkákat végeztem. Elmondhatom, mi volt az indukátor:  csak simán fel akartam mosni a konyhát, és észrevettem, hogy a tűzhely melletti kis résben összegyűlt egy csomó gyufaszál és egyéb. Meggondolatlanul nekiálltam kihúzogatni a helyéről az egész hóbelevancot és nem voltam boldog attól amit mögötte, alatta, körülötte és a hátulján valamint az oldalán találtam. Jó két órába telt, míg elhárítottam azon a két négyzetméternyi, illetve 3 köbméternyi területről a zsíros koszt. De most elégedett vagyok, boldogan járom körbe, sőt, már főzni is tudok rajta, miután Andris rájött, hogy azért nem gyullad meg a gáz, mert elfelejtettem a gázcsapot kinyitni.

  Na szóval, ez idő alatt volt időm elrévedni a múltban. Amikor bizony végeztem kemény, fizikai munkát. Mikor elsős lettem a középiskolában, mindjárt év elején elmentünk egy hét közös munkára. Booorzasztó volt... egy csokoládégyárba mentünk, ahol bonbonos-dobozokat hajtogattunk, rágógumi-golyókat csomagoltunk, és piros mogyorós csokitáblákat rakodtunk dobozba. Ez máris elég rémesen hangzik, ráadásul a selejtből annyit ettünk, amennyit akartunk.,Az első keresős nyári munkám első középiskola után volt, mikor anyukám, aki a kőbányai Centrum áruház adminisztrációs vezetője volt, beszerzett a Corvin áruház akkori csemege boltjába. Durva dolog volt, legalábbis az első két vagy három napban, amikor reggel hatra kellett mennem Kőbányáról, azaz jó korán kellett kelnem. A munkát különben élveztem, a polcok feltöltése, áruk gúlába rakása szórakoztató volt, úgyhogy nem is voltam igazán boldog, mikor mint főnöki sarjat, kiemeltek a plebszből és kihelyeztek egy mélyhűtőláda cseppet sem szórakoztató társaságában az áruház bejáratához, jégkrémet árulni, Kettő féle jégkrém volt, poharas és pálcikás, már nem kellett hatra mennem, csak nyolcra, viszont egész nap magányosan ücsörögtem a jégkrémekkel, nem mondhatni, hogy jól mulattam.

 Következő nyáron még unalmasabb munkát kaptam, a nagynéném protezsált be a saját cégénél, a Corso-nál -a kereskedelem már akkor is a családban volt!- a Baross téri nagy cipőboltba. Hát az aztán cseppet sem volt szórakoztató, egész nap állni és nézni, a vevők többsége magától próbálgatta a cipőket, ritka boldogság volt, ha be kellett menni a raktárba megnézni, hogy valamilyen modellből van-e csellengő 38-as. Azt tutira eldöntöttem, hogy cipőbolti eladó sose leszek.

  Érettségi után aztán kikerültem a való világba, azaz egy kőbányai óvodába egy középső csoport egyik óvónénijeként, tizennyolc évesen. Egyrészt megvolt hozzá a végzettségem, mert akkor még lehetett szakközépiskolai bizonyítvánnyal is óvónősködni. Másrészt tökéletesen alkalmatlan voltam a feladatra. Egyrészt azért, mert ahogy már másik posztomban megemlítettem, nem voltam éppenséggel a rendszeres, alapos felkészülésről híres, tehát, mikor nem kellett osztályzásra, ellenőrzésre bemutatni a foglalkozások tervezeteit, mondjuk úgy, nem is készítettem ilyeneket. Fegyelmet se nagyon tudtam tartani,  nem is könnyű 35 ötévest kordában tartani. Azért, gondolom, belejöttem volna, de akkor már énekelni tanultam és az énektanárnőm hosszas kapacitálás után ultimátumot adott: vagy otthagyom az óvodát, vagy fel is út, le is út. Az állandó beszéd, ráadásul emelt hangú beszéd ugyanis eléggé megviseli a hangszalagokat. Így hát beadtam a felmondásomat a második év elején, nem túl korrekt módon, kicsit a semmibe ugorva.

  Nem volt túl sok időm másik munkát találni, megint csak a Centum áruházban találtam meg a lehetőséget, mégpedig egy exkluzív ágazatban:  a Váci utcai Klára szalonba vettek fel négyórás munkaidőre takarítónak.  Reggel hattól tízig. Egy idős asszonnyal kellett együtt dolgoznom, kitakarítani a műhelyeket, ahol a gyönyörű, méregdrága ruhákat varrták, magát a szalont, a próbafülkéket és a várakozó szalont, a szabászok termét. Bőven túl volt tervezve a munkaerő, valljuk be, nyolcra már mindig kész voltunk, mégpedig úgy, hogy már pihengettünk is kicsit közben. Ráadásul Terus, az idős kolléganőm, teljes, nyolc órás foglalkoztatásban volt. Nyolc után megbízásokat teljesítettünk a varrónőknek és szabászoknak, elmentünk vásárolni, ruhákat vittünk a Patyolatba és ilyesmik. Amúgy, mikor nyáron Terus egy hétig szabadságon volt, egymagam is simán végeztem nyolcra.  Valamiért megharagudott viszont rám, már nem emlékszem az okára, és elkezdett a főnöknőnek nyafogni, hogy neki teljes munkaidős pár kell, és szépen kilobbizta, hogy engem elhelyezzenek egy áruházba. Na ott már nem maradtam sokáig, apukám intézte el, hogy felvegyenek az ő munkahelyén, a műszaki Információs Központ és Könyvtár nyomdájába, betanított könyvkötőnek. 

