Az imént véletlenül rákeveredtem a kedvenc videómegosztónkra. Egy tenorista felvételére kattintottam rá, lényegtelen, ki volt az, mert nem tetszett a produkciója. Viszont, ha már ott voltam, beírtam a keresőbe a nevét. Sok olyan részlet jött fel, amit ismerek, de én rákattintottam egy nagyon, nagyon régi Kesztyűária stúdiófelvételére. Fiatal volt, nagyon fiatal, a hang világos, csaknem vékony, de a frazírozás igazi, kelenes, és a játék is már azokat a vonásokat mutatta, amit aztán annyira jól ismertünk.
Elmerengtem és annyi emlék nyomult elő a fejemben, hogy elhatároztam leírom, ami eszembe jut. Az első alkalom, mikor láttam, az 1977-es szilvesztei tévéműsor volt. Nagybetűvel A Szilveszteri Tévéműsor, mert hiszen akkor nem volt ide-oda kattintgatás. Ez az a szám, amikor a Brotherhood of Man együttes Save your kisses for me dalát mixelték a Rigoletto-quartettel. Nagyon szellemes volt, mulatságos és innentől kezdve volt az én kedvencem Kelen Péter. Bár még összesen ennyit láttam belőle és az első színpadi "találkozásunk" majdnem egy évvel később, a Szerelmi bájitalban volt csak. De hát fiatal volt és volt valami karizmatikus benne, ami vonzott. 
Épp ekkoriban kezdtem operába járni, nem sokkal előbb cipeltek el jóformán erőszakkal egy Bánk bánra. Egyszer csak rákattantam a műfajra és ahogy a könyveket is, elkezdtem falni az operákat. Idővel, olyan 14 éves korom körül már biztosan, egyedül is eljártam, vagy a barátnőimmel. Persze az önálló akcióimat mindig Péter előadásai generálták. A szüleim egy idő után már inkább elengedtek egyedül, mert nekik nem volt kedvük egy hónapon belül harmadszor is megnézni a Bohéméletet vagy a Rigolettot. Az én hozzáállásom pedig folyamatosan változott. Az érzelmi alapú elbűvöltséget lassan felváltotta a szakmai érdeklődés, már hallottam, hogy ki hogy énekel, és egyre jobban érdekelt a színpadi játék. A gyakran hallott operákat már mind tudtam kívülről, sőt, ami azt illeti, gyakoroltam is a művészetet, lemezről tanultam és a lemezekkel daloltam, a szomszédok legnagyobb boldogságára. (Viccelek...) 
Hogy nem voltak soha unalmasak ezek a sokszor megnézett előadások, az elsősorban azért volt, mert Péter soha nem csinált semmit kétszer teljesen egyformán. Egészen rendkívüli készsége volt ahhoz, hogy az adott rendezés keretein belül mindig improvizáljon valamit, mindig élő legyen az alakítása. Itt van például a Bájital. Soha nem tudtam megunni azt a mókázást, amit ebben a darabban csinált. Pontosan tudtam, mik a trükkjei, mikor mi jön, már alig vártam, hogy másszon fel a rúdra, hogy pucolja a répát, hogy az első felvonás végén sírásra görbült szájjal maradjon a függöny nyílásában. Mégsem volt mindig ugyanaz. Függött a partnerektől, függött attól, éppen milyen a hangulata. Ugyanakkor jószerivel ez volt -sajnos- az egyetlen humoros szerepe, többnyire szomorú operákban énekelt, mint például a Lucia, egyik legjobb szerepe Edgardo volt. Minden egyes alkalommal végigbőgtem az utolsó áriát. Mint ahogy a Bohéméletet is, igaz, hogy attól egy idő után már mérgezésem lett, azóta se szívesen nézem meg. Nélküle meg főleg nem.
Az évek során alakult a repertoárja is, és alakult az ismeretségünk is. Mert mi, lánykák, nagy rászánakozás után először egy délelőtti Rigoletto után vettük a bátorságot, hogy megvárjuk a művészbejárónál. Aztán utána ebből gyakorlat lett, szinte mindig ott voltunk, és egy idő után már persze ő se csinált úgy, mintha nem venné észre a nagy rajongásunkat. Elkezdtünk beszélgetni. Őt tényleg érdekelte, mit gondolunk, milyenek vagyunk, foglalkozott velünk, időt szánt ránk. Később, mikor már én is tanultam énekelni, még tanácsot is kértem tőle.
Személyiségének voltak furcsa, ellentmondásos oldalai. Egyrészt volt a színpadi jelenléte. Életemben nem láttam énekest olyan odaadással játszani, annyira kitenni a legbelsőjét, lelkét a színpadon, mint ő. Remek arányérzéke volt, pontosan tudta például, hogy az alkata nem hősi. Ezért minden operahőshöz kitalált valami olyan attitűdöt, amivel hihetővé tudta tenni. Úgy is fogalmazhatunk, hogy antihősöket játszott, embereket, akik gyengék is lehetnek, indulatosak, félhetnek. Mert kisszerű lenni, mert tudta, hogy a hősködés nem állna jól neki. Emlékszem egy esetre, mikor friss tag voltam a kórusban, a Végzet hatalma volt az első premier, amiben részt vettem. Mikó rendezte és az utolsó felvonás nagy Alvaro-Carlos duettjét próbálták épp a színpadon, én oldalról néztem. Volt valami akció, hogy letérdeljen vagy ne, hogy ott térdeljen le vagy később. A segédrendező éppen fel akart menni, de Mikó visszatartotta -Hagyd, megoldja. -És megoldotta. Szóval a színpadi játékban nem volt szemérmes, lecsupaszította a lelkét. Ugyanakkor nem volt olyan riporter vagy újságíró, aki rá bírta volna venni, hogy nyilatkozzon, akár tévében, akár lapban. Ezen is viccelődtünk egyszer, akkoriban volt valami buta műsor, aminek az volt a címe, hogy Kérjen lehetetlent. Hát, mondtam Péternek, én megpróbálom, azt fogom kérni, hogy bírják szóra. Persze nevettünk, tudtuk, hogy ez tényleg lehetetlen.
