Különböző asszociációs műveletek nyomán gondoltam végig, életemben milyen munkákat végeztem. Elmondhatom, mi volt az indukátor: csak simán fel akartam mosni a konyhát, és észrevettem, hogy a tűzhely melletti kis résben összegyűlt egy csomó gyufaszál és egyéb. Meggondolatlanul nekiálltam kihúzogatni a helyéről az egész hóbelevancot és nem voltam boldog attól amit mögötte, alatta, körülötte és a hátulján valamint az oldalán találtam. Jó két órába telt, míg elhárítottam azon a két négyzetméternyi, illetve 3 köbméternyi területről a zsíros koszt. De most elégedett vagyok, boldogan járom körbe, sőt, már főzni is tudok rajta, miután Andris rájött, hogy azért nem gyullad meg a gáz, mert elfelejtettem a gázcsapot kinyitni.
Na szóval, ez idő alatt volt időm elrévedni a múltban. Amikor bizony végeztem kemény, fizikai munkát. Mikor elsős lettem a középiskolában, mindjárt év elején elmentünk egy hét közös munkára. Booorzasztó volt... egy csokoládégyárba mentünk, ahol bonbonos-dobozokat hajtogattunk, rágógumi-golyókat csomagoltunk, és piros mogyorós csokitáblákat rakodtunk dobozba. Ez máris elég rémesen hangzik, ráadásul a selejtből annyit ettünk, amennyit akartunk.,Az első keresős nyári munkám első középiskola után volt, mikor anyukám, aki a kőbányai Centrum áruház adminisztrációs vezetője volt, beszerzett a Corvin áruház akkori csemege boltjába. Durva dolog volt, legalábbis az első két vagy három napban, amikor reggel hatra kellett mennem Kőbányáról, azaz jó korán kellett kelnem. A munkát különben élveztem, a polcok feltöltése, áruk gúlába rakása szórakoztató volt, úgyhogy nem is voltam igazán boldog, mikor mint főnöki sarjat, kiemeltek a plebszből és kihelyeztek egy mélyhűtőláda cseppet sem szórakoztató társaságában az áruház bejáratához, jégkrémet árulni, Kettő féle jégkrém volt, poharas és pálcikás, már nem kellett hatra mennem, csak nyolcra, viszont egész nap magányosan ücsörögtem a jégkrémekkel, nem mondhatni, hogy jól mulattam.
Következő nyáron még unalmasabb munkát kaptam, a nagynéném protezsált be a saját cégénél, a Corso-nál -a kereskedelem már akkor is a családban volt!- a Baross téri nagy cipőboltba. Hát az aztán cseppet sem volt szórakoztató, egész nap állni és nézni, a vevők többsége magától próbálgatta a cipőket, ritka boldogság volt, ha be kellett menni a raktárba megnézni, hogy valamilyen modellből van-e csellengő 38-as. Azt tutira eldöntöttem, hogy cipőbolti eladó sose leszek.
Érettségi után aztán kikerültem a való világba, azaz egy kőbányai óvodába egy középső csoport egyik óvónénijeként, tizennyolc évesen. Egyrészt megvolt hozzá a végzettségem, mert akkor még lehetett szakközépiskolai bizonyítvánnyal is óvónősködni. Másrészt tökéletesen alkalmatlan voltam a feladatra. Egyrészt azért, mert ahogy már másik posztomban megemlítettem, nem voltam éppenséggel a rendszeres, alapos felkészülésről híres, tehát, mikor nem kellett osztályzásra, ellenőrzésre bemutatni a foglalkozások tervezeteit, mondjuk úgy, nem is készítettem ilyeneket. Fegyelmet se nagyon tudtam tartani, nem is könnyű 35 ötévest kordában tartani. Azért, gondolom, belejöttem volna, de akkor már énekelni tanultam és az énektanárnőm hosszas kapacitálás után ultimátumot adott: vagy otthagyom az óvodát, vagy fel is út, le is út. Az állandó beszéd, ráadásul emelt hangú beszéd ugyanis eléggé megviseli a hangszalagokat. Így hát beadtam a felmondásomat a második év elején, nem túl korrekt módon, kicsit a semmibe ugorva.
