Egyik legkedvesebb turném volt, bár kicsit azért ellentmondásos, mert itt nem négy vagy ötcsillagos szállodákban laktunk. Viszont nagyon érdekes, sokszínű volt az is, amit énekeltünk és a csodálatos helyszínek is igencsak élményszámba mentek.

  Barcelonában szálltunk le, eseménytelen repülőút után. Ezt azért hangsúlyozom, mert egyrészt nem mindig volt így, másrészt a hazaút kicsit zűrösebb volt, de azt majd a saját időrendi helyén el fogom mesélni. Az első szálláshelyünk a Figueres nevű városkában volt, egy nagyon hangulatos kis szállodában, mi a férjemmel például egy olyan lakosztályban laktunk, aminek terasza is volt és külön egy nappalit, külön hálószobát tartalmazott. A szállodácska úgy épült meg, hogy a szárnyai körbevettek egy kis medencét. Nem kellett tévézni, az ember kiült a teraszra és a fürdőző kollégákon szórakozott.

 Maga a városka bűbájos volt, egy Dali-múzeumról nevezetes, amit többen megtekintettek -bevallom, én nem szeretem ezt a stílust, ráadásul Spanyolországban minden nevezetesség vagy épület megtekintéséért vérlázítóan magas belépődíjat kérnek. Egy hosszabb útszakaszon tudtunk bejutni a központba, és a két sávot leander-sövény választotta el. Ez pont annyira igazságtalanság, mint Japánban a szabadon növő kaméliabokrok, én nagyon fel tudok háborodni az ilyen diszkmináción. Nálunk bezzeg úgy kell bánni a leanderrel, mint a hímes tojással.  Csoda jó kis borkimétések voltak, nagy hordókból adták a különböző finom spanyol borokat, kedvenc csemegém egy csodálatos,édes malaga volt, olyat sajnos palackozva soha nem kaptam, hiába próbálkoztam.

 Az első fellépésünk Montserrat Caballé művésznő peraladai áraiestjén volt. A férfikar még csak-csak, mi lányok nagyon kevés számban énekeltünk. Ekkor láttam először Carlos Alvarezt, még nem volt olyan ismert talán nemzetközileg, viszont fantasztikusan énekelt, emlékszem a Valentin imájára és a Posa halálára, ezeket biztos énekelte. Mi D'Artagnan-nak emlegettük magunk között, mert hosszú hajával, szakállával és még a bő,csipkés mandzsettás ingével is anakronisztikus jelenség volt.  Caballé már nem volt éppen fiatal, de még szépen énekelt, ezt is ajándéknak vettem a sorsomtól, hogy láthattam őt élőben. Spanyolországban, mint a mediterrán országokban általában, kicsit más az életritmus. Délben sziesztáznak, és késő este nagy élet van az utcákon. A koncertek is későn kezdődnek. Ez még aránylag emberi időre volt kitűzve, talán este 9-kor kellett volna kezdődnie, de egy kis zápor miatt jó fél-háromnegyed órát csúszott. Mi ráadásul háttámla nélküli padokon ücsörögtünk, ami másfél-két óra hosszat eléggé fárasztó. Mint született színházi ember, este aránylag hamar elálmosodtam akkor még. Szóval a koncert felénél már félálomban volt az egész társaság, kivéve Szűcs Árpit, aki viszont teljesen aludt, lebillent fejjel, még horkolt is. Felemelő élmény volt, komolyan... De attól eltekintve tééényleg az volt.

  Ezután továbbutaztunk Santanderbe. Ez a város északon van, a Vizcayai-öböl partján, itt egy Aida produkcióban közreműködtünk, amit Saccani vezényelt, az ő meghívására érkeztünk, és a többi programunkat is e köré az Aida köré szervezték az ügyes menedzserek. Mikor a szállásunkra megérkeztünk, kicsit csalódottak voltunk, mert nem szállodába vittek minket, hanem egy egyházi, lelkigyakorlatos házba. Amúgy nagyon szép, modern, tiszta épület volt, gyönyörű kertben, amiben állt egy óriási tulipánfa, vagy mi, hatalmas nagy virágokkal tele. A szobáink is szépek voltak, bár nem túl nagyok, de mindegyikhez tartozott fürdőszoba. Hosszú folyosóról nyíltak, és a folyosó közepén volt egy kis társalgó-szerű, asztallal és fotelekkel. Erre azért emlékszem, mert a mi szobánk éppen ezzel a hellyel szemben nyílt, ezért jöttem ki egyik este éjféltájban, nagyon-nagyon ingerülten és csúnya szavakkal illettem az ott hangoskodó kollégákat és megkértem őket, vessenek véget a zenének és menjenek ugyan haza a saját szobájukba.  Meglehetős mulatságforrás volt a reggeli. Szokatlan módon nem mindenki egy megadott intervallumon belül ment le, amikor akart, hanem konkrét időpont volt, amikor mindenki körbeülte a hosszú, összetolt asztalokat. Nem állítanám, hogy változatos volt a koszt. Mindig volt olivaolajban sült paprika, erre konkrétan emlékszem, és a sok-sok egyenként becsomagolt piskótakockára. Mivel körülbelül két hetet töltöttünk ezen a helyen, egy idő után nagyon nyűgösek lettünk az egyhangú menütől, akkor a lázadozásunk nyomán tükörtojásokat is kaptunk. A fiúk meg tiltakozás gyanánt piramist építettek a piskótakockákból és különböző dolgokkal lebombázták az építményt.

