Mert itt kezdődött.  Jó kis iskola volt, színházi akklimatizáció.  Ha az elején akarom kezdeni, akkor onnan kell mesélnem, hogy olyan 13-14 éves koromtól nagyjából ismertek engem és a baráti társaságomat, főleg az Erkelben. Mert elsősorban oda jártunk. Kicsit később már csak azért is, mert az Operát bezárták néhány évre.

   Adott volt egy kis csapat, opera- és Kelen Péter-rajongók. Hogy mért pont ő volt az, akire ráragadtunk, gondolom, ennek az okát a személyiségében kell keresni. Mindenesetre szinte minden előadásán ott voltunk, így embertelen mennyiségű Rigolettót, Traviatát, Bohéméletet, Lammermoori Luciát láttam, persze más darabokkal vegyítve. Mikor már leérettségiztünk, a barátnőim közül néhányan bejutottak statisztálni, én akkor ebből még kimaradtam.

  Egy talán februári napon egy Faust előadásra érkeztem, már akkor is persze 6-os kezdés volt, jó korán odaértem, már 3/4 6 körül ott sétálgattam a színház előcsarnokában. Egyszer csak valaki megragadta a karomat és elkezdett vonszolni. Nem tudtam, mit követtem el, vagy egyáltalán mi történik. Láttam, hogy a statiszták vezetője, Gergely Saci az elrablóm. Átrángatott a nézőteret a backstage-től elválasztó ajtón és különösebb magyarázkodás nélkül belökdösött a liftbe és felvitt a negyedik emeletre, ahol már vártak, öltöztető és fodrász, azonnal rám adtak egy fürtös szőke parókát és egy bazi nagy szárnyat és fehér ruhát. Aztán lassan kirajzolódott a történet háttere. Az egyik lány, akinek hivatásszerűen angyalkodnia kellett volna, nem tudta, hogy az előadás 6-kor kezdődik, így eggyel kevesebben voltak. Viszont ez egy szigorúan szimmetrikus alakzat volt, hat darab angyallal, nem hiányozhatott egy sem. Mint kiderült, a lányok javasolták a kétségbeesett Sacinak, hogy keressen meg engem, biztos ott vagyok, hiszen a kedvencem énekel. Így kerültem színpadra. Nem volt kis élmény, mikor a bálványozott tenoristával egy színpadon álltam.. Az ő szeme is elkerekedett, mikor megismert a mennyei csapatban. (Akkor már amolyan haverságban voltunk, sokszor fél-háromnegyed órákat beszélgettünk, viháncoltunk előadás után)

  Így aztán kiderült rólam, hogy használható vagyok, gyorsan tanulok, megbízhatóan teljesítem a feladatokat, és nem utolsósorban rajongásig szeretem a műfajt és magát a házat. Így kerültem be a statiszta lányok csapatába. Sok--sok darabban dolgoztam, sokat tanultam. Például parókát feltenni. Sminkelni. Végigmenni a színpadon abroncsos ruhában, uszályos ruhában. Utóbbi nem is ment zökkenőmentesen. Ezt majd a bakik és balesetek felsorolásánál kifejtem. Megtanultam, milyen egy próbafolyamat. Milyen egy világításpróba (baromira unalmas). És megtanultam azt is, hogy bizony ez is munka.Olyankor is be kell jönni, mikor az embernek épp nincs kedve a héten a harmadik Hunyadit végigácsorogni.

 Akkoriban úgy volt a kifizetés, hogy az ember a vezetőtől, aki vagy Saci volt, vagy Vogel Lici, kapott egy papírt, amin ki kellett tölteni a személyes adatokat, és az Operában a büfé előtti folyosó elején, az Erkelben a második emeleten egy kis felül nyitott, alul csukott ajtó mögött  ült Margitka, aki azonnal ki is fizette az esti járandóságot. Volt olyan darab, amiben cselekvéspénzt is kaptunk, akkor alá kellett írni, hogy mondjuk "kabát"  (a Bohéméletben Colline-nak a kabátot eladó lány) és kaptunk érte mondjuk 10 vagy 30 forintot.

  Nagy élmény volt többek között Seregi balettjeiben statisztálni. Rómeó és Júlia, Spartacus, Szentivánéji álom, mindegyikben álltam színpadon. Tőle sokat lehetett tanulni a próbákon, ha a stílusa elég ijesztő is volt. De egy életre megtanultam, hogy nem hadonászunk csak úgy, hanem tudnunk kell, hogy miért teszünk egy mozdulatot, annak kell hogy legyen "története". Életem egyik legrémesebb emléke, mikor egy balett-termi Rómeó próbán épp egy kosarat cipeltem keresztül az első felvonás első jelenetében a színpadot helyettesítő termen, mikor a mester éleset füttyentett -ezt nagyon tudta- , a zene leállt, ő leszegett fejjel odajött HOZZÁM, és megmutatta, mit csináltam rosszul és hogyan is kéne mennem a kosár káposztával. Eközben Rómeó és Júlia és ami azt illeti, Mercutio és Tybalt és egész Verona ott állt és várta, hogy ENGEM, teccik érteni, a kis statisztát a mester betanítson a fontos feladatra. Nahát, legszívesebben elsüllyedtem volna, de ez is egy lecke volt. Most utólag már vicces is...

