Egyszerűn képtelen vagyok kideríteni, hogy melyik évben volt ez a fellépés.Úgy saccolom, 1998 vagy 1999 lehetett.  Katona Anikó, a karigazgatónő megkérdezte, tudok-e vállalni egy külföldi utat, egy elég bonyolult darabot kell megtanulni. Merthogy akkor még kicsi volt a két gyerek -még csak kettő. Én szívesen vállaltam, mindig szerettem utazni és ott volt anyukám, aki vigyázott a gyerekekre.

  Mint kiderült, a darab,amit meg kellett tanulni, Messiaen Saint Francois d'Assise című operája nem csak bonyolult volt. Nagyon bonyolult. Az első próbák csak azzal teltek, hogy Szalai karnagy úr beosztotta a szólamokat. Rengeteg volt belőlük,csak a szopránban négy-öt sor. Meglehetősen önálló életet éltek, ha valaki egyet megkapott, a többihez nem volt már semmi átjárás, rázáródott az az öt vonal, amit kijelöltek neki. Hozzájött még a francia nyelv, ami már akkor is bonyodalmakat okozott sokaknak. Ráadásul, mivel ez nem az Operaház rendes műsorában szerepelt, hanem hivatalos vendégszereplés volt, kisegítőként a kölni rádiókórus produkciójában, nem a szokásos próbaidőben tanultuk, hanem délutánonként. Tudom, hogy perverz dolog, de borzasztóan szeretek ilyen nehéz anyagot tanulni, szeretem a szellemi kihívásokat. Tavalyi évadban a Ligeti-darabot is nagyon élveztem. Van egy konkrét emlékem arról, hogy az egyik jelenetben a női kar megszólalt a sok disszonancia után kristálytiszta é-dúr akkordban : "Francois" .Mindenki boldog volt,hogy végre a tonalitás biztos talaján állhattunk. És akkor hozzá jött a férfikar, esz-dúrban. Na hát ilyen volt ez a darab. Mi mindenesetre nagy erőfeszítések árán megtanultuk mindig eltalálni a kezdőhangokat, de voltak szkeptius kollégák, akik úgy vélték, nagy lebőgés lesz.

  Eljött az utazás, remek kis rövid repülőút volt, Köln-Bonn közös repterére érkeztünk. Jót mulattam, mikor a szobatársam, Baukó Gabi a buszon sopánkodott egy reklámtábla felett, ami ott állt a terminál bejáratánál és a "Geburtstagsgeschenk" szó állt rajta többek között. Hogy lehet egy ilyen nyelvet beszélni -jajongott Gabi,én meg csak nevettem, kedvelem a német nyelvet a logikus rendszere miatt.(Kivéve a der-die-das kérdéskörét). Úgy érkeztünk meg, hogy egy kartermi próba és egy zenekari próba volt talán a következő napon,és utána három nap szünet, mert akkor kitört a karnevál. A kartermi próbán mindjárt kiderült, hogy királyok vagyunk, mert séróból eltaláljuk a hangokat, a kölniek meg hangvilláznak vadul. És általában, jól tudtuk a művet, mindenki elégedett volt.  Megismertük a karmestert, Kent Naganot, az aztán élmény volt a javából. Nagyon jóképű ember volt és elképesztően felkészült. Ebben az operában jószerivel ütemenként változik az ütemmutató, és ahogy említettem, néha vagy tizenöt szólamban szól a kórus és ő ezeket mind fölényesen uralta, ráadásul halálos nyugalommal, mintha ez tök egyszerű lenne.  

Ez a nap el is telt a két próbával, mikor visszatérünk a szállodába, kicsit megütközve láttuk, hogy az üzleteket nem csak bezárják, hanem bedeszkázzák a kirakatokat. Aztán kiderült, hogy nem volt hiábavaló az elővigyázatosság. Ez a karnevál nevű ünnep remek alkalom a németeknek, hogy kieresszék a gőzt. Három napon keresztül vonulásznak az utcán mindenféle maskarákban, isznak, mint a gödény, ordibálnak és aztán az ivászat egyéb következményei is napvilágot látnak. Mi Gabival egyszer-egyszer lekukucskáltunk az utcára, kiszagoltunk kicsit, de jobbára a szállodai szobánkban, az ágyból néztük a tévében a hepajt. Mindketten becsavartuk a hajunkat -akkor még neki is hosszú frizurája volt, mikor Kiss Peti átjött egy doboz narancslével és egy üveg vodkával, csak összecsapta a kezét, mikor meglátott minket. 

