Gyakran felmerül ezzel kapcsolatos vita. Természetesen nem akarok senkit győzködni, csak leírom, hogy látom én napjaink operarendezési trendjeit.

  Amikor elkezdtem operába járni, még csakis hagyományos produkciókat lehetett látni az Operaház színpadán,sőt, ami külföldi közvetítést láttam, az is mind ilyen volt. Néha-néha ugyanis azért bejött egy Metropolitanbeli Manon Scottóval és Domingoval,aztán ugyanezen darab a Covent Gardenből, Kirivel és Domingoval,Nyugat lánya, Lombardok a Scalából,Triptichon, Turandot a Staatsoperből... ilyenekre emlékszem. Ezek mind nagyszerű énekesekkel játszott, hagyományos előadások voltak.  

Az Operában és az Erkelben milliószor láttam a régi rendezésekben a Sevillait, Lammermoori Luciát, a régi Traviatát, az összes olyan rendezést,amiben az égvilágon semmi olyan nem volt, ami minimálisan is eltért volna a kottában leírtaktól. Természetesnek éreztem ezt, hiszen ebben nőttem bele az operalátogatásba. Ha nagyon belegondolok, talán a Békés András rendezte Sevillai volt az első, rendhagyó felfogásban színre vitt darab,amit láttam. Ott voltam a főpróbáján, rajongtam Csurja Tamásért, szóval senki se tarthatott távol. Már a színpadkép is eltért az általam megszokott és sokszor látott régitől, amiben egy tér volt látható az elsőképben, szökőkúttal. Itt meg fekete-fehér kockás burkolat volt a színpadon, egy kovácsolt vasat stilizált rács ment fel-le a teret behatárolva,szóval kicsit jelképes, nem direkt volt  a látvány.  A játék nagyjából hagyományos volt,szóval nem volt a történet kifordítva magából. Ami újítás volt, az elsősorban Tóth Jánoshoz fűződött. Ő kitalált magának egy olyan figurát, egy olyan mozgáskultúrát, ami teljességgel szokatlan volt operaszínpadon. Leesett az állam,az biztos, mikor úgy tett,mintha kiesett volna a proszcéniumpáholyból. Egészen speciális hangulatot varázsolt ennek a darabnak, de nélküle mondjuk nem működött ez a dolog, ebből is látszik, hogy ez voltaképpen az ő újítása volt. Érdekes, hogy már akkor is szembesültem azzal, hogy vannak, akik nem tudják értékelni a hagyományoktól való  eltérést. Apukám például úgy mesélte el anyunak,aki nem látta az előadást, hogy  Tóth Jancsi semmi mást nem csinált,csak ripacskodott. Én ezzel már akkor sem értettem egyet.

  Szerintem a modernizálás nem okvetlenül rossz. Számomra ott van a választóvonal, hogy megmarad-e a történet mondanivalója, kicsengése, hatása vagy nem. Esetleg éppenséggel ellentétes a szerző szándékával. Ilyen eset volt az egyetlen életemben,mikor felháborodottan, hangosan kibúztam egy rendezőt. Mégpedig a Katharina Wagner-féle Lohengrin bemutatóján. Az első felvonás után még csak nevettem, bár nem igazán jókedvűen, a második végén már komolyan dühös voltam, a harmadik felvonás "szerelmi duettjére" meg már majd megpukkadtam mérgemben. Merthogy a szereplők,Lohengrin és Elza utálták egymást,miközben a zene egészen mást sugárzott. Nem azzal volt bajom, hogy kamera közvetítette a választási kampányt, sem a modern ruhákkal, de azzal igen, hogy Wagnernél Lohengrin őszintén jó és önzetlenül segít, a dédunokája viszont azt mondta a nézőknek: nem létezik jóság, nincs önzetlenség.

   Ezzel szemben például  a sokak által bírált Znaniecki-féle Faustnál azzal, hogy megváltoztatta a történet idejét és a szerepek státuszát,  éppenséggel kihangsúlyozta az események súlyát. Igazat kell adnom azoknak,akik nyomasztónak és sokkolónak találták ennek a rendezésnek egyes elemet. De okkal alakította így a rendező. Belegondolva, ez nem egy vidám történet. Egy öreg tudós kiábrándul a tudományból, elveszti a hitét, eladja a lelkét a sátánnak, egy fiatal lány élete tönkremegy, bátyját megöli az, akit ő szeret, szégyenbe esik, gyerekét megöli, megőrül, kivégzik...Hát  nem szép mese, valljuk be, ennek megfelelően jelenítette meg a színpadon a rendező. Számomra teljesen elfogadható, sőt katartikus volt a produkció, még ha voltak is benne blaszfémikus mozzanatok.Hszen a Sátánnal kötött szerződés maga is blaszfémia. Ugyanilyen hatással volt rám Michal Znaniecki másik munkája, a Székely fonó. Na, itt van az a furcsa eset, hogy megváltoztatták a történetet,illetve,írtak egy történetet, mert a Székely fonó eredeti szövegkönyve eléggé vázlatos.Van persze egy hozzávetőleges történet, de semmivel sem indokolja a népdalfeldolgozások laza egymásutánját. A lengyel rendező viszont kitalált egy olyan darabot, ami általános érvényű -ezt szokták leginkább a szemére hányni, hogy nem székely -, bár tartalmaz folklorisztikus elemeket a látványban is,ez nem kötődik konkrétan egy országhoz sem.Egy asszony története, aki elveszíti szeretett férjét,a gyászról szól, a bánatról, a megismerkedésük, házasságuk visszaidézéséről, az asszony haláláig, sőt, azon túl, egymásra találásukig egy másik dimenzióban. Gyönyörű. És tökéletesen illik rá  Kodály zenéje, sehol sem éreztem, hogy ráerőltettek volna a zenére egy olyan tartalmat, amit nem fejez ki.

