Ó, hát ez a kedvenc történetem. Persze több részből összetevődő történet, mert ki az, aki kóristának készül? Eleinte az ember a Scalába készül meg a Covent Gardenbe, ugye?  Aztán persze van, aki el is jut oda, de ez a ritka kivétel ezen a pályán.

   Kiskoromban a nyolcadik kerületben laktunk, a Kőris utcában. A Csobánc utcai óvodába jártam, ahol volt egy zeneovis foglalkozás, amit Forrai Kati néni tartott -az ő nevével aztán találkoztam óvónőképzős koromban és akkor tudtam meg, hogy annak idején részt vettem az óvodai zenei nevelés megreformálásában. Akkor kiderült, hogy jó fülem van, tiszta énekhangom. A családban nem volt ugyan zenész, szüleimet nem taníttatták zenére, nem volt lehetőségük, de olyan lakásban nőttem fel, aminek a szobáját félig betöltötte egy nagy zongora, amit a nagynénémnek vettek, ő már tanult zongorázni.  Általános iskolában aztán természetes volt, hogy beírattak a zeneiskolába és az előképző után hiába könyörögtek, hogy tanuljak hegedűt, mert a hallásom nagy előny lenne, nem voltam hajlandó, csakis zongorára beiratkozni.

  A szüleimnek mindig is volt operabérletük, mikor Budapesten laktunk, azaz harmadikos koromtól. Mikor ők színházba mentek, minket igazságosan szétosztottak a nagymamák között, egy ide, egy oda.  Először egy Bánk bán előadásra vitt el anyukám, mégpedig az az előadás volt ez, amikor Simándy József 60. születésnapját ünnepelték. Van valami homályos emlékem, hogy a szünetben nyitott függönynél felköszöntötték, és arról, hogy anyukám szipog mellettem a Tiszaparti jelenet alatt. Ő mindig is hajlamos volt elérzékenyülni, úgyhogy könnyű kitalálni, honnan örököltem a bőgőmasina-természetemet. Melinda amúgy Moldován Stefánia volt, ezt is megjegyeztem. Nem mondhatnám, hogy szívesen mentem, mert még az én családi hátteremmel is volt bennem valami averzió a műfajjal szemben. Maga a hangulat foghatott meg, a komplexitás, kórus, zenekar, énekesek, minden együtt. Egy-két előadásra már elvittek ezek után, többek között egy Traviatára Sass Sylviával, aki aztán a legeslegfőbb kedvencemmé és bálványommá lépett elő.

 Az viszont biztos, hogy maga a szenvedély részemről úgy kezdődött, hogy a szokásos beütemezett mandulagyulladásommal otthon maradtam 3 napra, és mivel már nem voltam kicsi, egyedül hagytak, hiszen nem volt különösebb rossz közérzetem, lázam. Valamiért elővettem a Traviata lemezt és elkezdtem hallgatni. Fogalmam sincs, miért, de az biztos, hogy a három napos jutalomszabadság alatt megtanultam a darabot oda-vissza. Alighanem el is árultam magam, mert a zuhany alatt a Cigánykórust énekeltem, de meglepetésemre nem kaptam ki a lemezjátszó jogosulatlan használatáért. Mi több, a szüleim támogatták az operahallgatást. Hát én aztán a lovak közé csaptam, képletesen. Az összes otthon fellehető lemezt rongyosra hallgattam és nekikezdtem az éneklésnek is. Mire az emlékezetes Norma premierre elmentünk, apukámmal és anyukám külföldi kiküldetése miatt Éva barátnőmmel, már mondhatni, operaszakértő lányka voltam.

A rádióból a szalagos Tesla magnóra vette fel apukám az operaközvetítéseket, áriaválogatásokat, én meg mindent hallgattam és megtanultam hallás után. Úgy döntöttem, olyan leszek, mint Sass Sylvia.Az ő felvételeit hallgattam legtöbbet, meglehetősen tudtam utánozni a jellegzetességeit, kissé raccsoltam és sötétített hangon énekeltem a Trubadúr, a Lombardok, a Gioconda áriáit, ekkor még magyarul. Aztán ajándékba is mindig operalemezeket kaptam.Mivel zongorista voltam, apukám megvette az első zongorakivonatot nekem, mégpedig egy Peters kiadású Pillangókisasszonyt. Ez egy  nagy pillanat volt az életemben, mert hiszen zenész voltam, mármint zongoráztam, gyakran kísértem is más hangszereseket, de az, hogy egy egész opera le van írva egy kottában -ez valami elképesztő felfedezés volt nekem. Az első kottát több is követte, gyakori vendég lettem egyrészt a zenei könyvtárban, másrészt az antikváriumban. 

