Egy pályázatra írtam meg ezt a kis írást, bár nem sikerült vele nyernem, itt megosztom.Nem szégyellem.

Ragyogó, szikrázó, kopogós januári nap ez. Szeretnéd. Utáltad a meleget, kipirosodott az arcod, legyezted magad. Tavasszal, mikor besárgultál és azt hittük, a májadban lévő daganatok indultak meg, elpityeredtél : ”Szerettem volna a nyarat még megérni...” Aztán megérted, kaptál egy shunt-öt, ami a hasnyálmirigy-rákot kicselezte… De azért ez már az utolsó csapás volt.

 Emlékszel, mikor az ónos esőtől csillogó parkban sétáltunk, csodáltuk a jéggel bevont ágakat? Valószerűtlenül szépek voltak, mint kristályból készült szobrok. És te minden lépésnél elcsúsztál, nem volt semmi egyensúlyérzéked, biciklizni se tudtál. Hogy kacagtunk! Most nincs hó, se jég, száraz, fagyott a föld. Kicsi urnasírt ástak nektek, olyan,mintha egy gyereknek szánták volna.

 Nem mész egyedül, ketten együtt kerültök a gödörbe. Apám megelőzött, bár csak kilenc nappal. A lényege, a valódi férjed már régen elveszett valahol, amit a depresszió meghagyott belőle, az az öröklött démonaitól megszállt test volt, amiből elmenekült már a lélek. Te meg küzdöttél a saját betegségeden kívül az ő dührohamaival, azzal, hogy elhagyta magát és követelőzött, kiszolgáltatta magát -egészen addig, amíg már nem voltál rá képes. Mikor utoljára láttátok egymást a kórházban, a benne bujkáló gonosz elfordította a fejét. Nem búcsúzott el tőled. Nálunk tudtad meg, hogy meghalt. Egyszerre voltál elárvult és megkönnyebbült. Hiszen tervezgetted, hogy Karácsony után te is odakéred magad, arra a krónikus osztályra, legyetek egy helyen. Az tartotta még benned az erőt, hogy ő a te feladatod, horgonyod, kötelességed róla gondoskodni. A halála hírére végre fellélegeztél és elengedted magad, engedtél a testedet belülről összerántó kórnak, szembenéztél vele és csendben bólintottál.

  Ketten, a húgom és én mentünk elintézni apánk ügyét a távoli kórházba. Útközben nem nagyon beszélgettünk, egy másik, hasonló autózás jutott eszembe, másfél évvel korábbi emlék. Akkor sürgős, életmentő műtétre vittünk téged és az orvos komolyan szemünkben nézve azt mondta: „Ugye tudják, hogy gyógyíthatatlan?” Fenét tudtuk, az ember anyja nem lehet halálos beteg, van műtét, van kemó, mi az, hogy gyógyíthatatlan? Mire hazaértünk, már elkezdtél távolodni. Még jelen voltál, de kicsit szórakozottan, befelé figyelve. A gyerekek ugráltak körülötted, de egyre kevésbé jutott el hozzád a külvilág. Pedig ők voltak mindened. Az az igazi nagymama voltál, aki szégyentelenül kényezteti az unokáit, bármit megtettél a kedvükért. Mikor nálad nyaraltunk a falusi kis házban, az nekik a szabadság volt, a feltétel nélküli szeretetben tobzódás. Most zavarban voltak, érezték, hogy valójában már alig vagy velünk.

  Egyszerre csak elment a hangod -ki tudja, mitől –, csak suttogni tudtál. Az erőd is elfogyott, mikor utoljára megpróbáltál fürödni, alig tudtalak kiszedni a kádból… Másik lányod felhívott, aztán, mikor zavartan átadtad nekem a telefont, zokogott a fülembe - „Már nem lehet vele beszélni! „ Mint ahogy már enni se igen tudtál. Mikor reggel odaadtam a gyógyszereidet, gondterhelten nézegetted, alig tudtalak rábeszélni, hogy bevedd.

  Aztán eljött az a kedd este, mikor ott ültem melletted és tehetetlenül figyeltem a küzdelmedet. Nem tehettem mást, fogtam a kezed. Másfél óra. Nem akartál menni, láttam a szemedben a rémületet, ahogy harcoltál a levegőért. Az utolsó lélegzeted után aztán eltűnt az arcodról a pánik, elnyílt a szemed, rácsodálkoztál valamire, amit én nem láthattam.

 Itt vagytok már a ravatalozóban, két kis urna egymás mellett. Mikor megláttam, megtántorodtam, pedig azt hittem, tudom, mi a halál, de igazából fogalmam sem volt eddig. Az, mikor kapok egy díszes oklevelet, amin rajta van az időpont, amikor az a test, amely a világra hozott, megsemmisült. Itt vagy, anya? Nem, hisz éreztem,hogy AKKOR elmentél. Nem megsemmisültél, csak...elmentél. Pedig el sem búcsúztunk. Hogy is lehetett volna, nem tudhattuk, hogy az lesz az utolsó dobbanás.

  Szeretlek.

  Ez az úticél már elég régen tervbe volt véve, de csak halogattam. Először megközelítési nehézség miatt, merthogy a legkommerszebb út Leányfaluról vezet a Vörös-kőhöz.  Aztán rájöttem, hogy kerülő nélkül megoldhatom, Vácról komppal Tahiba, onnan a busz elvisz a kiindulópontra, Leányfalu központjához. Akkor már főleg azért indultam nehezen, mert azt olvastam, elég fárasztó, meredek az út, szinte végig emelkedik.  Eredetileg úgy terveztem, nem kombinálok, ugyanazon az úton megyek vissza, amin felmegyek, Leányfalura érkezem.  A tahi kompról a Dunakanyar felé nyíló látvány

   Nahát, hogy jött egy kis frissülés az időjárásban, elszántam magam. Először egy kicsit távolabbi, bár könnyedebb túrát terveztem, a Bakonyba, de reggel túlságosan álmos voltam, így közelebbi projektre váltottam, ahova elég délután elindulni. Ismerős érzés mikor egy ilyen útra elindulok, hogy van bennem némi szorongás, de mikor belevágok, akkor már visz a lendület. Így is lett, most előrelátóan kinyomtatva vittem magammal a túraleírást, nehogy eltévedjek. Bár itt aránylag egyszerű a történet, nem kell elhagyni a piros jelzést.

  Hát nem mondom, hogy nem volt meredek, mert az volt. Mondjuk 3 és fél kilométeren 460 méter szintemelkedés, ráadásul úgy, hogy azért a leírásokkal szemben vannak vízszintes részek. Az utolsó pár száz méteren már szintben halad az út a gerincen. Volt azért durva szakasz, ahol mondjuk 40-50 méterenként megálltam kiszuszogni magam, már rájöttem, hogy nem kell ezt szégyellni, valamiért rosszul vagyok összerakva, de azért nagyjából bárhova felmegyek, legfeljebb több ideig tart.  Kicsit aggódtam egyes szakaszoknál, úgy láttam, ott visszafelé nem lesz könnyű, úgyhogy elkezdtem tűnődni, hogy mégis Tahi felé megyek le. Bár Turpi mesélte, hogy ők arról jöttek fel és hogy piszok meredek volt.

    Felsőgöd partja, felismerhető a gát mögött a csárda 

A tetőről valóban szép volt a kilátás, elég tiszta is volt az idő, sütött a nap, de volt egy kis szél is. Fényképezgetés közben aránylag ki is pihentem magam, rengeteg különböző pillangó keringett körülöttem, némelyik majdhogynem rá is szállt a kezemre, nagyon szelidek voltak.  Aztán úgy döntöttem, legyen Tahi,és nekivágtam. 

  Nagyon figyeltem a jelzéseket,nehogy esetleg Visegrád felé induljak, ahogy már megtörtént velem idén, mármint hogy egész máshova jutottam, mint ahova szándékoztam. Piros és sárga jelzés együtt, ez nekem tökéletes, aztán jött egy leágazás jobbra, sárga kör. Ez az, gondoltam és rátértem az ösvényre. Mint utóbb kiderült, ez hiba volt. Ha még kicsit tovább megyek ugyanis, a rendes sárga jelzés is eltért volna a pirostól és szépen szerpentinezve kissé hosszasabban, de járhatóbb lejtéssel lejuthattam volna a hegyről.Még egy csepp kilátás,mielőtt függőleges lett volna az út.Í

Így meg talán 200 méternyi megtévesztően barátságos lejtő után egyszer csak azt vettem észre, hogy két lábon nem nagyon tudok  tovább menni. A talaj rettentő száraz, morzsalékos,piszokmód csúszós volt, sehol semmi, amibe bele lehetne kapaszkodni, sehol egy kő, ami megtámasztaná a lábamat. Cseppet sem volt vicces. De mivel kerültem már ilyen helyzetbe, tudtam, mi a megoldás, szépen popsin csúszva haladtam lefelé. Megjegyzem, az se volt problémamentes, ugyanis még úgy is csúsztam néha egy-két métert, mire valahogy stabilitást találtam.  Minden kis szakasz után abban reménykedtem, hogy most majd egy járható rész jön, de nem, csak újabb, függőlegeshez riasztóan közeli lejtő, száraz avar, rögök, csúszás. Egy ideig az a rémítő gyanú is megfogalmazódott bennem, hogy letértem a jelzésről, mert egyszerűen nem tudtam elhinni, hogy EZ egy turistaút, de  aztán fel-feltűnt a fákon a sárga kör, legalább annyiban megnyugodtam, hogy nem  úttalan utakon araszolgatok.

  Elég sokáig szenvedtem ezzel, mint az okos karkötőmről utóbb megállapítottam, ezt  a kilométert 45 perc alatt tettem meg.  Vége felé már annyival jobb lett a helyzet, hogy fák gyökerei képeztek tűrhetően járható lépcsőket, voltak faágak, amikbe bele tudtam kapaszkodni.  És egyszer csak leértem egy teljességgel normális erdei ösvényre, barátságos, kényelmesen járható útra. Sokszorosan hálát rebegtem, és azon gondolkodtam, mennyire relatív minden, mennyire tud az ember örülni már csak egy két lábon járható szakasznak is. Attól függ, mihez képest, ugye.

