Tegnap jutott eszembe, mikor hazajöttünk este.Andris vezetett, kinyitottam neki a kaput, aztán viccesen megkérdeztem, beguruljak-e a garázsba. Ha-ha.
Az előjelek nem voltak túl bíztatóak. Mikor 1988-ban november 7-én mi is a többi pár millióval kimentünk Bécsbe apukámmal és a húgommal, hazafelé egyrészt óriási dugó volt, másrészt mikor végre átjutottunk a határon, elromlott a Trabantunk. Ott álltunk éjszaka valahol Sopron határában, rohadtul hideg volt, és be kellett tolni a kocsit egy közeli autójavtóhoz, ami ugyan csak reggel hatkor nyitott, de legalább reméltük, hogy életre keltik a kis Trabit. Akkor próbálkoztunk úgy, hogy apu és Ági tolták ,én kormányoztam, hol az árok felé, hol a másik sávba... édesapám javasolta, sose vezessek autót.
Aztán a férjem, mikor megismerkedtünk, azt mondta, ez hülyeség, ő megtanít. Így is lett, bár egy idő után mindig összevesztünk a leckéken, mert ő türelmetlen volt, én meg túl érzékeny. Azért megtanultam vezetni, és apukám nekem adta a Bécset is megjárt Trabantot, nem mintha túl sok helyre kellett volna mennem akkor vele, a belvárosban laktam, az Operába és az Erkelbe nem sok értelme volt autózni. Egy alkalommal azért, nem sokkal a jogosítvány megszerzése után, esőben mentem haza a József nádor térre, és leparkolás közben ügyesen beletolattam a mögöttem álló autóba. Azért volt, mert túl közel állt hozzám - nem jutott el a tudatáig, hogy én itt most megálltam és nem megyek tovább- nem láttam a lámpáit. Nagy kár nem esett senkiben, épp csak megkoccantottam. Amúgy ez volt az egyetlen olyan eset, mikor egy másik autóval kerültem kapcsolatba.
Olyan hülyeségeket persze csináltam, hogy félig behúzott kézifékkel jöttem be Szigetszentmiklósról a Skodával, aminek amúgy is állandóan fel akart forrni a hűtővize. Kétszer is sikerült letörnöm a visszapillantó tükröt, mindkétszer a mellettem álló villanyoszlop hathatós segítségével. Tény, hogy a parkolással sose voltam nagy barátságban. Volt aztán a nevezetes mandulacsemetés eset, nyugodjon békében, de a legjelentősebb cselekedetem, egyébként az utolsó ilyen jellegű csacskaság az,amit most elmesélek.
A férjem éppen Japánban volt, és másnapra vártuk haza. November eleje volt, Halottak napja környékén. Éppen, mielőtt Feri elutazott, derült ki, hogy egy új kisbaba fejlődik a testemben, itt maradtam ezzel a mellbevágó hírrel és a három gyerekkel. Anyósom és Rita szombaton Keszthelyre mentek temetőlátogatásra, kora reggel kellett indulniuk, én anyukámat kértem meg, hogy jöjjön el vigyázni a gyerekekre, mert nekem meg Requiem-próbám volt délelőtt. Rita már előző este kiállt a kocsival a garázsból, csakhogy az akkumulátor nem volt éppen acélos, és a hidegben nem indult be a kocsi. Valahogy azért elmentek, a kocsi ott maradt, anyukám megérkezett és én a szokásos kapkodás közepette úgy gondoltam, begurulok a garázsba és az akkumulátort rákapcsolom a töltőre, hogy másnap majd ki tudjak menni a repülőtérre Feri elé.
Így hát beültem és kiengedtem a kéziféket, de nem történt semmi. Biztos odafagyott... Próbáltam ugrabugrálni az ülésen, megmozgatni az autót, hátha elindul, de nem, esze ágában sem volt megmoccanni sem. Kiszálltam és körülnéztem, nincs-e valaki a környéken, akit megkérhetnék, hogy tolja meg kicsit, de üres volt az utca. Az idő viszont sürgetett, így az a remek ötletem támadt, hogy meglököm én, úgy, hogy nyitva van az ajtó, és mikor megmozdul, gyorsan beülök. Biztos mindenki volt már úgy, hogy valamit csinált és abban a pillanatban már tudta, hogy ez hülyeség volt. hát pontosan ezt éreztem én is. Mert ahogy az autó megmozdult, máris rájöttem, hogy túl gyorsan gurul a lejtőn ahhoz, hogy bele tudjak ülni, hát tehetetlenül néztem, ahogy szépen magától begördül a garázsba, kissé felgyorsulva a lejárón, aztán nekivágódik a falnak. Még szerencse amúgy, hogy annyi eszem azért volt, hogy nem próbáltam megállítani,
Jó nagyot csattant. a szemben lévő ház előtt döbbenten állt Péter szomszéd, aki közben éppen hazaérkezett...mért nem tudott mondjuk három perccel előbb jönni, így már nem tudott segíteni, csak együttérzéssel szemlélte a következményeket. Különben több szempontból is szerencsés volt ez a baleset. Egyrészt: én életben maradtam. Aztán: nem dőlt össze a ház. Végül: az autó sem tört teljesen össze, a hűtőnek annyi volt, de végül is meg lehetett javítani. És még annyi, hogy azóta soha, soha nem gurulok be a garázsba. Nem létezik olyan. Még úgy se, hogy benne ülök.
Ehhez képest az az aprócska kis eset, mikor Attila elé mentem a buszmegállóhoz és fordulás közben beletolattam egy jó mély árokba, már semmiségnek is tűnik. Ráadásul szerencsém is volt, mert az ott lakó férfi segített, megtolta a Mitsubishit, ami azért nem volt kicsi autó, és sikerült valami olyan fordulatszámmal, amivel akár fel is szállhattam volna, kihozni a hátsó kereket az árokból. Azért néhány év elteltével bevallottam ezt a kis ballépésemet is, mikor már az az autó úgyis összetört, és ráadásul nem is én vezettem, mikor ez történt. Micsoda mázli...