  Persze arról fogalmam sem volt, hogy amit én éneklésnek szánok, az azért nem pontosan ugyanaz, mint amit a színpadon tesznek a művészek. Mikor már 15-16 éves voltam, egyre többen intettek, hogy ne áriázzak, mert tönkreteszem a hangomat és a szüleim is sürgettek, hogy keressek egy énektanárt és a rendes úton tanuljak, ne autodidakta módon. Egy zeneiskolai koncerten találkoztam is a leendő tanárnőmmel, Avar Judittal, akinél elkezdtem a képződést. Hát az egy erős minőségi visszaesés volt Normának, Elvirának és Gildának, akinek képzeltem magam, mikor az énekórákon a "Méz, méz, méz" kezdetű áriát kellett énekelnem... és hasonló énekes kisbabáknak való dalocskákat. De hát ezen is túl kellett esni. Ráadásul mezzónak azonosítottak, ez szíven ütött, hiszen én Sass Sylvia akartam lenni.  Mezzóként jelentkeztem olyan 18 éves koromban a Ki mit tudra, egy fordulón túl is jutottam a Cherubino-áriával, a másodikban azonban kiestem, mikor a Kegyencnő áriáját dörögtem el. Ez a Kegyencnő-ária kicsit később még egyszer előkerült, mikor Sólyom-Nagy Sándornak énekeltem elő a Zeneakadémián. A tanár úr majd megfúlt a visszafojtott derűtől, és a produkcióm után közölte velem, hogy nem vagyok mezzo. Óóóó, hát ez boldogsággal töltött el! Mindig is sejtettem!

  Judittól elváltam, nem hűtlenségből, hanem mert kisbabája született, de ajánlotta, hogy keressem meg Kaposy Margit tanárnőt. Így is lett, Margit néni felvett, de itt meg más volt a bibi. Neki az volt a "mániája", hogy a hangszínem Gyurkovics Máriára emlékezteti, ezért mindenképpen koloratúr-áriákat énekeltetett volna velem, de bizony én nem győztem a fekvést. Eleve is nem volt soha koloratúr-magasságom, de ekkor meg még az énektechnikám se volt meg hozzá, hogy csicseregjek. Szép lassan, diplomatikusan és kíméletesen tudtam leszoktatni őt a magas fekvésű áriák rámerőltetéséről.

  Közben ekkor már statisztáltam az Operában, és németül tanultam Vogel Licitől. Ő ajánlotta, hogy segítsünk egymásnak Bazsinka Zsuzsival, aki akkortájt már operatanszakos volt és a tanári diplomához kellett neki egy növendék. Különösen gyümölcsöző kapcsolat volt ez, mert Zsuzsi sokat segített nekem technikailag, közben Margit néni meg más módon építgetett, ebben az egy évben nagyon sokat tanultam. A Zeneakadémiára kétszer is felvételiztem, gondolom, nem is voltam olyan szuper, hogy azonnal felvegyenek, de tény és való, hogy az ének tanszak vezetője kifejezetten ellenszenvezett velem. Találkoztunk egy zeneiskolai korrepetítoroknak tartott továbbképzésen, ahol egy Gluck-áriát énekeltem, éspedig olaszul, erre meg ő allergiás volt. Az volt a véleménye, hogy magyarul kell énekelni. Kötözködött, hogy tudom-e, mit jelent a szöveg, ráadásul én meg tudtam is, ezzel aztán elástam magam. Jó, lehet, hogy nem ezért nem vettek fel, de mivel kerültek be olyanok, akik mondhatni, nem voltak jobbak, mint én akkor, élek a gyanúval, hogy hátrányos megkülönböztetés áldozata lettem.