   Innen már voltaképpen gond nélkül megérkeztem Tahiba, de nem mondhatnám, hogy rövidebb lett volna az út, szerintem ez átverés. Végül a karkötőm 9 km felett valamivel mutatta magát a túraútvonalat, szóval mindenképpen jobban jártam volna, ha szép békésen visszamegyek Leányfaluba.  De van ugye ez az elviselhetetlen hülye fóbiám, hogy baromira unok ugyanazon az úton menni oda-vissza, na most jól megszenvedtem miatta.

Váci part a komppal

    Egy tanácsot mindenesetre a hozzám hasonló koca-túrázóknak -nem a profiknak, akik most öblösen kikacagnak engem, mert nekik ez a cucc meg se kottyan - adnék: SOHA, mondom, SOHA ne próbáljanak lemenni ezen a sárga körön a Vörös-kőről. Az nem  nekünk való, drága barátaim. Hegyi kecskéknek, bárminek, ami függőleges falakon is tud közlekedni, illetve alpinistáknak és hasonló fura szerzeteknek, nekik igen. Ez rosszabb volt, mint a Vadálló kövek, becsszó. 

  De legalább végre betehetem a kis gyűjteményembe ezt a célt is, kipipálhatom, megvolt. Igaz, hogy összecsíptek a szúnyogok -nem számít, a szervezetem elég jól lebontja, mára nincs rajtam szinte egy pötty se-, van egy cuki horzsolás a tenyeremen, a felső törzs-izmaim, vagy minek híjják ezeket, pokolian sajognak, de megvolt.

   Hamarosan újabb különkiadással jelentkezem.

  Kicsit spoileres a cím, de ugye nem egy thrillert írok, bár majdnem...

Úgy kezdődött, hogy ma volt a szabadságom első napja, ebből az alkalomból elhatároztam, hogy mivel még érvényes a vonatbérletem,  elmegyek a pilisborosjenői Kevélyhegyi levendulamezőre, fényképezni és levendulát szedni,plusz egy kis sétát is terveztem a környéken. Nahát ezek szép elképzelések voltak, a megvalósítás délutánra csúszott, de kicsit álmosan mégis elindultam. Az Árpád hídnál lévő buszvégállomás kicsit arrébb lett tolva egy építkezés miatt, egy kis elkavarodás miatt a busz pont elment az orrom előtt, de ez nem vette el a kedvemet, elvégre csak félóra múlva indul a következő járat.  Még az sem ébresztette fel bennem a gyanút, hogy a saroknál lévő bankautomata nem fogadta el valamiért a kártyámat, el kellett mennem relative messze, hogy készpénzhez jussak.

 Sebaj, mégiscsak bejött a busz nagy sokára, addig ott álltunk a tűző napon, a Bécsi úttól az ürömi körforgalomig nagyjából lépésben mentünk,de nem hagytam elvenni a kedvem. Nagyjából nyolc perces késéssel megérkeztem a pilisborosjenői buszfordulóhoz, még meg is néztem a menetrendet, de sajnos kicsit elnagyoltan.

   Aztán máris ott voltam a csodás, illatozó levendulaföldnél. Szebb és nagyszabásúbb, mint két éve volt, csomó autó parkolt a környéken, mindenhol levendulát vagdosó és fényképeket készítő emberek, de mivel a terület nagy, nem volt zavaró a nyüzsgés.  Magam is szedtem és fotóztam, bár nem használtam ki az előzékenyen kihelyezett padokat és egyéb tereptárgyakat, csak úgy á la nature. Fantasztikusan hangulatos az egész, egy kis Provance a Nagy-Kevéllyel a háttérben, sőt némi budai panorámát is felfedezni véltem. Csupa illat és pillangó és méhecske, nehezen is szakadtam el ettől a feelingtől. És bár kis távoli morajlás hallatszott és a nap is el-elbújt a felhőcskék mögött, mégis úgy döntöttem, elindulok a Teve-szikla és az egri vár másolata felé.

Az út mellett valóságos vadvirág-szimfónia, minden telis-tele színes virágokkal. Megtettem a kis kört, amit elterveztem, minden különösebben megerőltető elem nélkül, aztán visszafelé indultam a buszhoz, hiszen hitem szerint annak 19:40-kor kellett volna jönnie. Már a levendulást elhagyva elkezdett az eső nagy cseppekben, bár ritkásan esni. Mire leértem, már elég jól esett, vizes is lettem -idén épp harmadszor, ha jól számolom -de annál is ijesztőbbek voltak a villámok és dörgések, mert bizony, közelről jöttek. Örültem is,mikor a fedett buszváróba tudtam menekülni. Ekkor szembesültem azzal, hogy a buszok közlekedése nem olyan ütemezett, mint a mi vonatjaink, egyáltalán nem olyan rendszerességgel járnak,  és a következő járat 52 perc múlva lesz aktuális. Kicsit bíztam benne, hátha késik a busz, elvégre az engem  ide hozó is vagy nyolc perccel később futott be. Szakadt az eső és villámlott-dörgött, egyszer csak valóban bekanyarodott egy busz. Fellélegeztem és megint csak jól bevizeződve felszálltam, de a sofőr sajnos közölte,  nem megy vissza,ő végzett. Persze, ha nem lett volna szívtelen, levihetett volna legalább a Bécsi útig, tuti, hogy nem hagyta a buszt az út szélén.

  A buszon utazó néhány ember is ott ragadt velem a buszváróban,  őket egyesével elvitték az egyre erősödő viharban értük megérkező hozzátartozóik. Közben történt, hogy egyszerre a hegyről lefolyó víz átlépett egy kritikus átfolyási volument -  igyekeztem naaagyon szakszerűnek látszóan megfogalmazni - , és a víz elöntötte a buszmegállót, úgyhogy felugráltunk a padra. Valóságos árvízhelyzet alakult ki, ekkor kezdtem komolyan azért aggódni, hogy a busz fel tud-e jönni odáig, és telefonáltam haza. Voltaképpen csak annyit akartam mondani nekik, hogy szeretem őket, ha esetleg nem jutnék többé haza és áldozatul esnék, mondjuk belesodorna az ár egy szakadékba vagy ilyesmi, de Laura rögtön intézkedett, hogy a pilisborosjenői barátjának, Zolinak a családja siessen a megmentésemre. Alighogy letettem  a telefont, ami amúgy már erősen lemerülőben volt,és persze a powerbanket otthon felejtettem, miért is ne, szóval, ahogy letettem, feltűnt a busz a fordulóban.  Azt még nem is mondtam, hogy a tér túloldalán lévő házból aggódó kedves lakók átkiabáltak, hogy nincs-e szükségem egy pulóverre, ugyanis egy szál ujjatlan pólóban álltam ott.  Emberség szempontjából szereztem csomó jó tapasztalatot.  Zoli anyukája, Andi például felajánlotta, hogy eljönnek értem és autóval hazavisznek, de nem vettem volna a szívemre, hogy miattam ki kelljen jönniük az ítéletidőbe, végül is a busz mégiscsak megérkezett, innentől egyenesben vagyok gondoltam naivul.

   A pilisborosjenői buszforduló

Szóval jött a busz, én átmentem a padon a közelebbi sarokba, a sofőr odakanyarodott lehető legközelebb és rám kiabált, hogy le ne lépjek!  Elvette a csomagjaimat, majd a kezemet megfogva átrántott úgy, hogy nem is kellett a vízbe léptem, ettől fázott legjobban a lábam, képletesen és szó szerint is. Meglehetősen szürreális utazás volt, jó nagy hullámokat vertünk fel, mint egy hajó, ez a víz mind befolyt a kertekbe, gondolom, örültek az ott lakók. Szinte eseménymentesen leértünk az Árpád hídig, a jófej sofőr még ott is úgy állt meg, hogy csak pár lépést kellett megtenni a lejáróig. Micsoda finom érzés volt felszállni a jó meleg, fényesen kivilágított metróra!  Micsoda szerencse, gondoltam, hogy nincs légkondicionálva, már csak az kellett volna nekem, pont előnyös volt a kellemes, simogató enyhe fuvallat.

   Elégedetten állapítottam meg, hogy jól elérem a 21:15-ös vonatot, ez se semmi, ahhoz képest, hogy eredeti elképzelésem szerint már otthon kellene lennem. Aztán láttam, hogy az előző vonatnál 20 perc késést írnak, még bent áll. Odamentem, de pont az a látvány várt, amire számítottam, heringek a dobozban, zsúfoltság, ráadásul persze nem indult el 20 perc késéssel, tehát,akik ott ácsorogtak, még azt se tudhatták, egyáltalán meddig tart ez az igencsak kellemetlen állapot.  Szóval passzoltam a késett vonatot és bátran álltam az eljövendő bizonytalan jövő elé(be).  Első körben bemondták, hogy a 21:07-es zónázó nem közlekedik, ezzel mindjárt el is vetettem azt a bátortalan ötletemet, hogy fölülök arra, és Vácról majd valahogy visszakeveredek.  Az volt a Máv álláspontja, hogy a 21:15-ös 25 perc késéssel elindul. Az nekem tökre tolerálható volt, tehát, mikor beérkezett az a Flirt, ami erre a célra volt rendeltetve, boldogan felültem rá, bedugtam a már teljesen lemerült telefonomat és optimistán tekintettem a helyzetemet. Egészen addig, amíg 30 perces késésnél bemondták, hogy 40 perc lesz a 25-ből -ez így matematikailag is kezd bonyolódni.  