   Ez aztán szuper egy hely volt. Nem gúnyból mondom, tényleg élveztem. Nem volt unalmas munka, mivel egy kicsi nyomdáról van szó, amely kis példányszámú könyveket és szakfolyóiratokat készített, és nem csak egy fázist kellett végezni, hanem többet is. Ott volt kezdetnek a hajtogatógép, amibe a nagy papírcsomagokat be kellett pakolni és be kellett állítani, hogy a megfelelő helyen hajtogassa meg. Megtanultam például a papírkötegeket "kiütni", azaz egybe rendezgetni a szerteszéjjel zilálódott csomagokat. Ezt azóta is tudom,és élvezettel gyakorlom olykor a fénymásolt kottalapjaim nagy tömegén. Aztán ott volt az "összehordás" ami azt jelenti, hogy a könyv vagy újság összehajtogatott lapjait -egy darabon ugye nyolc oldal volt kinyomtatva - egymás mellé stócoljuk és mellette sétálva összeszedegetjük a példányt. Ehhez úgynevezett gumiujjat kellett használni, amivel a papírokat sikeresen lehetett leválaszrani a halom tetejéről. A gumiujj ismert még egészségügyi intézményekben, ott más funkcióban használják, ezt most inkább nem részletezem. Amúgy meg fel lehet fújni és be lehet ejteni gyanútlan kollégák kávéjába például. Kedvencem volt még a Minabinda, a ragasztógép, amibe az összeállított könyveket belehelyezve  ügyesen beleragasztotta a könyv belsejét a borítóba. Ezt a gépet én remekül tudtam kezelni, voltaképpen jobban be tudtam állítani, mint a nyomdaipari iskolát végzett kollégáim. Kicsit olyan volt, mint a repülőgép vezetés, mindent állítani kellett rajta, a ragasztó mennyiségét, a szorosságot, hogy mennyire nyomja össze a gerincet, a borító és a könyv egymáshoz való viszonyát...szóval ez kérem, egy finom, érzékeny művelet volt. Viszont nem zuhant le, legfeljebb szétestek a könyvek, vagy csálén álltak a borítójukban, ha az ember elcseszte.

  Itt már, ha jól emlékszem, másfél évet is kihúztam, és csak azért léptem ki, két kolléganővel együtt, mert elkezdtek ránk görbén nézni, hozzájuk képest ugyanis túlságosan sokat dolgoztunk és ezzel őket tüntettük fel rossz fényben.Azt mondták ránk, gőgösek vagyunk, összeférhetetlenek, hát mi szépen hármasban felsétáltunk az igazgatóhoz és közöltük, hogy távozunk. Én amúgy könnyen tettem, mert akkor már megvolt a helyem az Operában, a statiszták között, mivel egy kislány, aki addig státuszban volt, férjhez ment és a férje nem engedte tovább dolgozni. Így hát beléptem állandóra oda, ahol már legalább két éve dolgozgattam bejáróként, eztán nem volt más dolgom, mint délelőtt próbákra, este előadásokra járni, közben zeneakadémiára felkészítő szolfézsra-összhangzattanra, énekórára, németre Licihez, plusz énekórára Bazsinka Zsuzsihoz, közben meg otthon napközben ellátni a bénán fekvő nagymamámat, neki és a másik öreg, csaknem magatehetetlen -mozgó, de teljesen leépült - nagypapának elhozni a szomszédos étteremből a befizetett ebédet, kitálalni nekik... és volt még egy mellékállásom, egy idős tanárnőnél, a Városmajor utcában, ahol hetente egyszer takarítottam. Igaz, ez csak pár hónapig tartott.

  Ha valaki is azt gondolja, hogy ebből az következik, hogy tiptopra rendes lakásban laktam és lakom, az téved- amit muszáj, amikor éppen muszáj, de nem meghatározója létemnek a precizitás. Mindazonáltal a fizikai munka nem ártott nekem, megtanultam belőle sok mindent, megtapasztaltam az élet gürcölős oldalát, azt, hogy milyen reggel ötkor kelni, mindig azzal a fogadkozással, hogy ahogy hazajöttem, azonnal lefekszem aludni, persze, sose tettem. Meg tudom becsülni azokat, akik ilyen munkát végeznek, mert tudom, milyen ez az élet, és meg tudom becsülni a magam munkáját, még akkor is, mikor dögunalmas, négyórás rendelkezőpróbán kell ácsorognom, míg a rendező méltóztatik kitalálni, hogy mit is akar -volt ilyen! -vagy harminchétszer kell megcsinálni ugyanazt a berohanást, mert az a ciku-cuki kolléganő, aki mindig legelől van, képtelen felemelni a tappancsait és miatta az egész női kar lekésik... hát ilyenkor gondolok arra, hogy még mindig jobb, mint állva aludni egy cipőboltban például.