Furcsa olyan emberről írni, akit bizonyos szempontból alig ismertem. Más részről meg mégis. Szemben velünk lakott, csaknem 16 évig. Volt, hogy hónapokig szinte nem is láttam,  hiszen sokat dolgozott ő is, én is. Aztán valamiért találkoztunk, például átmentem hozzá,szívességet kérni, és akkor hosszasan beszélgettünk.

 Akitől a házunkat vettük,egy vén banya, nagyon utáltam, de a háza ideális volt számunkra, két szeparálható lakrésszel, beépíthető tetőtérrel, masszívan megépített ház.  Zűrös volt az adás-vétel, gyakorlatilag szerződés nélkül fizettünk neki kétmillió foglalót, az ügyvéd később tépte a haját. A vételár fedezetéül szolgáló két lakásból az enyém hamar elkelt, a másikra csak nem akadt vevő. Közben a férjem már elkezdett dolgozni a új házon, betonoztak az alsó szinten, a tulajdonos beleegyezésével. Aztán egyszer,mikor jött ki, szintén valamit dolgozni, nem tudott bemenni a házba. Esztike ugyanis lecserélte a zárat. És eltűnt.  A telefont nem vette fel,a házban nem lakott. Egyértelmű volt, hogy le akarja nyelni a foglalót. Utóbb kiderült, egy jogász végzettségű kedves ismerőse tanácsolta neki ezt a korrekt lépést. Az illető különben egy ideig egy országos civil szervezet elnöke is volt, onnan is elég dicstelenül távozott később. 

 Sárika, aki látta,mi történik,később mesélte el, hogy megfenyegette Esztikét: ha átveri a vevőit, ő mindenkinek, aki csak jönni fog házat nézni,el fogja mesélni a történetet, ezt a házat az életben el nem adja. Ő beszélte rá a bujkáló hölgy ismerősét, aki tudta, hol van, hogy adja meg a címét. Így aztán sikerült törvényes útra terelni az ügyet az ő segítségével, szóval, voltaképpen neki köszönhetjük, hogy itt lakunk és nem buktuk el a foglalót.

 Aztán mikor már itt laktunk, hamar összebarátkoztunk vele. Nagyon nyitott, nagyon barátságos természete volt, csupa jóindulat. Még rosszkedvűnek se nagyon láttam. Pedig nem volt könnyű az élete. Amit elmesélt, abból az rajzolódott ki, hogy első férje meghalt (ha jól emlékszem) , egy fiúgyerekkel maradt egyedül. Újra férjhez ment, született még egy fia, aztán a férje súlyosan megbetegedett. Még most is él, de egész életében segítségre szorult. Sárika keményen dolgozott, mikor már nyugdíjas volt, butikoknak varrt. Állandóan érkeztek hozzá az autók, hozták a nyersanyagot, vitték el a kész árut.  A nagyobbik fia elég problémás volt, otthon lakott a szüleivel, hiába volt már negyven körül és keményen ivott. Nem volt rosszindulatú vagy izgága részeg, de józanon alig látták. Egyszer egy szerencsétlen balesetet szenvedett, amiben lebénult és néhány hónap alatt elvitte egy tüdőgyulladás. Ezt a csapást is elviselte. A kisebbik fiának családja, négy lánya és menye rendszeresen jött hozzá, láthatóan nagyon szerették mind, a fia is minden nap itt volt édesanyjánál. Az a típusú melegséget adó személyiség volt Sárika,mint az én nagymamám, anyukám is, aki csak adott,mindenkinek, sose várt érte semmit. Sokszor láttam, hogy elment biciklivel, mondta, hogy egy öreg barátnőjéhez megy a közelbe, enni visz neki, beszélget vele. Édesanyja már elmúlt száz éves, róla is ő gondoskodott. Húga, korán meghalt bátyának felesége, az ő lányai, unokái,mind-mind állandóan jöttek hozzá.

 Nem tudom ugyan,milyen végzettsége volt, biztos nem egyetemet végzett, de olyan természetes intelligenciával rendelkezett, hogy tényleg bármiről el lehetett vele beszélgetni. Sokszor mentünk át hozzá, ha valami kicsit szakszerűbb varrásra volt szükség, a munkái függvényében előbb vagy utóbb, de mindig mindent megcsinált, nem várt ellenszolgáltatást, persze azért néha kapott valami kis ajándékot, kávét, csokit, ilyesmit.

 Mikor Erdélyből hazajöttem, megrémültem,ahogy megláttam, sárga volt és sovány. Férjem egyszer összeszedte a bátorságát és megkérdezte, akkor bevallotta, hogy tényleg beteg. De persze nem ment kórházba, csak mikor összeomlott a szervezete, január vége felé. Akkor tudtuk meg a sógornőjétől, hogy szörnyű állapotban van, semmi esélye sincs, bármikor bekövetkezhet a vég. Február 17-én jött el a pillanat,mikor én Szabadkán voltam, előző nap még vásárolt a fiával,reggel aztán mentő vitte el,már magához se tért és estére már odaát volt.

  Milyen furcsa, azon túl, hogy a családját sajnáltam, az anyukáját, fiát, unokáit, mindenkit, aki csak hozzá tartozott, a kiskutyája jutott eszembe. Beni, a kis terrier jellegű játszótéri keverék, okos kis dög, aki sokszor kiszökött a kapun, aztán molesztálta az embert, szinte mondta, hogy engedjük be a csukott kapun, ha kinyitottuk neki, elégedetten, farkát csóválva szaladt hátra a gazdihoz. És ha Sárika elment valahova, ült a kerítés mögött és panaszkodott. Most nem látom Benit. Biztos tudja,érzi, hogy hiába vár.

 Úgy éreztem, le kell írnom ezeket Róla. Hiányozni fog.