  Aztán elhangzott, hogy a hozzánk képest következő vonat, aminek 21:52-kor kell indulnia, 7 perc késéssel kifut, sokan átrohantak erre a szerelvényre, én makacsul maradtam.  Lesz, ami lesz, töltöm a telefont és maradok. Egészen addig, amíg az arra elhaladó kaller az egyik utastársamnak azt nem mondta futtában, hogy ez a vonat biztos nem fog indulni, majd bemondják, mi lesz. Ekkor már némi ingerültség kezdett az utazó közönség körében felhorgadni, mert ami sok az sok, arról nem tehetnek, hogy fa dőlt a felsővezetékre, de arról igen, hogy nem képesek normálisan tájékoztatni a boldogtalan hazautazni vágyókat. Egyszer csak azt hallottuk, hogy két vágánnyal arrébbról indul a 22:22-es 10 perc késéssel, tehát elveimet feladva én is elhagytam a bár nem süllyedő,de elhagyatott vonatot. Persze senki se lepődött meg, hogy az 5. vágányon egyáltalán nem volt vonat, annál is inkább, mert szájhagyomány útján elterjedt, hogy MÉGIS  az eredeti fog indulni tehát a népvándorlás megindult visszafelé a hármas vágányhoz.

   Kisvártatva be is mondták, hogy 70, azaz HETVEN perc késéssel elindul az a Flirt, amit már úgy megszerettem, még helyet is találtam rajta, egy kedves fiatal lány mellett, aki még arra is hajlandó volt, hogy helyet cseréljen velem, hadd töltsem a még mindig gyengécske telefonomat. A legviccesebb az volt, mikor a hangszóróból megszólalt a kapitány hangja, "Úgy néz ki, mégis el tudunk indulni egy-két percen belül, mindenki foglalja el a helyét, nyugodjanak meg!"   -tényleg így hangzott el, nem túlzok. Szinte vártam a stewardesst, hogy elmutogassa a vészkijáratokat meg az oxigénmaszkot és néztem, hol gyullad ki az "öveket bekapcsolni" piktogram. Az utasok körében legalább keltett némi kicsit keserű vidámságot, de hát tudjuk, sírva vígad a magyar, de tényleg, 22:27-kor megmozdult alattunk a vonat, a közönség tapsban tört ki. Íly módon 23:05-kor szálltam le Felsőgödön, míg Andris fiam Messengeren megjegyezte: Te is tudod, mikor kell kirándulni.

  Nem baj, akkor is jó kis kaland volt, végül is az ár se sodort el, villám se csapott agyon, a repülő se zuhant le, illetve, tényleg, nem is repülő volt, csak az az érzés...  Valahogy hajlamos vagyok ilyen helyzetekbe kerülni, biztos nem gyűjtöttem még elegendő tapasztalatot...  Vagy csak simán lúzer vagyok, ki tudja.

   Egyszerűen nem bírom ki, hogy ne írjam meg a véleményemet erről  a szomorú ügyről.  Ígérem, igyekszem tárgyilagos és elfogulatlan maradni. 

   Szóval számomra az a leginkább gáz ebben a dologban,hogy vannak olyanok a politikusok között, akik simán hülyének nézik az embereket és megpróbálják letagadni az egész cuccot. Pedig az emberek többsége azért nem olyan hülye, hogy CSAK a szavakból ítél.Tudjuk jól pszichológiából, hogy a közlésnek csak egy része a verbalitás szóbeli tartalma. Ezért nehéz is például írásban visszaadni bizonyos fajta tartalmakat. Megvan a módja, például a zárójeles kis megjegyzések.De itt nincs is szükség erre,hiszen ez az eset egy élő tévéműsorban történt meg, visszanézhető,és akkor bizony látszik,aminek látszani muszáj.

   Ez a képviselőnő valami rejtélyes úton került a Parlamentbe, isten bizony nem értem, kinek volt ez a szerencsétlen ötlete. Hálából nyomták be, vagy annyira nyomult, vagy tényleg ilyen ínség van, ennyire nincs bevethető emberük?  Bangóné Borbély Ildikó az első feltűnésétől kezdve olyan,mint elefánt a porcelánboltban. Becsszó, szívesen beszélgetnék vele,hátha kiderül, hogy mégse olyan buta,mint amilyennek látszik, de attól tartok,erre nincs remény. Mármint nem a beszélgetésre -arra se- , hanem,hogy esetleg arra jutnék, hogy a hölgy voltaképpen briliáns elme. Bangóné olyan egyszerű lélek,mint a faék. Nem hallottam még olyan nyilatkozatát, mikor nem úgy beszélt volna,mintha tele lenne a szája kavicsokkal, a legegyszerűbb szavakba is belebotlik a nyelve.Nem nagyon hallottam mondatát, amiben ne lett volna valami nyelvtani gubanc, mint például " mik az aggályunk", vagy "azokat az emberekre", szóval számomra érthetetlen, hogy éppen őt és a másik kommunikációs nehézségekkel küzdő hölgyet, Kunhalmit küldik a tévéműsorokba. 

Na de most hagyjuk Ágicát, ő egy másik téma. Ildikó tehát kora reggel, kissé összeragadt szemekkel,láthatóan fáradtan nagyon rossz döntést hozott. Azt gondolta, hogy most jól odamond, aztán majd szépen letagadja. Az is lehet, hogy ki volt neki adva, ezt nem tudhatom, abból ítélve, ahogy most Ujhelyi szemrebbenés nélkül belehazudja a kamerákba, hogy nem is az hangzott el, ami, akár az is lehet, hogy ez párthatározat volt. Csakhogy elfelejtkezett arról, hogy a metakommunikációja elárulja a valódi mondanivalóját. Az arckifejezése, a mimikája, a testtartása, mind, mind azt a mondanivalót adta át, hogy azért emelkedik a Fidesz támogatottsága, mert sok a patkány,sokan vannak, akik a Fideszre szavaznak. Látható volt,hogy a két műsorvezető lefagyott. Látszott az is, hogy a hölgy fülére mondtak valamit, odanyúlt a fülhallgatójához.

  Viszont ami ezután történt és történik most is, az a döbbenetes. Azaz: azt, hogy a szavazók kemény magja ujjong, borítékolni lehetett. Ildikó nekik is szánta a beszólást, ahogy említettem egy helyen, a karzatnak játszott. Arra szokták ezt mondani színházi összefüggésben, mikor egy színész ripacskodik, a jobb ízlésű nézőt ezzel elriasztja, de az olcsó helyeken ülő, alacsonyabb kulturális igényű közönség ettől fog őrülten tapsolni. Ezen nem csodálkoztam, sejtettem, hogy azok, akikkel az ATV Fórum oldalon állandó konfliktusban voltam, most boldogan tapsikolnak. Azon se nagyon lepődtem meg, hogy a pártja nem határolódott el, na de azt azért nem gondoltam volna, hogy még rátesznek egy lapáttal. Tartok tőle, hogy az MSZP régi, mára kigolyózott káderei szálanként tépik ki a hajukat, mert ez, ami most történik,olyan szinten amatőr dolog politikai szempontból, hogy egyszer  -nem is soká -tanítani fogják politológia szakon, "Hogy veszítsünk egy hét alatt minél több támogatót" címmel. Amit Ujhelyi úr összehantázott, és mikor a riporter rámutatott a verziójának valósággal össze nem egyeztethető voltára,csak vörösödött a feje,  és újra meg újra elismételte a kis meséjét.

  Viszont nézzük az ügy másik oldalát. Meglepődtem és örültem, hogy több ellenzéki szavazó és publicista is korrekten állt a témához. Ettől ők persze nem lettek kormánypártiak, bár az imént említett karzat-közönség most persze ezzel vádolja őket. De többen voltak ilyen, tisztességesen megnyilatkozó kormánykritikusak,mint gondoltam volna és ez jó. Azt gondolom, ez jó alap lehet ahhoz, hogy egyszer majdcsak meginduljon valami normális párbeszéd. 

  Egy lépéssel hátrébb lépve kicsit nagyobb látószöggel azt kell mondanom: már évek óta zajlik az a folyamat, ami a politikai beszéd durvulását hozza, a nyilvánossághoz való eljutás különböző módjainak bevezetése,ami eleinte újdonság volt, ma már inkább komikus.Tegye fel a kezét, aki látott kormánypárti képviselőt, aki felszólalás közben a saját mobiltelefonját tartva a kezében -pláne szelfibottal -folyamatosan közvetíti a saját minden egyes megszólalását és megjelenését! Az agresszív megszólalások aztán persze magukkal hozzák, hogy a válaszban az illetőt leugatják, és az egész Országgyűlés  lassan olyan, mint az iszapbirkózás.hogy a fenében lehet, hogy eljutunk odáig, hogy fizikai erővel akadályoznák meg a munkát? Hogy már ciki egy ellenzékinek, ha a napirend előttijében nem tesz a kormánypártiakra becsületsértő kijelentéseket? Bevallom,én már rosszul vagyok ettől az egésztől.  És akkor ott vannak még az önjelölt civil főállású tüntetők.Teljesen megdöbbentem, mikor egy videóra rákattintva egy enyhén oligofrénnek tűnő, kerek fejű fiúcska úgy szerepel bele a saját telefonjába, mintha lenne VALAKI, basszus. Úgy tűnik,sokan szeretnének megélni a politika-bizniszből, kedvet kaptak,hiszen látták, hogy egyes azóta már letűnt politikusok relative sok pénzt össze tudtak  szedni a népektől. Nem fogom rájuk azt mondani,hogy birkák, pedig ők minket rendszeresen így aposztrofálnak, holott nézzük csak meg, kiből csinálnak hülyét a saját rajongott pártvezetőik?  Én nem küldtem pénzt Orbán Viktornak...

  És még valami: azt is utálom, mikor a velem hozzávetőlegesen azonosan gondolkozók csúnyán beszélnek,csúnyán írnak. Elutasítom, bárki legyen az.

  Legyen már végre béke és nyugalom,könyörgöm.

   Ezen törtem a fejem,mikor ezt a mostani Traviatát néztem  a zsúfolt páholyból.  Egyéb kérdések is felmerülnek a fejemben, gondolkodjunk egy kicsit.