Különböző módon viselkedett különböző emberekkel. Színpadi szituációkban igényes partner volt, nem szeretett olyanokkal játszani, énekelni, akik nem ütötték meg a mércéjét. Persze sokszor nem szólt, de lehetett érezni rajta az elutasítást. Ha valaki az ízlése szerint volt, azzal viszont nagyon kedves volt, kollegiális, segítőkész. De azzal nem lehetne megvádolni, hogy smúzolt volna bárkinek. Egyszer én is keményen megkaptam tőle a beosztásomat, persze jogos volt, mert pocsékul énekeltem egy meghallgatáson. Nem mondhatnám, hogy kíméletesen közölte volna a véleményét, de igaza volt és ráadásul azért némi dicséretet is tudott beleszőni a lebaltázásba. Különleges maradt a barátságunk, ha nevezhetem így, visszavonulásáig, sőt, mikor azóta egyszer-egyszer sikerült összefutnunk az Operánál, ugyanott folytattuk a beszélgetést és általában gurultunk a nevetéstől. Senkit nem ismertem, aki úgy tudott volna vicces történeteket elmesélni, mint ő.
Emlékszem arra, mikor rájöttem, hogy voltaképpen mennyire TUD énekelni. Egy Werther előadás volt, ami nem is volt a kedvencem, de akkor egyszer csak feltűnt, hogy micsoda technikai trükköket tud, hogy tud diminuendot csinálni, hogy frazíroz. Volt egy néhány olyan év, amikor olyan színvonalú előadásokat produkált, amiket egy az egyben rögzíteni lehetett volna. Elsősorban Edgardoban, ebből is gondolom, hogy vokálisan a belcanto repertoár feküdt volna legjobban neki, ami sajnos jobbára elkerülte. Ernestot is csak a bécsi Staatsoperben énekelt, itthon soha. De nagyszerű volt a Rigolettoban, a Traviatában, Bohéméletben, Toscában. Nagyon sajnálom, hogy a Hoffmannt csak aránylag kevésszer énekelte, mert az nagyon testhezálló szerepe volt.
Aztán bővítette a szerepkörét, aminek akkor örültem, hiszen felvett olyan szerepeket, mint az Álarcosbál Riccardoja, vagy Des Grieux, Manrico. Nagyot alakított ezekben a szerepekben és meg is oldotta őket, de nem tökéletesen feleltek meg a hangi adottságainak. Érdekes az is, hogy a felvételek mennyire nem adják vissza az élményt, amit élőben nyújtott. Ő valahogy élőben hatott igazán, olyan volt, mint mikor egy varázslatos fényben úszó tájat akarunk megörökíteni, de a fényképen csak a töredéke látszik a valóságnak. 
Amikor beteg lett, emlékszem, milyen jeges rémület fogott el. Sokáig, legalább egy évig nem lépett fel, a visszatérése egy csoda volt, könnyekkel a szememben hallgattam az Alvaro-áriát, amiben annyi fájdalom volt, amennyit csak ő tudott beleénekelni. Kicsit megváltozott utána, talán fáradékonyabb lett, de mégis még jó néhány évet kaptunk szinte ajándékba. Amikor úgy döntött, hogy visszavonul, az is rá jellemző döntés volt. Végleges, visszavonhatatlan, hiába is rimánkodtunk neki, hogy hiszen remek hangi állapotban van, semmi oka nincs visszavonulni. Viszont neki is voltak érvei és ha ő valamit eldöntött, akkor az eldöntött dolog volt. Így hát ő úgy tudott a Házból elmenni, hogy hiányolták, hogy marasztalták, hogy a helyén maradt egy űr, ami csak lassan-lassan szűnt meg, az idő múlásával. Illetve inkább csak belenyugodtunk, hogy egyszer és mindenkorra becsukta maga mögött az ajtót. Ez is annyira jellemző Rá.
Kicsit hülyén hat ez ez írás most, hiszen Péter hála Istennek tudtommal remekül van, élvezi a nyugalmat. A visszaemlékezés a pályájának szól elsősorban, ami már befejezett mű. Nem is akármilyen. Sajnálhatják azok, akiknek nem volt részük olyan előadásban, amit fénykorában énekelt. Szerencsés vagyok, hogy jószerével az egész működését végig követtem, a kezdeti lírai szerepektől egészen a már-már határait súrolókig, a színpadi alakításainak egyre kifinomultabb csiszolását az egész szakmai professzionalitását, ami annyira jellemző volt a fellépéseire.
