Nagyon szeretem ezt a dalt, elég sokszor énekeltem is. Olyan szépen, finoman mondja el, milyen a gyász, mikor elveszítünk valakit, akit szeretünk.

   Közeledik Halottak napja, ráadásul valaki, akit nagyon kedvelek, bár csak felületesen ismerek, útja végén jár. Ezért is járnak a gondolataim a saját halottaim körül. Most a gyerekekkel is beszélgettünk erről, persze csak anyukámról, hiszen számukra ő volt az, akit a szeretteik közül elveszítettek. 

 Az első emlékem, ami egy családtagom elvesztéséről szól, a nagymamám egyik testvérével kapcsolatos. Kicsi voltam még, és nem is egészen értettem, mégis megmaradt az emlék, éles képekkel, ahogy anyukám telefonál a kórházba, hogy érdeklődjön, és elfutja a szemét a könny. Tudtam azt is, hogy apukám két testvére is kiskorában halt meg, sőt nagypapámmal voltam is a sírjuknál. Ez olyan furcsa, idegen gondolat volt, hogy egy gyereknek nem lenne szabad meghalnia. Az első, ami közelről érintett, apai nagypapám volt. Kicsi, szikár ember volt, kevés szavú,még csaknem nyolcvan éves korában is dolgozott. Nem volt egy puszilgatós, hízelgős nagypapa, de mikor kicsi voltam, és náluk nyaraltam, fogott és elvitt a Vidámparkba, megvette nekem azt a pöttyös papír napernyőt, amire mindig is vágytam...szeretett ő, csak nem kérkedett vele, vagy talán nem is tudta kimutatni. Emlékszem, már az óvónőképzőbe jártam, elsős voltam és ott jártam az iskolába az ő utcájuk mellett, az Illés utcán, és egyik reggel egyszer csak ott bandukoltak előttem a táskával, amivel a kórházba kísérte nagyanyám. Két kis, alacsony, kicsit görnyedt ember...összeszorult a szívem a látványuktól. Emlékszem, mikor olyan beteg volt, hogy nagyanyám engem kért meg,üljek a háta mögé és tartsam meg, hogy etetni tudja, mert olyan gyenge volt, hogy nem tudott magától ülve maradni... aztán egyszer arra mentem haza az iskolából, hogy szembe jött a kertkapuban. Rövid ideig teljesen visszatért az ereje, olyan volt, mint egy csoda.  Aztán egyszer beugrottam hozzájuk, anyukám túrós palacsintát küldött velem, nagypapám szokásához híven az asztalra borulva aludt a foteljában. Én meg rohantam, már elmenőben voltam, félig kint a lakásból, mikor felneszelt és utánam köszönt, de nem mentem vissza, csak bekiabáltam neki...sose láttam többé. Talán aznap, talán másnap kórházba került és pár nap múlva már nem élt. Sose bocsátottam meg magamnak, hogy elrohantam és nem mentem vissza.

  Anyai nagymamám nagyon közel állt hozzám és húgomhoz is,  rendkívül nyitott, jókedélyű, szellemes asszony volt, valósággal vonzotta az embereket. Nem véletlenül ment négyszer férjhez. A szomszédok is gyakran ott ücsörögtek nála, valahogy úgy lehetett vele beszélgetni, mintha az ember egy rendkívül kényelmes komfort pihenőszékben ülne, nem egy hokedlin. Kreatív is volt, tányérokat festett, vázákat készített befőttesüvegekből gipsszel, tele volt az ajtaja előtt a gang virágokkal, az egész kis lakás a személyiségét tükrözte. évekkel később megtaláltam a naplóját, amiből kiderült, hogy ő már régen tudta, hogy beteg. Miért nem tett semmit? Sose értettem meg. Voltaképpen legalább két évig állandóan a fejünk felett lebegett a tudat, hogy egyre betegebb, és tudtuk, hogy egyszer csak nem lesz tovább, de senki nem beszélt róla. Mikor aztán eljött, hogy azonnal be kellett mennie a kórházba és megmondták, hogy nincs segítség, már nem volt sok hátra. Pontosan egy hónap. A sugárkezelés teljesen kikészítette a szívét. Utolsó nap, mikor nála voltam, november 7.e volt, akkor még ünnepnap. Megkért, hogy főzzek neki húslevest, abból evett is, aztán kérte, hogy menjek le az ügyeletre és hívjam ki az orvost. Másnap aztán munka után -akkor éppen óvónőként dolgoztam Kőbányán - épp énekórára mentem, mikor a másik nagymamámmal találkoztam össze a 9-es buszon, aki rémülten nézett rám és ő mondta meg, hogy a nagyi meghalt. Leültem és valamiféle transzban lehettem, ő nem is próbált hozzám szólni, valószínűleg látta, milyen állapotban vagyok. Automatikusan cselekedtem, közben egyfolytában zakatolt az agyam, valami sokkos állapotban, mivel az énektanárnőm beteg volt, bementem a zenei antikváriumba, vettem egy kottát, aztán visszamentem az óvodába, mert családlátogatásra kellett menni. Kolléganőm felajánlotta, hogy menjek haza, de én tiltakoztam...minél később akartam szembesülni anyukámmal és a húgommal, úgy éreztem magamban még csak megbirkózom valahogy a gyásszal, de velük együtt már túl sok. Ez nagy ütés volt, ez volt az első nagy ütés a haláltól.