   Tudtommal ez egy alapvetően SZOMORÚ opera. Én régen jó sokat bőgtem rajta, szegény Violetta olyan szépen haldoklik. De mostanában mintha mindent megtennének,hogy az embert inkább jókedvre derítsék.  Láttam pár éve a Scalából közvetített évadnyitó Traviatát, hát az se nagyon volt alkalmas arra, hogy az ember beleélje magát, inkább kínos volt.

  Most voltaképpen MAJDNEM jól kezdődik,  mert mikor felmegy a függöny, felnyikkan ugyan kissé a közönség a diszkófények és a táncikáló statiszták láttán,de aztán megtudjuk,hogy a főszereplő súlyos beteg,sőt, azt is sejteni lehet, hogy nem sok van hátra az életéből. Kicsit talán más ez a felfogás,dacosabb, karcosabb nő,mint a hagyományokban,de ez tetszik.  Az viszont zavarba ejt, hogy Alfréd tökéletesen lúzernek van beállítva,akit félrelöknek a táncosok, Violetta egyfolytában szívatja, én tuti otthagynám a helyében. Persze,én is olvastam az eredeti Dumas-regényt és tudom, hogy ott is hasonlóképpen indult a szerelmük,csakhogy az opera cselekményében és hangulatában is erősen eltér az alapműtől.

   Itt merül fel a "kamélia vagy nem kamélia"-probléma, ugyanis Alfréd egy szál vörös rózsával szerencsétlenkedik, hol odaadja,hol visszakapja,hol elszedik tőle,hogy azzal dádázzák meg a közömbös bárót...  az még hagyján, mert még jeladásra is ezt a boldogtalan virágot használják. Ugyanis  mialatt Violetta arról elmélkedik, hogy mit is kezdjen most a felébredő érzéseivel, körülötte valóságos népvándorlás zajlik, a pincérek vagy kik ki-be mászkálnak, Annina vázába rakja  a felesleges -nem Alfrédtól kapott és nem jeladós -rózsákat,megjelenik Alfréd is, bár csak másnapra hívták vissza, lerúgja a cipőjét, aztán belevetik magukat a borulós felhőcskemintás kanapéba. Igen, ez direkt pont olyanra van megcsinálva, hogy felboruljon, az alja ügyesen követi a padló mintáját, hátul meg kikászálódnak belőle a főszereplők és valami öltözködési manővert hajtanak végre,addig a karmester feszülten vár és figyel,na és amikor a kanapé mögül meglengetik a verekedős rózsát,akkor el lehet kezdeni a második felvonást. Bevallom,én mulatságosnak találtam ezt a megoldást. De akkor se értem,hogy ha már művirág, akkor nem mindegy, hogy rózsa vagy kamélia? Az eredeti regény címe nem"Le dame aux roses' hanem  "Le dame aux camélias". Na mindegy.

  A második felvonásban már három darab felhőcskemintás kanapé van,de legalább egyik se borul. Egyik kedves kollégám viszont madár-matricákat ragasztgat az üvegablakokra, nyilván és csakis azért,hogy az ember ne tudjon rendesen figyelni a cselekményre. Germont-nal együtt -nem árulok el titkot- megérkezik az a leánya, akinek a boldogságáért a szerelmeseknek el kell szakadniuk egymástól. Az az érdekes, hogy végigolvasva a szöveget, VALÓBAN nem mondja az atya, hogy a leánya szép lenne, és nem is az. Ahhoz kissé túl terebélyes, hogy szép lehessen,ráadásul kicsit fogyatékosnak is tűnik a viselkedése alapján. Persze értem,hogy ezzel azt akarják nekünk, nézőknek üzenni, milyen hiábavaló az áldozat, amit Violetta hoz.

  Szünet után a Flóra-bál jelenete néma játékkal kezdődik.Úgy érzem,itt kezdett a hajóágyú kissé elszabadulni.  Mert a kivilágított óriási csípőcsont simán ronda,pláne a hosszú,sárga, mindig útban levő kábellel,az álarcként viselt kicsi csípőcsontok pedig simán ízléstelenek ÉS rondák. A Cigánykar és a Matadorkórus úgy hangzik el, hogy valamiért Hófehérkét hozza be koporsóban öt törpe, vagy bika, nem is tudom pontosan... mindenesetre felköhögi az almacsutkát és táncol, aztán megjön a herceg és valamiért kinyírja az öt törpe bikát. Alfréd viszont elbarmolja a produkciójukat, amiért Hófehérke duzzogva visszafekszik a koporsójába. (Van ebben egy kis Drakulás beütés is.)  És azt sem értem,hogy az asztal lábait mért a pincérek helyettesítik, ha csak nem azért, mert itt nincs büfé?  Így kicsit ingatagon viselkedik ez az asztal,de legalább Violetta rátámaszkodhat, mert ha kell, függőlegesbe is lehet állítani.

  Aztán már csak az van hátra, hogy a földre taszított nő körül mindenki szépen elsomfordál, a törpék visszaveszik a bika-cuccot,esküszöm,csak azért, hogy valahogy kikerüljön a színpadról,más értelmét nem sikerült felfedeznem,és kicipelik Hófehérkét, az előzőleg még asztallábként funkcionáló fiúk pedig keresztülhurcolják az egyik felhőcskemintás kanapét, főleg azért, hogy a hátul ácsorgó szólisták véletlenül se lássák a karmestert. Na és mikor ez mind megvolt, akkor nem tudom,hogy lesz vége,mert mi elmegyünk .Nincs könnyű dolgunk, ugyanis a székek nagyjából faltól falig vannak a páholyban, nem egyszerű úgy tologatni őket, hogy egy kis járást hozzunk létre, lehetőleg gyorsan és csendesen,de végül sikeresen kiszabadulunk, csak azt nem értem,hogy akkor most voltaképpen  

   HOVA LETTEK A KAMÉLIÁK? 

   3. fejezet  : Kőbánya

Emlékszem, mikor először vittek Kőbányára, a hosszú, hosszú Kőbányai úton úgy tűnt, sose érünk oda. Hiszen Pestből inkább csak a relative belső részt ismertem, mikor kiskoromban apukám nagybátyjához mentünk látogatóba Lőrincre, akkor is az volt az érzésem, hogy elhagyjuk a civilizált világot. De aránylag hamar megszoktam az ottani közlekedési köröket, voltaképpen olyan volt,mintha lenne egy kis, számomra ismerős környék,ahol a napjaim jobbára teltek,aztán egy nagy és ismeretlen, beazonosítatlan területen keresztül eljuthattam a másik ismert környékre, a belvárosba.

   Az új otthon a Kőér utcában volt, amolyan nyugodt, csendes,kertvárosias környéken. Olyannyira, hogy az úttesten tollaslabdáztunk, és ha autó jött hébe-hóba, szépen félreálltunk. Maga a ház két épületből áll, egymással szemben állnak, mindkettőben három lakás van és mindegyikhez tartozik egy kis kert. Jóval nagyobb amúgy,mint a Kőris utcában. A lakás ugyan hasonlóképpen szoba-konyhás lett volna, de egy kamraszerű plusz helységből apukám kialakított egy kis fürdőszobát. Ez kissé lépcsőzetes kiképzésű volt, mert a pincébe levezető lépcső fölött helyezkedett el, annyit jelentett a gyakorlatban, hogy volt egy kb 1 méterrel magasabb szintje, ahova rakodni lehetett. Ennek akkor volt különös jelentősége, mikor első automata mosógépünk, egy Energomat, lendületes és szenvedélyes centrifugálás közepette levetette magát erről a magaslatról, egyenesen a vécére, ripityomra törve azt, kirántva a falból a vízcsövet és komoly természeti katasztrófát okozva ezzel. Tipikusnak mondható, hogy édesanyám ekkor éppen már MAJDNEM elment, talán vizsgázni, mindenesetre ciklámenszínű kiskosztümben és keresztbe-kasul kisminkelve kellett szembenéznie az árvízhelyzettel. Ilyesmi a családunkban menetrendszerűen elő szokott fordulni.

  A lakások előtt lévő kertek kifejezetten buján nőttek. Voltak orgonabokrok, a mi kertünkben rózsák, törpedáliák,csillagfürt virágzott. Itt azért aránylag szeparáltabban tudtunk élni,mint anno a Kőris utcában, ha nem is olyan kényelmesen,mint Ajkán. A szoba ketté volt osztva a szekrénysorral,a háta mögött volt a mi "gyerekszobánk", a konyha hátulsó feléből pedig a szülői hálószobát alakították ki egy falécekkel és rücskös üveggel készült térelválasztóval.  A Kápolna téri iskola, az akkori Pataky téri művelődési ház, a Bánya utcai iskola, és az úgynevezett Pataky 34 - ezek voltak tanulmányaim színhelyei.

Zongora-szolfézsórákra jártam, azon kívül pedig békésen olvasgattam otthon, nyáron játszóterezni, télen szánkózni jártunk a Barátság parkba -mai neve Óhegy park -,ami pár percnyi sétára volt tőlünk. Nagyon szerettem ezt a nagy területű, többféle szórakozást nyújtó helyet. Volt több játszótér, KRESZ-park, lejtők, ahol biciklivel és rollerrel le lehetett száguldani, fák,bokrok, virágok...szóval, szuper hely gyerekeknek.  