  Úgyhogy, mikor az ünnep elmúltával főpróbára mentünk, már nagyon gyönyörűek voltunk és meglehetősen frusztráltak, hiszen szinte semmi időnk nem volt vásárolni, az egyetlen napon, amikor nyitva voltak az áruházak, mi egész nap próbáltunk. Na de most, ahogy a különben rendkívül sikeres főpróbának vége lett, hazarohantunk a szállodába, a szükséges folyó ügyeket elintézni, aztán olyan fél kettő tájban nekiindultunk a sétálóutcának, amin egymás mellett sorakoztak az áruházak. Valljuk be, mi sem vagyunk annyira mások,mint a nők általában, csak okosabbak és tehetségesebbek...mi is szeretünk vásárolni. Akkor még  jóval nagyobb volt a különbség az itthoni és a németországi boltok kínálata között,legyen az akármilyen árucsoport. Egy hatemeletes Galeria Kaufhof, egy Karlstadt, és a többi, ezek nekünk olyanok voltak, mint az Ezeregyéjszaka varázslatos csodái. Pincétől -mert ott volt általában az élelmiszerosztály - a legtetejéig végigbogarásztuk az összeset, első nap még nem is nagyon vásároltunk, inkább csak tájékozódtunk, így is nagyjából zárásig tartott az expedíció. Valamelyik áruházban elkövettük azt a hibát, hogy nem azon a bejáraton távoztunk, amelyiken bementünk,és egy másik utcára jutottunk ki. Furcsa és ismeretlen volt a hely, keresgéltük az ismerős üzleteket, ahol már jártunk, de nem találtuk egyiket sem. Lassan rájöttünk, hogy mi történhetett, vissza kellett mennünk oda,ahol rossz kapun jöttünk ki és megkeresni azt, ahol mondjuk másfél, két órával azelőtt bementünk,így találtunk vissza a fősodorba. Aztán a bevásárlótáskákkal együtt visszatértünk a szállodába,szépen felsorakoztattuk őket,és mikor már szép rendesen megfürödve, fogat mosva ágyba bújtunk, onnan csodáltuk a szerzeményeinket roppantul elégedetten.

  Persze nem csak a shoppingolással töltöttük az időt, megnéztük a város nevezetességeit, bár egyszer még vissza kell mennem, mert a híres dóm akkor éppen fel volt állványozva, kívül-belül,és be lehetett ugyan menni, de volt egy kis  építési terület-feelingje a helynek, erősen rombolva a történelmi és szakrális, ódon hangulatot. Átsétáltunk a Rajna hídján is. Érdekes élmény volt, mikor egy nem túl nagy forgalmú, de széles utcán tanakodtunk, hogy merre is menjünk, az autók lassítottak, hogy átengedjenek minket,pedig nem is úgy álltunk a zebra előtt, mintha sürgősen át akarnánk kelni a túloldalra.

  Zárszóként annyit, hogy három dolog a mai napig megvan erről az útról: egy bőrkabát,amit ráadásul pofátlanulolcsón vettem és egy szakember szerint kábé 5 évet kellett volna kibírnia, egy bőrönd, kellett vennem egyet, mert amivel kimentem, azt sajnos az ott-tartózkodásom alatt kinőttem, és egy fürtös hajgumi, ami akkor jött divatba, csakhogy ez sokkal dúsabb és nagyobb, mint amiket manapság kapni lehet.  Ezek a dolgok csaknem húsz éve szolgálnak nálam. Kettő dolgot még szívesen vennék ami akkor meghatározta a kölni utunkat: egyrészt Naganot, nagyon boldog lennék, ha még egyszer dolgozhatnék vele, illetve magát a művet, kiváncsi lennék, milyen hatást tenne rám, a mai énemre.