  Az első próbán zeneileg vettük át a darabot. A rabszolgákat egy helyi amatőr kórus adta, hamisítatlanul amatőr színvonalon. Mi igen jól mulattunk rajtuk, mert nagyon önérzetesek voltak, ahhoz képest, hogy milyen kicsike tudást tudtak felmutatni. Aztán a színpadi próbán minden rendben ment, amíg Saccani maestro a nagy együttesben meg nem hallotta a dalárdát. Egy darabig még dirigálta őket, egyre hitetlenkedőbb arckifejezéssel, mi majd megpukkadtunk a visszafojtott nevetéstől. Aztán megelégelte.-Ániko! -szólt hátra a karigazgatónak és mi utasítása nyomán elégedetten a döntésével, szintén énekeltük a szólamukat, hogy egyáltalán hallhatóak legyenek. Mindegy, legalább őket mázolták feketére. A rendező pedig olyannyira elégedett volt velünk az első próba tapasztalatai nyomán, hogy azt mondta, viszlát a főpróbán. Ez egy teljes hét totális szabadságot jelentett nekünk, mindenféle munka nélkül. 

Elkezdtük felfedezni a környéket. A szállásunk az ismert módon a város szélén volt, vagy busszal lehetett bejutni a városba, vagy az autópályán (!) kb egy kilométert gyalogolva lehetett egy bevásárlóközponthoz eljutni. Elég mulatságos volt ott sétálni, nem mondom, hogy  nem volt benne némi kockázat. A szállásunk szomszédságában volt egy kis trattoria, vagy hogy mondják azt spanyolul, taberna? Ott elég olcsón lehetett ebédelni és nagyon finom volt az étel, adtak hozzá egy kis üveg vörösbort, azaz vino tinto-t. Egyik nap egy "carne con salsa" nevű speciális ételt kaptunk, közönséges marhapörkölt volt, csak nem tarhonyával, hanem hasábburgonyával. És persze felfedeztük a várost, a tengerparton szabadstrand volt, szóval, jól szórakoztunk. Szombaton elvittek minket kirándulni, egy érdekes kis falucskába, és egy igazi, óceánparti strandra, ahol életemben először találkoztam szép, tisztességes tengeri hullámokkal, amik jól pofánvágták az embet, és visszahajították a partra.

Ha jól emlékszem, ezalatt az idő alatt volt egy Verdi Requiem, amit a San Salvador katedrálisban énekeltünk, Oviedoban.

Magyar szólistákkal, rémlik, hogy talán Felber Gabi és Pánczél Éva volt a két hölgy, de nem merek rá mérget venni. Aztán finisbe értünk az Aidával. Először is, szokatlan gonddal készítették a sminkünket. Nem volt itt barkácsolás, mindenkinek be kellett ülni a sminkes székébe és egyesével mindenkit kifestettek, fiút, lányt egyaránt.  Radames pedig egy orosz tenor volt, sose hallottam róla. Mikor elkezdte a románcot, egészen sötét, baritonális hangon, el sem tudtam képzelni, hogy milyen magassága lehet, aztán a megfelelő helyen g körül egyszer csak felnyílt és elképesztő erejű és gyönyörű hangszínű magasságokat énekelt. Vladimir Galouzinnak hívták. Még tavalyelőtt is lenyűgöző volt a Pikk dámában, bár már csak fele a hangereje az akkorinak. Sikeresek voltak az előadások, volt egy cuki kis élményünk a szállásra vissza vezető úton, késő éjjel. Elég szűk utcákon vitt ugyanis a busz, és épp előttünk haladt egy szemetesautó, minden egyes háznál megállva és kiürítve a kukákat. Hát ez nagyon élvezetes volt így éjfél és egy óra között...

  Mikor az utolsó előadás is lement, elindultunk az utolsó helyszínünkre, Meridába, ahol Morricone filmzenékből rendeztek egy koncertet. Még Santanderben is volt belőle próbánk, a Misszió c film zenéje nem éppen az a könnyen énekelhető anyag - brrr, ha csak rágondolok, máris csomót érzek a hangszalagjaimon. A buszba becuccolásnál volt egy mulatságos eset, az egyik kolléganő, aki azóta már rég nyugdíjba ment, megkérte a fiúkat, hogy segítsenek levinni a bőröndjét. Meglehetősen ellilult fejjel sikerült valakinek lehoznia. Kiderült, hogy félliteres ásványvizekkel volt tele, mivel a színházban ezeket nagy mennyiségben tornyozták fel és mindenki annyit vett belőle, amennyit akart....hát ő sokat akart. Bepakolt annyit a ruhái mellé, amennyi csak belefért.Hiába, mindig is tele voltunk csodabogarakkal.