Mikor középiskolás lettem, kitágult a világom, hiszen a Nagyvárad tér közelében levő óvónőképzőbe jártam, ami a Ludovika egyik épületében volt. Reggelente mindig 9-es busszal mentem a mai Kálvária -akkori Kulich Gyula -térig, (bajnoki forduló utáni napokon mindig megvettem a Népsportot, keddenként pedig a Képes Sportot, ezt ugye nem gondolta rólam senki? ) és az Illés utcán szépen végigballagtam, az Alfa mozi épülete mellett az iskolához. Hazafelé viszont variáltam,mindig utáltam a monoton dolgokat, szóval, attól függően, mennyire értem rá, legalább öt különböző útvonalam volt. Amúgy is önállósítottam magam szép fokozatosan, hiszen 14-15 éves koromban már egyedül, illetve később már Ágival jártam operába, egyedül, illetve...mint fent, jártunk az óbudai Zichy kastélyba, az operabarát klubba, még focimeccsre is elmentem egyedül -na jó, egyszer,mikor a barátnőim valamiért nem jöttek el,de én juszt is bementem. Mivel apukám akkoriban a Népstadionnál dolgozott és hétvégi kettős rangadókon ő kezelte az eredményjelzőt, néha kézilabdameccseken is, gyakran elmentem vele. Elég furcsa volt ez a kettős érdeklődés, kulturálisan eléggé eltérő közegeket látogattam. Néhány éve Ági eljött Laura egy kézilabdameccsére, mikor a Vasassal játszottak és megdöbbentő volt, ahogy feltört belőle a régi szurkolói terminológia, próbálok finoman fogalmazni. Pedig annak idején azzal sokkoltuk a szurkolótársakat,hogy mikor egy megkérdőjelezhető bírói döntés után ingerülten skandálták körülöttünk,hogy "Hülye vagy!" , mi szelíden azt énekeltük, hogy "Tévedni tetszett!" Elég jelentős megrökönyödést tudtunk ezzel kiváltani.

Miután leérettségiztem, a Vaspálya utcai óvodában kezdtem dolgozni, középső csoportban. Aránylag hamar kiderült,amit én már az iskolaidő alatt is sejtettem, hogy abszolút tévedés volt részemről ez a pályaválasztás. Mert az, hogy szeretem a gyerekeket, nem jelenti azt, hogy képes vagyok rendszeres, alapos felkészüléssel nevelgetni 35 4-5 éves gyereket, az óvónői munkához rengeteg papírmunka tartozik, amit én halálosan untam. A vezetőnő ugyan türelmesen viszonyult hozzám, amiért mai napig csodálom, én valószínűleg páros lábbal rúgtam volna ki saját magamat. Viszont azon az őszön,amikor elkezdtem dolgozni, meghalt az anyai nagymamám, és néhány hónap múlva elköltöztünk, az árván maradt nagypapámat nem lehetett magára hagyni, képtelen volt ellátni magát. Tehát a kőbányai és a belvárosi lakásokat egy nagyobbra cseréltük, a Jókai térre. 

  4. fejezet  :  Jókai tér

Tehát 19 éves voltam, mikor először valóban a belvárosban laktam, az Oktogontól egy sarokra, mégpedig egy elfogadható lakásban. Mondjuk, a tendencia jobb,mint ha fordítva lett volna... És 36 éves koromig maradtam is. Ebben az időszakban tényleg ez volt a legszerencsésebb számomra, hiszen az életem nagy része a közelben zajlott. Még egy fél évig visszajártam dolgozni Kőbányára, de aztán elhagytam az óvónői pályát és ezzel, őszintén szólva, mindenki jobban járt. Boldogabb napok virradtak a világra, mikor már nem sújtotta a gyermekkorú társadalmat az a veszély,hogy az én nevelői tevékenységem alá esik.

Mivel gyorsan kellett lebonyolítani a költözést, voltak problémák az új lakással. Egy válás következtében kettéköltöző, kisebbségi családdal zajlott le az ügylet, volt is valami kis cirkusz, az utolsó pillanatban az egyik fél nem akart távozni, de anyukám nagyon vérfagyasztó tudott lenni, ha akart, itt is leverte a lázadást. Fűtés, ha jól emlékszem, a nagyszobában egy Héra-fejes cserépkályhából volt, a mi kis cselédszobánkban egy olajkályha fűtött. Úgyhogy első lépésben egy komplett cirkó-rendszert kellett kiépíteni. Az első időkben a nagypapa lakott a nagyszobában, mert anyukám rémesen balek tudott lenni, pedig ő jobbára csak feküdt az ágyán, illetve, mikor már volt tévéműsor, a foteljében ülve bámulta, amíg bele nem fáradt, akkor lefeküdt kissé. Ezt persze kisebb szobában is megtehette, úgyhogy egy-két év múlva, mikor apai nagymamám is hozzánk került stroke-ja után, szobacserét csináltak és a két ápolásra szoruló öreget tettük a kisebb szobába, ahol békén veszekedhettek.

Apukám rettentő rosszul bírta azt, hogy késő este a téren levő játszótéren a gyerekek nappali ordibálását felváltotta a kamaszok és egyéb fiatalkorúk bulizása. Ráadásul rossz taktikát választott, mert dühösen lekiabált nekik, ezzel éppen ellenkező eredményt elérve.Hiába mondtuk neki, hogy igyekezzen kizárni a felszűrődő zajt, ő inkább nap mint nap felidegesítette magát. A legviccesebb történetek ebben a lakásban a zárakhoz kötődnek. Kettő ilyenre is emlékszem. Az egyik az volt, mikor a nagypapa nem tudott kijönni a wc-ből, elesett a szűk helységben és nem tudott felkelni, viszont belülről be volt zárkózva. Nem tudom, a leginkább magától értetődő megoldást  választotta-e apukám, mikor a fürdőszoba ablakán át bemászott a wc kis ablakán,mindezt háromemeletnyi lichthof felett. Lehet, hogy valamiért tényleg nem lehetett feltörni a zárat, de hogy én ki nem másztam volna, kockáztatva a lezuhanást, az tuti. Most, belegondolva, lehet, hogy nem a legjobb kifejezés erre az esetre a "vicces"? Emlékezetesnek mondanám inkább.

A másik már valóban vidámabb történet volt, a konyhához kötődik,mikor is egy szép, meleg nyári napon valami kelt tésztát sütöttünk, ha jól emlékszem, Ágival ketten tartózkodtunk az amúgy is meleg helységben, plusz a begyújtott sütő,mikor is az ajtó zárja szétesett egy kilincsmozdulattól és minket foglyul ejtett az 50 fokban. De mire a süti elkészült, apánknak sikerült szétszerelnie valahogy, és még mielőtt hőgutát kaptunk volna, kiszabadultunk.

Ezektől eltekintve csuda úrinők lettünk, két sarokra az Operától, voltaképpen szép, nagy lakásban, egészen más stílusú életmódban éltünk, mint mondjuk Kőbányán. Hiszen ide akármilyen későn is haza lehetett jönni, nagyjából bárhonnan. Ez volt az utolsó olyan otthon, ahol mind a négyen együtt laktunk, innen költöztem aztán első önálló lakásomba,a József nádor térre. De az már tényleg egy másik fejezet.Sőt,ha úgy vesszük,másik mese.

    Ja,magyarázatként: a Jókai térről egyetlen árva képet se találtam.   Ezt a netről szedtem le a mostani,felújított állapotáról.   

   Valamikor a születésnapom közeledtével támadt az az ötletem -ami azt illeti,az ötlet csaknem ihlet-számba ment - , hogy visszamenjek azokra a helyekre, ahol életem során laktam és felidézzem az ezekhez fűződő emlékeimet.   Kiderült, hogy ez valóban izgalmas és meglehetősen nehezen végrehajtható küldetés, volt, ahova csak Andris testőrségével mertem elmenni -aztán nem volt semmi riasztó -,  és volt, amire nehezen szántam rá magamat.  De aztán, "lassan járj,lassan is végzel" jelszó alatt  csak-csak a végére jártam.Nos, itt van az emlékcsokor,két színben. Mármint a régi, fekete-fehér,kifakult emlékek felfrissítve, digitalizálva az újraélés segítségével.

   1. Első fejezet  : Kőris utca     

 (alfejezet :  Népköztársaság útja )

A nagyszüleim lakásába vittek haza  a kórházból, a nyolcadik kerületi Kőris utcába. Ez a ház, akárcsak a többi a környéken úgy nézett ki,hogy egymás mellett voltak a lakások ajtajai, amik egy hosszú konyhába vezettek, egy árva mosogató volt ezekben a konyhákban, hideg vízzel, villanytűzhely. A konyhából mindjárt egy kb 20 négyzetméteres szoba nyílt, cserépkályhával. Ebben laktunk öten: a nagyszüleim, a szüleim és én.  Wc az udvar sarkában, a hátsó lépcsőház mellett, volt a földszinti lakásokra emlékeim szerint talán négy kis fülke, sötét,egy nagyjából 25-ös égővel megvilágított kis helység. Én gyerek voltam,tehát nem volt akkora probléma nekem, hogy  lavórban fürdettek, de belegondolva, hogy a nagyszüleim egész életüket így élték le...  Hááát...  

  Amúgy nekem nagyon vadregényes volt sok szempontból ez a ház. Az udvaron, a lakások előtt minikertecskék voltak, a miénkben hortenzia és kerti pletyka nyílt. Az egyik lakás előtt, ahol az agglegény Zoli bácsi lakott, egy nagy szőlőtőke élt, annak az óriásira nőtt lombja mindenféle támasztékokon beárnyékolta a függőfolyosók közti tér felét. Tehát egy vadszőlő-mennyezet volt a földszint és az emelet között.  Az udvar közepén a köveket moha lepte, zöld volt ez a kövezet és csúszós. Jó párszor lenyúztam a térdemet, mikor elestem rajta. Mert ott volt a poroló,ami az egyetlen játékszer volt, azt se nagyon használhattam, mint korlátot és mászókát, mert féltettek,és azonnal rám szóltak, hogy jöjjek le, ha esetleg felmásztam volna rá.

  A kapualjból nyílt a pince,aminek nem csak lomtár funkciója volt,ott tartották a tüzelőt. Emlékeim szerint a mi lakásunkban leginkább fekete,fényes szénrögökkel fűtöttek, emlékszem vékonyra hasogatott gyújtósra is. A pincébe csakis erőszakkal lehetett volna lekényszeríteni, annyira félelmetes volt nekem, hol volt akkor még a horrorfilm-mániám ?! Viszont szerettem felszökni az emeletre,felülről csodálni a szőlőlevelek szőnyegét.

