Nem,nem Drakuláról szól az írásom, nem is Nosferaturól vagy arról a nyálgépről,akit Robert Pattinson játszik -fujj,fujj,fujj -, hanem Marsdenről, azaz Ruthwenről,szóval Marschner mester romantikus operájáról. Azon belül is a mai csodás napról, ami tartalmazott főpróbát és koncertet és bakikat és végső sorban jól sikerült produkciót is.
Először is: ez nem rövid mű. Inkább hosszú. Prózai dialógusokkal, kísértetiesen -husch-husch- hasonlít tematikájában a Bűvös vadászra, amennyire tudom, zeneileg is, azt a darabot annyira azért nem ismerem. Sok-sok német nyelvű szöveggel,amit ráadásul gyorsan kell énekelni. Aztán meg olyan finálékkal, amik gyors tempójúak és ha valaki elcseszi, akkor az rendesen el van rontva. Mert borul, mint a dominósor. Azért elég jól megtanultuk, és nem is igazán hibáztunk. Na de ez nem ide tartozik időrendben,úgyhogy kezdjuk a mai nap délelőttjével.
Egészen pontosan fél 11-gyel,mert akkor kellett jelentkezni, holott a főpróba csak 11-kor kezdődött. Volna. Mindenféle világítástechnikai és logisztikai valamint szervezési problémák miatt inkább úgy 3/4 12 körül tudtuk elkezdeni. Mikor azonban Janthe, a bájos lányka áldozatul esik a gonosz dögnek, le kellett állni, mert a gyászba borult atya eltűnt. Előtte még megvolt, mikor nem volt rá szükség, ott álldogált hosszasan a kottatartó előtt, aztán mikor tudatosult benne, hogy még soká következik, annyira kisétált, hogy akkor se jött vissza,mikor már kellett volna. Leálltunk, pár percig keresték a dezertőrt, aztán a mi új karigazgatónk beénekelte a szólamát, hogy tovább tudjunk menni. Büszkék is voltunk rá, ő ezt is tudja, leblattol egy baritonszerepet, tenorista létére!
Aztán ott volt a címszereplő. Nekem például nagyon rokonszenves volt, mert olyan távolságból,ahonnan én láttam, hasonlított Kaufmannra, éppen csak csúnyában. Mondjuk inkább, hogy nem szépben. Ahogy Danyi mondta, annyiban mindenképpen hasonlított, hogy néki is tenorhangja van,pedig baritonszerepet énekelt. Az alsó kvinttel nem is nagyon tudott mit kezdeni, ez tény. Amúgy is megállapítottam, hogy látom, hogy énekel, bár nem hallom. Látni jól lehet, mert mindenféle mozgásokat végez közben, horizontális, vertikális, centrifugális, spirális, minden volt ott. A próbán még azt gondoltam, az előadásra ezeket már nem hozza magával, csak a próbán segíti magát a svédtornával, de nem,végiggimnasztikázta az egész koncertet is.
Szóval a délelőtti főpróbán hallottuk VOLNA először a művet teljes egészében, ha nem a második felvonás harmadrészéig jutunk. Így is kis híján bealudtam az első felvonás hosszú, számunkra inaktív szólista részei alatt. Ezzel is úgy vagyok, mint a legtöbb Mozart-operával. Vessetek a mókusok elé, úgy vagyok velük, a Cosival,a Titusszal, még a Szöktetéssel is, hogy egyenként szépek az áriák,a duettek, együttesek, de egymás után fűzve egy icipicit untatnak. Miután egyszer nyitott szemmel aludtam Az álruhás kertészlány előadásán, tisztáztam magamban ezt a kulturális deficitet és megbékéltem vele. Nem keresem az alkalmakat, ha nem muszáj, hogy közeli kapcsolatba kerüljek az ilyen darabokkal. Itt most muszáj volt,meg kell mondanom, hogy este jobban is bírtam a gyűrődést, de azért feszülten vártam, hogy hagyjanak már énekelni.
Szóval, nem tudtuk végigpróbálni délelőtt a darabot, mert az a furcsa helyzet állt elő,hogy az énekkarnak nem volt kiírva a próba vége, akár délután 5-ig is ott tarthattak volna minket, a zenekarnak viszont 2-ig kellett maradnia. Először még úgy volt, hogy zongorával befejezzük,de végül a karmester kegyelmet gyakorolt és véget vetett a zenének. Igaza volt, mert ezzel maga mellé állított minket,az sose árt, ha az énekkar segítőkészen és pozitívan viszonyul a dirigenshez.
Őszintén szólva, szükség is volt rá. Mert egészen a legvégső fináléig -mert van finálé, még finálébb és legfinálébb - tök jól ment a darab zeneileg, ott azonban történt egy kis bibi. Az egyik szereplő nyilván hirtelen rövidzárlatot szenvedett el, mindenesetre a meglehetősen gyors tempóban,mikor kb két másodperc alatt megy le egy ütem, kihagyott úgy egy oldalnyit. Akkor még korrigáltunk, de azért a vége felé volt egy-két kicsit bizonytalan belépés, Mindenesetre a legesleg-vége diadalmasan szólt és elégedetten tudtunk hajlongani, reméljük a kicsiny, de lelkes közönség tetszését is sikerült elnyernünk.
Így volt hát a vámpír titkos és bennfentes története. Igazából bevallom,én szerettem énekelni a mi részünket, viszont így, hogy végig ott kellett ülnünk, kicsit leeresztettünk néha fizikailag és mentálisan.Nehéz napvolt, na.Azt el se mesélem,mi történt a villamoson, utána,a Nyugati felé tartva....áhhh,UTÁLOM a péntek estéket, legyen elég ennyi. Rosszabbak, mint a vámpírbarlang.