  Így hát tanultam tovább Margit néninél, és ő egyszer csak úgy döntött, elég volt ebből a lófrálásból a statisztériában, ebből így nem lesz semmi, mondta, és azonnal felhívta Katona Anikót, és elintézett nekem egy próbaéneklést. Hát bizony, kemény dolog volt, mert egy próba előtt hallgatott meg, tehát olyan 9 és fél 10 között. De sikeresen előadtam a Bellini Giulietta-áriát és azonnal fel lettem véve, már a következő hónap elejétől. Ez bizony nagy dolog volt akkor, sok szempontból. Egyrészt, sokkal többet kerestem az énekkarban. Aztán sokkal többet dolgoztam. És sokkal felelősségteljesebben, darabokat kellett megtanulnom, és bizony, meg kellett szokni azt a rendszeres és fárasztó igénybevételt, amit az énekkari munka jelent. Naponta több órát énekelni, ehhez is kell a megfelelő technika és hozzá kell szoktatni a testet. Eleinte persze voltak nehézségeim, olyan darabokat is énekelni, amik nem voltak kényelmesek a torkomnak, ilyenkor még néha berekedtem a megerőltetéstől. De előnyömre vált, hogy gyorsan tanultam, tudtam valamennyire olaszul és németül is, ha nem is irodalmi szinten, de "operai" nyelven elég jól.

    Körülbelül egy éve voltam az énekkarban, mikor címzetes magánénekes is lettem egy meghallgatás után, sőt, a következő évadra olyan szerepet adtak, mint Siebel a Faustban. Tény, hogy másfajta világ volt, mint most. Volt lehetősége az embernek kiragyogni a kórusból. Kaptam aztán további kis rongyos apródszerepeket, a Rigolettóban és a Parsifalban, valamint Papagénát. Végre egyszer lány is lehettem, ha csak kis időre is, mert a szerep nagyobbik részében öregasszonynak kellett mutatkoznom. Na de aztán a szólista pályámat kerékbe törte az anyaság és aztán már más szelek fújdogáltak. Több dologgal szembe kellett néznem. Egyrészt, hogy én ugyan meg voltam győződve róla, hogy naaagy drámai szoprán hangom van, be kellett látnom, hogy ez nem teljesen felel meg a valóságnak. Nem a volumennel volt a baj, hanem a hangszínnel. Egy ízben elmentem próbát énekelni a pécsi operatagozat meghallgatására. Elzengtem a Mimi harmadik felvonásbeli áriát, arra szépen rá is bólintottak, de másodiknak valami sűrűbbet akartak hallani. Én meg a huszonkevés évem tapasztalathiányos meggondolatlanságával rávágtam, hogy akkor Tosca. Amivel az volt a fő baj, hogy nem nagyon énekeltem előtte, így némi improvizatív jellege lehetett a produkciómnak, mert az mondták, jöjjek vissza egy-két év múlva. :-) 

  Végül is megbékéltem azzal, hogy nincs meg bennem több kellő tulajdonság, ami a szólista pályához elengedhetetlen. Nem voltam elég felkészült technikailag. Lehet, hogy idővel belenőttem volna a feladatba, de akkor semmiképpen sem feleltem volna meg nagyobb kihívásoknak, ezt szerencsére magam is beláttam. Rosszul énekelni akárki tud. Nem voltam elég ambiciózus sem, teljesen hiányzott belőlem, hogy utánamenjek a lehetőségeknek, hogy megkeressem a kiskapukat, hogy állandóan készenlétben álljak. Egyszer, egyszer életemben elindultam egy énekversenyen, a Ricciarelli alapította megmérettetésen. A selejtező után magam részéről el is húztam, úgy telefonáltak utánam, hogy továbbjutottam a mantovai döntőbe. Végülis megálltam a helyemet ott is.  Ezt a versenyt különben Váradi Zita nyerte meg, de aztán úgy éreztem, ez jó volt, de maradjunk abban, nem nekem való az ilyen nagy izgalom. Szóval, lehet, hogy van, aki született kórista. Ott teli tüdővel fújja a szólamát, teljes lelkesedéssel, olyannyira, hogy néha meg is kell kérni, hogy vegyen már kicsit visszább. Ha úgy adódik, szívesen kiáll egy-egy karszólóval, vagy elmegy egy koncertre elénekelni egy-egy áriát vagy duettet -neadjisten egy eszement tenorista kolléga kedvéért még Carment is, ami aztán tényleg nem a szerepköre- , de megelégszik ennyivel.

  És mi a tanulság? Boldogok, akik felismerik a saját határaikat és megbékélnek vele, hogy a helyükön vannak, mert ők elégedettek lesznek az életükkel. Hát körülbelül ennyi.