  A másik nagymamám más eset volt, az ő lényege sokkal hamarabb meghalt, mint a teste. Nem, nem úgy, hogy vegetatív állapotban tengődött volna. Az agyvérzése után még két évet élt, mi ápoltuk ketten anyuval, fél oldala béna maradt, beszélni nem tudott, de kommunikálni nagyon is, egyetlen szótagot tudott kimondani, "ninini", de ezt annyiféle hangsúllyal és érzelemmel, hogy elég jól meg lehetett érteni, mit akar. Viszont olyan lett, mint egy gyerek, szófogadatlan, akaratos, aki a lekváros kenyérről lenyalta a lekvárt, és ott hagyta a kenyeret...Istenem, hogy nevetett, mikor betipegtem hozzá spicc-cipőben, amit a balett-öltöztetőktől kaptam leselejtezés után.  De nem ő volt már, nem az, aki a nagymamám volt, ő ott maradt a kórházban azon az estén, amikor bevitték és apuéknak még tudott egy mondatot mondani, egy utolsót: "súlyos agyi infarktus" . Aki helyette maradt, csak egy részét hozta magával, az érzelmeit, a szeretetét például irántam és apám iránt, akire haragudott, arra  rázta az öklét. Ezért őt elveszíteni más érzés is volt, olyan, mint mikor egy fáról lehull az utolsó levél is, ami már amúgy sem élt. 

   A szüleim elvesztése viszont közel van. Nyolc éve történt, szinte hihetetlen. Úgy emlékszem az egészre, mint egy kérlelhetetlen sorstragédiára, ami csak gördül, megállíthatatlanul és kérlelhetetlenül, mi meg csak állunk tehetetlenül és ledermedve. Ott kezdődött, hogy anyu szépen rendbejött a mellrák operáció és kemo után, tünetmentes volt. Apu viszont egyre mélyebbre süllyedt a depresszióba, már jószerivel teljesen magába zárkózott, kiszolgáltatta magát. Fizikailag amúgy nem volt semmi baja a diabéteszen kívül, az se volt túl vészes.  De beütött a villám, a kontrollvizsgálaton valami nem volt rendben anyunál. Kiderült, hogy az eredeti betegségétől teljesen független új daganat nő a májában. Nem fogom az egészet leírni, mert túl fájdalmas, túl hosszadalmas is, de rengeteget szenvedett, mire kiderült, hogy operálni kell mert gyakorlatilag teljesen elzárta a vastagbelét egy tumor. Levittük Nagykanizsára, ott végezték el a műtétet és ott vágta az arcunkba az orvos a kegyetlen mondatot: "Ugye tudják, hogy gyógyíthatatlan?"  Nem, nem tudtuk és nem is akartuk tudomásul venni. A műtét után összeszedte magát és járt a kezelésekre, kapta a kemot. Kéthetente jött fel busszal, mindig hétfői napon, amikor én szabad voltam -voltak ilyen idők, bizony - és amikor csak tudtam, nagyjából minden alkalommal odamentem és ott ücsörögtem vele olyan másfél órát és nagyon tudaros volt bennem, hogy megjegyezzem ezeket az órákat. Így is lett, tökéletesen fel tudom idézni ma is, ha kínozni akarom magam. Ahogy fel tudom idézni a bölcskei házat is, ahogy ülünk a konyhában, szinte hallom,ahogy csikordul a szék lába a konyha kövén, ahogy felállok az asztal mellől, minden pontosan itt van előttem.