   Voltam például Kékszakállú harmadik felesége. Ez komoly feladatnak számított, bár az égvilágon semmit se kellett csinálni, csak kijönni a titokzatos hetedik ajtó mögül és békésen ácsorogni, míg Kékszakállú elmagyarázza az elégedetlen Juditnak, "Harmadikat este leltem..." Olyan férjeim voltak, mint Melis és Polgár László. Bizony. Tuti, hogy ezt nem is gondoltátok, mi? Ehhez fűződik életem egyik legnagyobb lecseszése, és bakija, ha már itt tartunk. Éppen a könnytónál tartott a darab, ott szenvedtek szegény szólisták, hívás volt, hát elindultam a színpad mögött a másik oldalra, mert hogy onnan kellett bemenni a megfelelő pillanatban. A fejdíszt, ami a jemezhez tartozott, a kezemben lóbáltam.  A darab végén  (és mindig is éjjel lesz mááár...), valami csetepaté hangjait hallottam az ügyelőpult felől. Mikor legördült a függöny, beviharzott a színpadra Mikó tanár úr, aki a darabot rendezte és amúgy meg az Opera főrendezője volt. Magából kikelve ordított: "Ki ment át a színpad mögött a vetítő előtt?!" Hoppá. Hát, kénytelen voltam felemelni a praclimat...én voltam, sajnos. Erre Mikó kettőt nyelt, morgott egyet és szokásos, ismert mackós tartásával kicammogott, mert engem véletlenül kedvelt. Azért Lici nem dícsért meg, annyit mondhatok. Ezt is megtanultam, hogy a vetítő előtt nem sétálunk, mert annak az a következménye, hogy egy három emelet nagyságú, fátylas fejdíszét kezében lóbáló árnyék suhan át a könnyek taván. Eléggé...hogy is mondjuk...elidegenítő látvány.

  Ennél egy jobb akcióm volt, az nem látványos volt, viszont hangos. A láng című opera harmadik felvonásában van a nagy drámai jelente, mikor az exarcha és felesége közötti konfliktus a férfi szívinfarktus általi halálát okozza. Úgy volt rendezve, hogy a színpad elejét leválaszották egy nagy függönnyel -kortinával - és mögötte be volt állítva a következő kép, a nagy, kórusos ítélethozatal, amiben a feleséget, Silvanát végül boszorkányság miatt elítélik. A sötét színpad oldalában próbáltam a nagy tömegben megtalálni a helyemet és eközben teljes erőből belesétáltam az odakészített gongba. Éppen abban a pillanatban, amikor a nagyfőnök a kortina előtt elhalálozott és ebből az alkalomból egy ütemnyi feszült generálpauza volt. Mondhatni, direkt azért, hogy ne fáradjak hiába a gongolással. Hiába, kérem, van, akinek az a sorsa, hogy nyomot hagyjon a művészetekben.

  Az uszályos történet nem volt ennyire vicces, csak nagyon hülyén nézhetett ki. Ketten voltunk újak abban a régi Hunyadiban, a tojáshéj még a fenekemen volt, ami a színpadi rutint illeti. Elmondták, hogy mikor a király esküt tesz, felemeli a kezét, mindenkinek felé fordulva le kell térdelnie. Ez eddig rendben, nem túl bonyolult..Csakhogy. Valahogy rossz helyre keveredtünk, az énekkarosok közé és láttuk , hogy a társaink a színpad másik felében vannak. Elindultunk hát arrafelé. Ezzel csak az volt a baj, hogy pont háttal mentünk a királyhoz képest és még az, hogy a mögöttem haladó kollegina minden lépésnél rátaposott a hosszú uszályomra. Így a következőképpen mutattunk: lépés, hátrahőkölés. Mindeközben mindenki a király felé fordulva térdel, mi araszolunk az ellenkező irányba, meg-megtorpanva. Utólag már ez is vicces...:-)

  Ja és a karrierem egyik csúcspontja, a Marton Éva vendégszereplésével történő két Turandot. Nagy felhajtás volt, a tévé is felvette. Személyesen a művésznő választott a statiszták közül kettő darab hölgyet, aki majd a hosszú sleppjét cipeli. Valamiért olyan vicces kedvében volt, hogy kiválasztott engem, aki voltam vagy húsz éves és 170 centi és Menyhért Mártit, aki kicsit idősebb és sokkal alacsonyabb. Pontos utasításokat adott. Azaz nem. Annyit mondott, hogy mikor mozog, akkor mindig segítsük utána a sleppet, különben ücsörögjünk a lépcsőn. Ez az előadáson úgy nézett ki, hogy készségesen kuporogtunk, a művésznő lépett kettőt, én felugrottam, arrébb löktem az uszályt. mire Márti felállt, én már vissza is kuporodtam. Nagy általánosságban sikerült pont komplementer mozgásokat végeznünk,szóval én föl, ő le és fordítva. Megvan ez a televíziós felvétel, én egyszer megnéztem, szívemhez kaptam, hogy ennyire nem lehettünk barmok. Pedig bizony.

   És voltam még a Márta című operában a tehén hátulja. A fonó-quartett helyett fejő-quartett szerepelt ebben a rendezésben és ehhez ketten adtuk a tehenet, fehér harisnyában, rózsaszín szalaggal a lábunkon, egy tehén testébe bújva, mint eleje és hátulja. Elég nehéz feladat volt, első alkalommal be se fértünk az ajtón, azért végül nem onnan kellett bemennünk, hanem a tűzoltójárásból. Még táncoltunk is és a hátsó tagnak a tehén szempilláját kellett rebegtetnie egy rúd vagy mi a fene segítségével.

  Mindenesetre a statiszta-karrierem jelentősnek mondható, nyomot hagytam én magam után, ezt még fokozni is tudtam, mikor aztán előrébb léptem a hierarchiában és felvételt nyertem az énekkarba. De ez már a másik mese.