Elindultunk, keresztül Spanyolországon, 650 kilométerre, egészen a portugál határ melletti Badajozba, mert ott szálltunk meg. Körülbelül három óra elteltével megálltunk a szokásos egészségügyi szünetre egy poros benzinkútnál. Mikor kiszálltunk a légkondicionált buszból, nem akartuk elhinni, hova kerültünk. Mivel addig északon a tenger mellett voltunk, kellemes, temperált éghajlaton, most mellbevágó volt a kontinens (ország) belsejében  a hőség. Pedig komoly volt a dolog, tényleg ez várt ránk a maradék pár napban.  Megérkezvén aztán az a kellemetlen meglepetés várt, hogy egy egyetemi campuson szállásoltak el minket. Panel épületekben, amikben elképesztő forróság volt, légkondicionáló persze csak álom, ráadásul a csapból rozsdás, barna víz folyt, kellemetlen szaga is volt és állítólag láttak bogarakat is.  Hiába tiltakoztunk, nem volt mit tenni. Egyetlen pozitívumként volt kint az épületek között egy nagy medence, lehetőleg annyi időt töltöttünk ott, amennyit csak tudtunk, de az éjszakák nem mentek élményszámba a forró szobákban. Elmentünk a városkába is, hiszen ennivalót csak kellett venni. Nem viccelek, mikor azt mondom, este 7-kor 42 fokot mutatott az utcai hőmérő. De napközben meg se tudom saccolni, milyen meleg lehetett.

  Az utolsó koncertre Méridában, egy  római kori amfiteátrumban került sor. A szerző, Morricone unokája vezényelt, illetve, fogalmazzunk úgy, ő állt a zenekar és a kórus előtt, és próbált úgy hadonászni, ahogy mi énekeltünk és a zenekar játszott...  Nem tűnt valami profi karmesternek, na. Ennek a koncertnek az volt a különösen kellemetlen jellemzője, hogy mivel még délebbre volt, mint Peralada, és sokkal melegebb is volt, mint ott, itt este 11-kor kezdődött a koncert.  Én már akkor is aludtam, mikor elkezdtük, úgyhogy túl sok emlékem nincs róla, szerintem félálomban énekelhettem. Éjjel kettőkor volt vége az előadásnak, három volt, mire visszaértünk a szállásra. És hatkor kellett kelni, mert vittek minket Madridba, ahonnan visszarepültünk Budapestre. Én megkértem Ghillány Mártit, aki a szomszédos szobában lakott, hogy ébresszen fel, és addig ne menjen el, amíg ki nem jövök. Így is lett, szinte pillanatokkal azután, hogy elaludtunk, dörömbölésre ébredtünk, kitámolyogtam a bejárathoz, Mártika, egyem a szívét, ott állt az ajtófélfának támasztva.

   Így várt ránk egy kb.400 kilométeres buszút. Keresztül Spanyolország belsején, kopár hegyek, szinte sivatagos táj tárult elénk. Na mindegy, megérkeztünk, és várakozni kezdtünk a pultoknál, ahol a mi gépünkhöz kellett volna becsekkoltatni. Nem volt ott senki. Mikor már csak kb 20 perc maradt, akkor megérkezett több emberke is és lóhalálában, mintegy pánikban kezdték a csomagjainkat feladni. Ez amúgy annyira jellemző a spanyolokra. Mindenesetre beszálltunk a gépbe, egy orosz TU akárhányas volt, nem mondom, hogy ezért, de rossz volt benne a légkondocionáló. Valami enyhe langyos kis fuvallat jött csak. Becsukták az ajtókat és kigurultunk a kifutópályára. És megálltunk. Nem, most nem azért, mert fel-leszállingózott mindenki, bár ez is biztos így volt. Elromlott valami, aminek jónak kellett volna lenni, ezért aztán ácsorogtunk. Lehetett a gépben úgy 60 fok. Mikor az egyik zenekaros hölgy könnyekben tört ki és rosszul lett, akkor legalább kinyitották az ajtókat és bejött a kinti 38 fokos, hűvös levegő, roppantul üdítő volt.

  Mikor aztán végre felszálltunk, akkor persze hűvös lett, szerencsére gondolom a szigetelés se volt száz százalékos. Úgyhogy aránylag elfogadható állapotban érkeztünk meg Budapestre.  Mindezen zűrös és meleg -valójában forró -pillanatok ellenére remek egy út volt ez. Kettő dolgot köszönhetek az egy hónapos spanyol turnénak. Először is, Badajozban a hőségnek köszönhetően szerettem meg a sört, mert ott csak a jéghideg, csapolt itallal lehetett elviselni a hőmérsékleti viszonyokat. Még szerencse, hogy Edu barátunk -Edwin Munoz- spanyol nyelvi kisokosában, amit kiosztott nekünk a szükséges legfontosabb mondatok spanyol fordításával, szerepelt a  "Dos cervezas por favor" hangzású fontos szöveg. A másik Attila fiam. Van is egy kis spanyolos beütése.