  Óvodába a Csobánc utcába jártam,homályos emlékeim vannak, főleg,hogy belém tömték az egresszószt és a tökfőzeléket, mindig újra,én meg mindig újra vissza is adtam félig feldolgozott állapotban.  Ilyenkor aztán a dadus hazakísért, mondván hogy beteg vagyok. Szerintem nagyon jól tudták, hogy nem, de akkoriban ez volt: ha nem szeretted,akkor is meg kellett enni, ha kellett,erőszakkal is megetettek. Bizonyára innen ered, hogy én sose forszíroztam, hogy a gyerekeim megegyenek valamit, amit nem akarnak. Ilyen mázlisták, az én káromon jutottak előnyhöz. 

   Az anyai nagymamám és nagypapám az Oktogon mellett laktak, az Andrássy út 55-ben, illetve,pardon, Népköztársaság útja 55, és a November 7.tér mellett.  Magas emeletek voltak ebben a házban, kicsit töredezett rózsaszín márványlépcsők. A nagymamámék lakása egy leválasztott kis része lehetett a szomszédos nagy, három vagy négyszobás lakásnak. Voltaképpen az övék volt az egyetlen ilyen az emeleten.  Persze be-bejutottam a szomszédokhoz, nagymamám mindenkivel jóban volt, rajongtak érte, volt valami a személyiségében, a kommunikációs készségében,  amivel megfőzött mindenkit. Messze a tanultságának megfelelő fölött volt az intelligenciája is. Na szóval, odáig voltam ezekért az óriási lakásokért. Sokáig álmodtam is ilyesmit, hogy egy ilyenben lakom és felfedezek egy kis ajtót,ami további szobákra nyílik - ó, de szerettem ezt az álmot!  És ebben a házban lehetett például olyan érdekfeszítő dolgokat játszani, mint Beával, az unokatestvéremmel  madzagokat összekötni és megpróbálni lelógatni a harmadik emeletről a földszintig.  Nagyon szerettem a nagymamámnál lenni, volt neki egy nagy tükrös öltözőasztala, aminek az üvegtetejű polca tele volt érdekes dolgokkal. Mint például gombok, púder, csipeszek,hajhálók és egyéb abajgatnivaló.  A konyháját is nagyon szerettem,ahol télen egy régimódi sparherddel fűtött, és mindennek valami különleges, csak őhozzá köthető íze volt.   

  Ja és szombat délutánonként mentünk menyasszonyokat lesni,hiszen ott van még most is a házasságkötő terem. Nyaranta a Hunyadi téri játszótérre mentünk és a csarnokba bevásárolni, és a Ligetbe,ahol a tó kis zsilipjénél szalamadrát és ebihalat lehetett fogni.És a Margitszigetre, ahol a körlocsoló alatt lehetett pancsolni. Persze előreszaladtam az időben,mert ez később volt, hiszen 6 éves koromban elköltöztünk Budapestről.

   2. fejezet  :  Ajka 

Még a húgom is abba az egyszobás,komfort nélküli lakásba született. Emlékszem,általában este kezdett el ordítani,mikor mindenki a tévét akarta nézni, anyukánk fel-alá sétált vele azon a négy lépésnyi helyen, ami erre lehetőséget adott.  A konyhában ugyanis nem volt fűtés,oda nem mehetett ki vele. No de még féléves se volt Ági, mikor  elköltöztünk Ajkára.  Ennek is szép kis története van, a szüleim ugyanis szorgalmasan gyűjtötték a pénzt és be is fizettek egy épülő társasházi lakásra Zugligetben -nem kis szó volt ez '70-ben- , csakhogy édesapám időközben összerúgta a port a főnökeivel a munkahelyén, és Ajkára,egy új telephelyre helyeztette magát.  Tehát, kivették a pénzt a zugligeti projektből és egy ajkai tanácsi lakásra fizettek belőle -plusz a teljes berendezésre.

   Ez viszont komoly  minőségi változás volt, hiszen egy szép, tágas, két szoba-hallos, összkomfortos lakásunk lett. Annyi hátránnyal,hogy nagymamák nélkül maradtunk, ennek főleg később volt jelentősége,mikor apukám megint csak konfliktusba került és először Veszprémbe, majd vissza Budapestre ment dolgozni, értelemszerűen vissza is költözött a Kőris utcába és hétvégente jött le Ajkára.  Tehát ebből az Ajkán töltött három évből nagyjából az az élményem maradt, hogy leginkább hárman vagyunk lányok.  Épp ezért hamar önállósodnom is kellett. Elsőben még eljöttek értem az iskolába, de mikor anyukám már dolgozott és Ági bölcsődés lett, ő reggel korán elment,és én egyedül mentem az iskolába. Azaz mégsem, mert ahogy kihúzta a lábát otthonról, én is szépen vettem a cókmókomat, és átmentem a másik lépcsőházban lakó osztálytársnőmhöz, és aztán kettesben indultunk a kis táskával a hátunkon. Ami amúgy nem evidencia:  mentem haza az iskolából táska nélkül. 

  Egy alkalommal pedig,mikor távozni óhajtottam, kiderült, hogy anyukám bezárta valamiért az ajtót, ami nem lett volna baj, ha nem vesztem el a kulcsomat. Így viszont rövid töprengés után rájöttem, hogy rab vagyok és éktelen pánikba estem. Telefonunk nem volt, tehát kiálltam a nyitott konyhaablakba sírni, jó hangosan, színpadiasan.  Mivel ez vidéki város, nem kellett két-három percnél többet vonyítanom, a szemben álló házból egy néni megkérdezte, mi bajom.  Én meg elnyüszítettem, hogy " a zanyukám bezárt, Adamovits Ferencné, a kórházban dolgozik, tessék neki telefonálniiii..."  Úgyhogy mire anyu beért a munkahelyére, miután Ágit elzsuppolta a bölcsibe, már égtek a vonalak, hogy azonnal menjen haza és engedje ki a szegény elzárt gyermeket.  Némi múlandó hírnévre is szert tettünk ezáltal a környéken.

   Ajka már a nyugati országrészben van, és ráadásul bányászváros is, ezért aztán voltak bizonyos privilégiumok. Például lehetett kapni Besdorp kakaót, amit még Pesten se, meg banános italport. Na és fogni lehetett az osztrák tévét. Nem semmi, ugye? Esténként, vacsora mellett a Bewitched című sorozatot néztük németül, anyukám a középiskolai némettudásával nagyjából elmesélte nekem, miről van szó. Én optimistán próbáltam is varázsolni, mint a filmbeli jó boszorkányok,és sose adtam fel,hogy egyszer majdcsak sikerül.

   Ami meg a legszuperebb volt nekem, Ajkán van egy üveggyár. Az iskolával  el is vittek gyárlátogatásra, láttam,hogy készülnek a fújt üvegtárgyak, láttam, hogy csiszolják a mintákat a kristálypoharakba.  És a Torna patak,ami az üveggyár mellett is elcsordogál, az iskola mögötti füves területnél tett egy nagy kanyart, kimosva a partot és  a partra mosva sok-sok színes üvegtömböt,ami nyilván selejtként keletkezett. Na ezeket mi kiszedegettük és a zsebem állandóan tele volt a "drágakövekkel".

  A házunkkal szemben akkor még egy rét volt,sok-sok vadvirággal. Amennyire ismerem ezeket, annak a 90 százaléka Ajkáról származik, az ottani,vidéki barátnőimtől. Ott játszottunk sokat és beszöktünk a templomkertbe nárciszt lopni. Mikor Ági óvodás lett, és én harmadik osztályos, már előfordult, hogy én vittem el az óvodába. Lehet, hogy ez durván hangzik, 8 és fél, 9 éves gyerekként egy háromévesről felelni, de egyikünknek sem lett baja. Óvodába menet mindig,minden áldott nap a  Kiskakas gyémánt félkrajcárját kellett mesélnem neki,mondhatom, azóta se kedvencem ez a mese.

.  Aztán megtörtént a családegyesítés, amin a szüleim már egy ideje munkálkodtak:  el kellett cserélni az ajkai lakást egy budapestire. ami nem egy egyszerű ügy, de végül sikerült és harmadik iskolai évem vége előtt nem sokkal így kerültünk Kőbányára. 

Jöttem a vonathoz, sétáltam előre, mert majd sietnem kell a villamoshoz. Szembejött egy férfi, kicsit lepukkant, ápolatlan, talán nem is józan. Mindjárt arra gondoltam, jobb lesz másik kocsiba szállnom... erről aztán eszembe jutott Sanyika.

Mikor csaknem 17 éve Gödre költöztünk, elég hamar megismertem. Nem is nagyon lehetett elkerülni, mindig jelen volt, hol itt, hol ott tűnt fel. Sanyika pár évvel idősebb volt, mint én, elsőre látszott, hogy kicsit értelmi fogyatékos, ivott is, gyakran volt látható egy kemény alkoholista pár társaságában. Másrészről kifejezetten jó minőségű cuccai voltak, egy komoly irhabunda, jó erős, drágának látszó cipő. Sanyika olyannak tűnt, aki jó családból való, csak elhaltak azok, akik gondoskodtak róla. Például járt templomba. Már amikor eszébe jutott, de be- befutott. Az ötvenedik születésnapját tudtommal meg is ünnepelték, hallomásból tudom, nagyon meghatódott, hogy felköszöntötték. Mert amúgy szerették.

Én őszintén szólva menekültem előle. Volt, hogy balszerencsémre egy kocsiba szállt velem a vonaton, ráadásul nem messze tőlem ült le, egész úton harákolt, szívta az orrát, almát evett szörnyűségesen csámcsogva... kirázott tőle a hideg. Egy húsvét vigiliai misén az első sorban ültem a gyerekekkel, mikor utolsó pillanatban beesett és lezuttyant mellénk. A gyerekek pantomimmel jelezték, hogy menjünk máshova, de én megmakacsoltam magam, ott maradtam, kihúzva magam. Sanyika néha kicsit elszunnyadt, aztán nagyot horkantva felneszelt, eszméletlen cefreszagot árasztva, imbolyogva tartotta az égő gyertyáját... de nem mozdultam mellőle, bár látványosan nem vettem róla tudomást. Mikor eljött az a pillanat, hogy "legyen békesség köztünk mindenkor", nagy boldogan rázta mind a két kezével a körülöttünk ülők kezét, széles vigyorral. Felém is nyújtogatta, de nem néztem rá, ő viszont nem hagyta annyiban, bökdösni kezdte a karomat. Ekkor szembefordultam vele, és határozottan azt mondtam: "Ne haragudjon, de ezt nem."