  Ugyanígy nagyon tetszett a nemrég bemutatott Jancsi és Juliska. Legnagyobb gratulációm azért jár a fiatal spanyol rendezőnek, mert csodálatos munkát végzett az énekesekkel, a figurákat nagyon alaposan kidolgozták, az egymáshoz való viszonyukat tisztázták,felvállalva a negatív tulajdonságokat -például a szülők esetében. Itt is pontosan az a helyzet,mint a Faustnál, arra panaszkodnak sokan, hogy csúnya a látvány. Csúnya. Egy szürke sikátor az édességgyár munkásbejáratánál, kukákkal,amiben a gyerekek számukra hasznos tárgyakat keresnek,elhanyagolt külsejű szereplőkkel, de ez sem öncélú. A lényeget fejezi ki,a szegénységet, a nyomort, amiről ez a darab,ez a Grimm-mese szól. És mégis, két gyerek, az éhséghez képest vidáman, egymásba kapaszkodva, egymásra támaszkodva szüleik helyett, akik nem alkalmasak arra, hogy megvédjék őket,gondoskodjanak róluk - erről szól ez a színrevitel.

  Utáltam viszont az Otellot, pedig kedveltem a rendezőt, szimpatikus volt, csak éppen a produkciójának se füle,se farka, mégcsak a történetet se lehetett felismerni. Láthatóan képekben gondolkodott, játszott a fényekkel és árnyékokkal, a fekete-fehérrel.Csakhogy az opera ennél több. Nem csak látvány,legyen az szép vagy taszító, hanem cselekmény, szerepek, amiket el kell játszani, és ez ebben az Otellóban egyszerűen nem történt meg.Ráadásul utáltam azt az uniszex külsőt, amit ránk kitalált és a kényszeres mozgást, azt, hogy nem vettünk részt a játékan.Illetve bocsánat. Nem volt miben részt venni, ez eddig eszembe se jutott.

 Ugyanígy éreztem azzal a nevezetes Trubadúrral kapcsolatban is. Pedig becsszó, tiszta a lelkiismeretem, megpróbáltam megérteni, végignéztem, de nem és nem tudtam rájönni, mit művelt a rendező ezzel az operával. Ledarálta,és összegyúrta,de valahogy eközben elveszett belőle valami fontos alkotórész, mert nem akart összeállni, nem volt az égvilágon semmi értelme annak, ami a színpadon történt. Még azt sem lehetett megérteni, ki kicsoda és ki kivel van? Nem csoda, hogy ez volt a legnagyobb felháborodást kiváltó előadás.

  Végére hagytam a Kovalik Balázs rendezéseiről alkotott véleményemet. Ismertem Balázst már akkor,mikor mindketten statiszták voltunk, így tudom róla, hogy nagy tudása van a műfajról. És azt is, hogy érzékeny, nagy lélek. Az ő rendezései közül szerettem a Turandotot, különösen az Anyegint, ezt az egyik legjobb munkájának tartom, a Mefistofelét, az Elektrát, ami remek volt, igazán nagyszerű. Nem nagyon tudtam megkedvelni a Fideliot,  úgy éreztem, kicsit túlgondolkodta talán. Balázzsal dolgozni mindig nagyon jó munka volt, mert ő azzal kezdte, hogy leültetett minket,és elmondta,mit gondol a darabról,elmondta a koncepcióját, meg is indokolta. Sokkal könnyebb volt így próbálni, attól függetlenül, hogy az ember tudott azonosulni az ő nézőpontjával, vagy nem.  Aztán meg ott van az is, hogy nagyon jól megszervezi a próbákat gyakorlati szempontból, úgy építi fel a jeleneteket, hogy világos legyen, honnan hova jutunk el fizikai  és átvitt értelemben is. Még ha keményen meg is dolgoztatott minket, én a magam részéről jobban szeretem az olyan előadásokat, ahol van mit csinálni, sok a feladat, mint,ahol csak ácsorgok és halálra unom magam.  Ő minden rendezésében konkrét véleményt mond arról az operáról,amit színpadra visz, elmondja, mit gondol a történetről,a szereplőkről. A Kovalik-rendezések abból a szempontból mind jók voltak -legalábbis szerintem -, hogy nagyon alaposan átgondoltak, nem hiányzik belőlük a finomság, olyan árnyalatok,amiken az ember még napokig rágódik, apró kis jelzések, mint az Anyeginben a Triquet-jelenet.  Ha azt kell megmondanom, mi az, amit NEM szerettem a rendezései többségében, az a cinizmus. A deheroizálás. Értem én, hogy Balázs úgy gondolja, hogy nincsenek hősök, hogy mindenki kisszerű és önző, akit mi hősnek hiszünk az is valami más indokkal cselekszik. De ezzel nem tudok egyetérteni. Szükségünk van a hőseinkre, hinnünk kell, hogy vannak, vagy legalább voltak, mert a hősök nélküli világ nagyon vigasztalan és sivár.

   Hát nagy vonalakban így gondolkodom az operák színreviteléről. Tudnék még felhozni jó és rossz példákat, mondjuk a Bohémélet 2.0-t, amit én a többséggel ellentétben szeretek, vagy a Covent Garden Lammermoori Luciáját, amitől kiakadtam, mint a kakukkos óra, vagy Szabó Mátéét, ami meg szerintem még az állványzatban is remek munka volt -de ebből már azt hiszem, nem blogbejegyzést kéne írnom, hanem lexikont. Úgyhogy itt és most befejezem,  kérem, azok se átkozzanak meg, akik nem értenek egyet, inkább írják meg az ő szempontjukból ezt a témát.