  Mikor aztán összeomlott minden, az gyorsan ment. Akkor már a hasnyálmirigyében is rák volt, de tartotta magát.  A vég kezdete az a nap volt, mikor az őszi szünetben a gyerekek lent voltak és a papa, aki féltékeny volt az unokáira, akik miatt a felesége vele kevesebbet törődik, sértődötten kiment a tornácra a hidegben. Aztán sikerült elesnie, és eltörnie a lábát. Anyu meg kihagyta a kezeléseket, hogy betegen hozzá járjon be Szekszárdra a kórházba, minden áldott nap, mert nem ette meg a kórházi kosztot, minden nap reggel bement, délután haza, akkor megfőzött neki másnapra, mindezt úgy, hogy gyakorlatilag utolsó stádiumban volt klinikailag. Addig, amíg egyik nap olyan rosszul lett, hogy befektették, szívinfarktus gyanújával. Mikor lementünk meglátogatni, megmondták, hogy nem tudnak mit tenni, hozzuk haza, kevés van hátra az életéből. Apámat közben átvitték a krónikus osztályra, anyu még mindig azt tervezte, hogy majd együtt mennek be a váci Irgalmasrendi kórházba, el is volt már intézve, hogy az új évben felveszik oda őket.  De persze ez túlzott optimizmus volt, akkor látták egymást utoljára, mikor aput átszállították Palánkra. Odatolták a gurulós ággyal anyuhoz, de annyira meg volt sértve rá, hogy oda se nézett. Mi meg hazahoztuk anyukámat, aránylag jól is volt, egészen addig, amíg telefonon meg nem kapta a hírt, hogy apu meghalt. Mi a húgommal lementünk elintézni a hivatalos dolgokat, ő meg elindult a lejtőn. Napról napra vesztett az erejéből, távolodott és hiába is próbáltunk utána nyúlni. Már nem lehetett vele telefonon beszélni, nem tudott összeszedetten beszélni, ha nem volt ott, akivel társalgott. Egyszer csak elment a hangja is, csak suttogni tudott. Mikor utoljára próbált egyedül kimenni a mosdóba, alig tudtuk már összeszedni és visszakísérni az ágyába. Kértünk hospice-szolgálatot. Mindössze egyszer kellett kijönniük hozzá. Karácsony előtt voltunk két nappal, délután bementem Pestre, kellett vennem pár ajándékot. A férjem telefonált, hogy siessek, mert baj van. Az a másfél óra, ami maradt, már csak az agóniája volt. Ott ültem mellette és fogtam a kezét, beszéltem hozzá. Tudom, furcsa, hogy ezt mondom, de valamiféle nyugalom szállt meg. Úgy éreztem, ennél rosszabb már nem jöhet. Ha ezt végig tudom csinálni, akkor kibírok én bármit. Megértettem akkor, hogy ez történik mindannyiunkkal. Egyszer csak ott találjuk magunkat a saját halálos ágyunkon, így vagy úgy. És van pár dolog, amiben hiszek ezzel kapcsolatban. Egyrészt, hiszem, hogy nincs különbség, hogy valaki hosszan haldoklik, vagy egy pillanat alatt találja magát odaát, hiszen az idő szubjektív. Honnan tudjam, hogy ezek a percek, másodpercek nem működnek úgy, mint a filmek lelassított vagy felgyorsított jelenetei? Nagyon is elképzelhető, hogy annyi ideig tart, amennyire szükségünk van.  És hiszem, mert láttam, hogy aki elmegy, az távozik, nem szertefoszlik. Az utolsó pillanatban csodálkozást láttam a szemében. Elmúlt a rémület, amivel kapkodott a levegő után. Rácsodálkozott valamire, amit akkor meglátott.

  Ők azok hát, akiket elvesztettem, akiket szerettem. Láthatjátok: velem vannak. Ez a lényeg. Bármikor fel tudom idézni őket, nem csak az arcukat, hanem a lényüket, a szeretetüket. És ilyenkor, halottak napja körül mindig megidézem őket. Átélem a fájdalmas emlékeket is, rákényszerítem magam, hogy ezekre is emlékezzek, és elmesélem őket a gyerekeimnek, hogy ha már én sem leszek, akkor is maradjon valami belőlük.

  "Komm an mein Herz, dass ich dich wieder habe..."