Hát, haragudott. Később is, mikor betévedt misére, az áldozáshoz mellette elhaladóknak megragadta a kezét, de rám csúnyán nézett. Valahogy kibírom, gondoltam. Aztán egyszer, talán már felejtett, megint csak a kezét nyújtotta, gyerekes bizalommal és nyíltsággal. Egyszerűen nem tudtam megtenni, hogy MÉG EGYSZER visszautasítom. Megfogtam a kezét. Ó, de boldog volt! Emlékezett ő mégis, csak adott még egy esélyt. És meglepetésemre a keze nem nyirkos volt, viszolyogtató, mint gondoltam, hanem meleg, száraz.

Aztán eltűnt a templomból, el az utcáról, érdeklődtem utána és megtudtam, beteg, halálos kórban szenved. Nagyjából egy éve halt meg a váci kórházban, valaki meglátogatta, feltett a gödi Facebook-csoportba egy képet, amin sárga volt, összeaszott. Később felháborodottan írta valaki, hogy szociális temetést kapott, Vácon temették el, ki tudja, kié lett a háza...

Ma rájöttem, hogy hiányzik. Milyen az élet. Hiányzik Sanyika, akit alig ismertem, de egyszer megszorongattuk egymás kezét, és békesség lett köztünk. Mindörökké.

  Eredetileg egy meglehetősen dühös kirohanást akartam írni. Dühös is voltam, sőt, vagyok is, mert utálom a trágárságot, az igazságtalanságot, a gyűlölködést.  Már decemberben felbosszantott az egyik tüntetésen egy beszéd,amit egy fiatal gimnazista lány mondott. Főleg a nyomdafestéket nem  tűrő stílusa háborított fel. Nem akarok képmutató lenni, nyilván használok én is erős szavakat, csakhogy egyrészt nem nagy nyilvánosság előtt, másrészt nem írásban. Azt a legritkább esetben és csakis bizonyos stilisztikai megfontolásból, de akkor is csak visszafogottan. 

  Most viszont a közéletben teljesen eluralkodott az útszéli beszéd, és némi töprengés után arra jutottam, hogy ez szándékos és irányított folyamat. Főleg, ha az ember összefüggésben nézi a tettekben is megnyilvánuló, egyre inkább elszabaduló agresszióval, ami már a politikusok között is megjelent.  Ennek az agressziónak a terjesztésére használják -meggyőződésem szerint -eszközül a trágár stílust.  Egy részeg, frusztrált ember elszólásából amolyan ellenállási jelszó lett. Szinte kéjesen hajtogatják,mintha varázsige lenne. Nem, nem az. Akik azt hiszi, ez majd megbuktatja azt, aki ellen szól, nagyon, nagyon tévednek. Viszont fogalmuk sincs a szavak hatásáról, amik nem azokon csattannak, AKIKRE mondják,hanem azokon, AKIK mondják. Bizony. Még ha nem is hiszik el. 

  Na és akkor rátérek a lényegre. Mérges voltam a lányra.  Csúnyán beszélt, pökhendi, láthatóan meglehetősen exhibicionista, ugyanakkor elég kevés  oka van a nagy arcra - rosszul fogalmaz, az ellenzéki sajtóból ismert hívószavakat ismételgeti, zagyva, szinte értelmetlen, de mindenképpen megmosolyogtatóan buta mondatokat rak össze. És nagy önbizalommal kiabálja ezeket, nagy tömeg előtt is. Na szóval, nagyon ellenszenves volt, be is szóltam neki. Kicsit nyomozgattam utána, és  olyan dolgokat találtam, amiket nem fogok most elmondani, aki akarja, utána tud nézni, mindenesetre először kárörvendeztem rajta.

  Aztán történt valami,amit az ateisták úgysem hisznek el,de valamiféle isteni sugallat által. Elszállt belőlem a harag és a káröröm, és megsajnáltam a lányt. Tudom ám,hogy ő nem tart igényt a sajnálatomra. Ő most boldog, csillog-villog,megdicsőült, kézről kézre adják, interjúkat ad,  támogató levelet írnak neki, amiben megerősítik,hogy igen, nagyon jól csinálja...  most komolyan, normálisak ezek az emberek?  A női képviselők között nem egy anya van.  Olyan is,akinek hasonló korú lánya van.Tényleg azt gondolják ezek a nők, hogy ez jó így?  Bárkinek haszna származik belőle? Te jó ég!  

  Akkor megmondom, mi erről a véleményem. Zűrös családi háttérrel rendelkező kamasz, aki abban találta meg az egyensúlyát,hogy szerepel. Ezt többen nyilván vissza is igazolják. Így akar plusz figyelemhez, szeretethez jutni. Így akarja igazolni saját magának is, hogy ő értékes,sőt, rendkívüli. Amit én eddig láttam belőle, sajnos, ebben téved és becsapják. De tegyük fel, hogy a színművészeti pályán, illetve rendezői irányban tehetséges. Ha az, akkor a legrosszabb, amit tehetnek vele, hogy politikailag exponálják.  Mert valakiknek a sara ez, valakiké, akik odahívták, szót adtak neki, amire ő nyilván szívesen ráállt. 

 Amúgy többen,még az ellenzéki  szimpatizánsok között is felemlegették Sándor Máriát, jó érzékkel, mert bizony, hasonló veszély fenyegeti őt is. Ahogy felkapták,úgy fogják elejteni,amikor majd túlhalad a világ a mostani hiszterizált hónapokon. Már most látszik, hogy így lesz, épp ezért rendkívül tisztességtelen, hogy előkapták a fiatal, tapasztalatlan lányt, és gátlástalanul felhasználják.

  Kedves Fehérsapkás hölgyek! Nem támogató üzenetre van szüksége ennek az érettségi előtt álló emberkének, hanem arra, hogy megmondják neki, ezt ne tegye. És nem azért mondom ezt, mert a kormány annyira megijedt volna - na ez a másik, amitől már rosszul vagyok. Kérdem szeretettel, kicsit gondolkodjanak már el, akik ilyet mondanak: MITŐL is kellene megijedni?  Legyünk már komolyak. Azoktól a képviselőktől egyrészt, akik bohócot csinálnak magukból online?  És egy borzalmasan fogalmazó, csacsiságokat kiabáló,csúnya szavakban tobzódó lánytól? Vagy ahogy ő mondta,a FIATALOKTÓL?   Ezek komolytalan állítások. Olyan,mint mikor az ember a sötétben saját magát biztatja, vagy az ismert kis rigmusocska az orosz őrtálló katonáról:  "Szergej fasza gyerek, nem fagy meg". Valahogy így szuggerálják saját magukat azok, akik ilyen képtelenségeket hangoztatnak.

  És nem, nem azért mondom,hogy vonják ki ezt a lányt a köztudatból, mert én is félek tőle és nem azért nem tetszik,amit mond,mert ellenzéki. Van nem egy ellenzéki, akit kifejezetten kedvelek, sok mindenben egyet is értek velük, és amiben meg nem, na mondd -mi van akkor?   Mint négy gyerekes anya, úgy látom, ez nagyon rossz út. Természetesen, ha akar, lehet később politikus akár, vagy megmutathatja magát.  De előbb, könyörgöm, váljon felnőtté.  19 évesen tényleg felvállalja,hogy szembefordul  az ország sacc/kb felével és fityiszt mutat nekik?  Kis szerénység senkinek sem árt ám. És a konfrontálódás mindig rossz dolog, olyan, amit lehetőleg el kell kerülni. Van, aki belekényszerül, de önként belemenni, ajjaj, nem kéne. Tudom,mert én is csinálom néha, és utána nagyon rosszul érzem magam. Valahogy úgy,mint mikor az ember túl sok alkoholt fogyaszott, vagy mondjuk túl sok csokit evett és megfájdult tőle a hasa, kavarog a gyomra és már bánja,hogy nem állt meg  egy sor után.

   Bátortalanul  reménykedem, hogy nem fogja a kormánypárti szimpátiával rendelkező sajtó és közösség szétszedni, de tartok tőle,hogy hiába. Bizony, neki fognak menni, valamennyire érthető is,hiszen a provokációra ugranak a méltóságukban sértett emberek. Kapni fogja az ívet keményen,a másik oldalon védeni fogják,és az egyetlen,aki rosszul fog kijönni ebből az egészből,az ő lesz.  Most már nem nagyon lehet mit tenni,mert ez a dolog önjáró lett, ezt a lányt már nem hiszem,hogy meg lehet menteni,az ő sorsa menni fog azon az úton,amire rálökték, a  körülményei, azok, akik úgy gondolták,jópofa dolog lesz egy ilyen nagyszájú csajt előre tolni.  Csak kérem, könyörgök, ne csinálják ezt.  Végezzék el felnőttek a munkát,  lehetőleg korrekten, nem fizikai és verbális agresszió útján. Venni kéne egy mély levegőt mindenkinek és lehiggadni, abbahagyni az online látszatpolitizálást, emberi hangot megütni és megpróbálni visszatérni egy normális mederbe, mert ami hónapok óta zajlik,az gyalázatos és elviselhetetlen.

   Köszönöm,kelt,mint fent, maradtam szeretettel és minden jót.

  Ami azt illeti, ez a történet ott kezdődik, hogy gyerekkoromban sokat voltam egyedül otthon délutánonként. A szüleim dolgoztak, a húgom jóval kisebb lévén, eleinte óvodában, aztán napköziben volt.  A tanulásra, leckeírásra nem sok időt vesztegettem, viszont sokat olvastam. Mégpedig a nekem való gyerekkönyveken kívül a szüleim könyvespolcain is garázdálkodtam. Ez is megér egy külön posztot, de most a konyhaművészetről akartam írni.

   Na hát, akkoriban nem volt ám olyan kincsesbánya a piacon, már ami a szakácskönyveket -is -illeti. Mondjuk, az élelmiszer piacokon sem. Szerintem nem is volt szokás szakácskönyvből főzni, én senkit sem nagyon ismertem, aki ilyet használt volna. Anyai nagymamám állítólag fiatalkorában, a háború előtt egy gazdag, talán -a legenda szerint -grófi családnál volt szakácsnő. Na ő aztán jól főzött, bár természetesen leginkább a szokásos ételeket készítette, amit minden családnál, nála mégis különleges íze volt mindennek. Néha megcsillantott valamit a nem bevett repertoárjából, emlékszem egy göngyölt marhaszeletre például, de a közönséges lecsót is úgy tudta főzni, hogy azóta is keresem azt az ízt, de nem tudom reprodukálni. Anyukám azt mesélte, ő megpróbálta ellesni tőle a titkokat, de mikor segédkezett neki, a stratégiai pillanatokban mindig elszalasztotta őt valamiért a kamrába, így a különleges trükköket nem tudta meg.

  A szüleim mindketten jól főztek, bár volt köztünk némi eltérés. Apukám a családjából nem sokat hozott, drága nagyanyám valami iszonyú tehetségtelen volt a konyhában, nagyjából öt-hat féle ételt főzött egész életében, azt is elég megkérdőjelezhető színvonalon, ehhez képest apámnak jó ízlése alakult ki és jól is tudta elkészíteni az ételeket, de voltak dolgok, amiktől egész életében idegenkedett. Például a tejföl. Fel nem foghatom, mikor én meg egy időben hetekig tejfölt vacsoráztam zsemlével. Vagy a majonéz. Éva barátnőmmel rendszeresen vásároltunk az iskolához közeli kisboltban friss kenyeret és tubusos majonézt, ez utóbbit egyenesen a szánkba nyomtuk....brrr.

  Bizonyos mértékig hajlandóak voltak újabb dolgokat venni a műsorba, például amikor köztudatba került a "milánói makaróni", ez nálunk is gyakran készült.  Persze, nem sokat tudtunk a valódi olasz pasták elkészítéséről, de ha belegondolok, milyen könnyű most a dolgom: bármilyen ételt akarok főzni, a neten semmi perc alatt találok recepteket, autentikusat vagy alkalmazottat. Akkor nem voltak ilyen lehetőségek. Anyósom például a Nők lapjából gyűjtötte ki a recepteket, bár valljuk be, ő sem volt egy Michelin-csillagos séf.

  Szóval, emlékeim alapján kettő darab szakácskönyvünk volt otthon, egyik a ma is, joggal híres Horváth Ilona műve, a maga alaposságával, a másik pedig egy tájjellegű receptkönyv, amit emlékei alapján meg is vettem pár éve egy antikváriumban, a nosztalgia kedvéért. Én természetesen mindkettőt kiolvastam keresztbe-kasul. Főleg az elsőt szerettem, mert mai szemmel régimódi mű volt, olyan fejezetekkel, mint disznóvágás, egy háztartás vezetése, állatok ellátása. Azt azért első körben eldöntöttem, hogy disznót sose fogok vágni, lesz ami lesz.  Cseppet sem vonzott a lehetőség, hogy kitisztíthatom a beleket, sóval bedörzsölve és ecettel elmosogatva, nem.  Viszont szereztem egy elméleti alapot, ami később sokat segített.

  Az első gyakorlati tapasztalatomat egy krumplileves elkészítésével szereztem, talán 12 éves korom körül. Jól  sikerült, épp ezért volt aztán csalódás, hogy mikor másodszor is megpróbálkoztam vele, akkor elrontottam a rántásba tett liszt mennyiségével. Fokozatosan többféle ételt is felvettem a műsorba,  szerencsémre hagytak érvényesülni. Sok olyat is készítettem, amit otthon nem láthattam, például nekiálltam kalácsot sütni. Anyukámnak volt valami kisebbségi érzése a kelt tésztákkal szemben, ő piskótában és linzerben utazott, maximum a mézes krémesig merészkedett. Nem felejtem el azt a születésnapot -Ágié volt különben -, mikor a tortába gyakorlatilag bebetonozta a gyertyákat a tortabevonóval, és mikor megpróbáltuk kihuzigálni őket, jött vele a torta többi része is darabokban. Nem is lett volna baj, mi megettük így is, de iszonyúan elkezdtünk röhögni, sírtunk a jókedvtől, anyunak viszont ilyen szituációkban nem működött a humorérzéke, úgyhogy sértődötten csúnyán leszidott minket.  Szóval, a cukrászat nem volt túlreprezentált a családunkban, így történhetett, hogy az első kalácsomból amolyan lepény lett. A liszt mennyiségét ugyanis lefeleztem,  a tejet viszont nem, így egy pöttömöt hígabb lett  a tészta, mint kellett volna. Aztán megtanultam rendes kelt tésztát csinálni, főleg aranygaluskát sütöttem, apukám legnagyobb örömére.

  Később én már improvizáltam is, azt felhasználva, ami éppen volt otthon. Ami hol jól sikerült, hol nem. Egyszer, talán olyan tíz éve, fellelkesülve egy sütőtökleves receptjén, átvittem az elemeit egy birsalmából készült leves kísérletébe...hát, a családom tiszteletteljesen  és kíméletesen közölte, hogy ilyen borzalmasat még sose ettek és ilyet többet ne csináljak.

  Az évek alatt kialakult egy meglehetősen eklektikus választék a családi étkezésünkben. Egyrészt szerepelnek benne a hagyományos ételek, amiket még otthonról hoztam, legfeljebb kicsit változtattam rajtuk. Mindenféle nemzetközi trendek is megjelennek nálunk, olasz, keleti,  gyorséttermi ételek, mint házi KFC és hamburger és pizza és tortilla.  Találtam néhány olyan internetes főzős blogot, amikben megbízok, és ha valami újat keresek, általában hozzájuk fordulok. Aztán meg az időközben megjelent rengeteg szakirodalomból, népszerű szakácskönyvből, fotós, drága, nagy kiadványokból van a polcon vagy húsz, egy részüket használom is, leginkább ihletet keresek bennük. Van néhány innen-onnan szedett, kézzel leírt receptem, mint például az említett mézes krémesé, egy bevált bejglié,  amik csakis azért vannak meg, mert beírogattam őket a szakácskönyvek elején és végén lévő üres oldalakra, mert, mint tudjuk, nálam minden eltűnik. Van egy csomó főzős újság is, de ha valami recept kéne belőlük, át kell lapozni az összeset, mert semmi rendszert nem tudok létrehozni, ami szerint megtalálhatnám, amit keresek.  Sok receptnek csak az internetes elérhetőségét tudom, szóval, áramszünet, vagy zombi apokalipszis esetén ezek örökre elvesznek a számomra, mégis lusta vagyok leírogatni őket.

   A mindennapi gyakorlatban pedig ahhoz kell alkalmazkodnom, hogy a nagyok általában visznek magukkal kaját, szóval szállíthatónak kell lennie, megmelegíthetőnek, előre, lehetőleg gyorsan elkészíthetőnek. Pedig szeretem a kézzel -illetve olasz kézi meghajtású géppel -frissen gyúrt tésztákat, finom, hajtogatott tésztás süteményeket, lassan sütött pulled porkot, sütőben, autentikusan elkészített sóletet, bár ez utóbbira kell valami megoldást találnom, mert mindig kifolyik az agyagedényből a szaftja és valami elképesztő füstbe burkolja a konyhát, aminek a szaga napokig megmarad. 

  Ami az utánpótlást illeti, éhen talán nem fog halni egyik gyerekem se.  Laura már korán a nyomaiba lépett, ő nagyjából bármit meg tud főzni vagy sütni, legfeljebb néha kissé elnagyolja a dolgot. Akárcsak András, aki tízdekás csíkokra vágta a csirkemellet, úgy akart belőle Uncle Ben's mártásos húst készíteni... persze nyers maradt a hús, mert a hirtelen pirításhoz túl nagyok voltak a darabok. De azért ő is megcsinál magának ezt-azt, a gólyatáborba pedig magával vitte az előkészített marhapörköltet, amit javaslatom szerint a helyszínen gulyássá fejlesztett tovább, meglehetős sikert aratva az éhes társak körében. Attila remekül tud margarinos zsemléket kenni, a nutellás kaláccsal már kicsit túlzásba esik, nem lehet lebeszélni róla, hogy centi vastagon vigye fel a krémet. De hogy ne legyek igazságtalan, készített már magának tejbegrízt is. Komolyabb konyhai teljesítményre eddig nem kényszerítette az élet. Akárcsak Anitát, aki amúgy, ha megkérem, segít szépen, de láthatóan nem nagyon ambicionálja, hogy megtanulja kedvenc ételei elkészítését.

  Gondolkodtam rajta, és arra jutottam, onnan adódhat a különbség az én hozzáállásom és az övék között, hogy hiába látják ők itthon azt, hogy én elkészítek mindent, akár kenyeret is, gyakorlatilag, ha az ember jár-kel, mindenhol vannak készételeket árusító kifőzdék, gyorséttermek, ahol bármit megtalálhatnak.  Ők abban nőttek fel és élnek egyre inkább, hogy el van árasztva a világuk változatos ételekkel, egyszerűen nincsenek rászorulva, nincsenek motiválva, hogy egyáltalán foglalkozzanak azzal, hogyan is kell ezt vagy azt megfőzni. Azért bízom benne, hogy idővel mégis feltámad bennük a vágy, hogy TUDJÁK, hogy a maguk kezével tudják elkészíteni az otthoni ízeket idéző  menüket.