Nem volt túl sok időm másik munkát találni, megint csak a Centum áruházban találtam meg a lehetőséget, mégpedig egy exkluzív ágazatban: a Váci utcai Klára szalonba vettek fel négyórás munkaidőre takarítónak. Reggel hattól tízig. Egy idős asszonnyal kellett együtt dolgoznom, kitakarítani a műhelyeket, ahol a gyönyörű, méregdrága ruhákat varrták, magát a szalont, a próbafülkéket és a várakozó szalont, a szabászok termét. Bőven túl volt tervezve a munkaerő, valljuk be, nyolcra már mindig kész voltunk, mégpedig úgy, hogy már pihengettünk is kicsit közben. Ráadásul Terus, az idős kolléganőm, teljes, nyolc órás foglalkoztatásban volt. Nyolc után megbízásokat teljesítettünk a varrónőknek és szabászoknak, elmentünk vásárolni, ruhákat vittünk a Patyolatba és ilyesmik. Amúgy, mikor nyáron Terus egy hétig szabadságon volt, egymagam is simán végeztem nyolcra. Valamiért megharagudott viszont rám, már nem emlékszem az okára, és elkezdett a főnöknőnek nyafogni, hogy neki teljes munkaidős pár kell, és szépen kilobbizta, hogy engem elhelyezzenek egy áruházba. Na ott már nem maradtam sokáig, apukám intézte el, hogy felvegyenek az ő munkahelyén, a műszaki Információs Központ és Könyvtár nyomdájába, betanított könyvkötőnek.
Ez aztán szuper egy hely volt. Nem gúnyból mondom, tényleg élveztem. Nem volt unalmas munka, mivel egy kicsi nyomdáról van szó, amely kis példányszámú könyveket és szakfolyóiratokat készített, és nem csak egy fázist kellett végezni, hanem többet is. Ott volt kezdetnek a hajtogatógép, amibe a nagy papírcsomagokat be kellett pakolni és be kellett állítani, hogy a megfelelő helyen hajtogassa meg. Megtanultam például a papírkötegeket "kiütni", azaz egybe rendezgetni a szerteszéjjel zilálódott csomagokat. Ezt azóta is tudom,és élvezettel gyakorlom olykor a fénymásolt kottalapjaim nagy tömegén. Aztán ott volt az "összehordás" ami azt jelenti, hogy a könyv vagy újság összehajtogatott lapjait -egy darabon ugye nyolc oldal volt kinyomtatva - egymás mellé stócoljuk és mellette sétálva összeszedegetjük a példányt. Ehhez úgynevezett gumiujjat kellett használni, amivel a papírokat sikeresen lehetett leválaszrani a halom tetejéről. A gumiujj ismert még egészségügyi intézményekben, ott más funkcióban használják, ezt most inkább nem részletezem. Amúgy meg fel lehet fújni és be lehet ejteni gyanútlan kollégák kávéjába például. Kedvencem volt még a Minabinda, a ragasztógép, amibe az összeállított könyveket belehelyezve ügyesen beleragasztotta a könyv belsejét a borítóba. Ezt a gépet én remekül tudtam kezelni, voltaképpen jobban be tudtam állítani, mint a nyomdaipari iskolát végzett kollégáim. Kicsit olyan volt, mint a repülőgép vezetés, mindent állítani kellett rajta, a ragasztó mennyiségét, a szorosságot, hogy mennyire nyomja össze a gerincet, a borító és a könyv egymáshoz való viszonyát...szóval ez kérem, egy finom, érzékeny művelet volt. Viszont nem zuhant le, legfeljebb szétestek a könyvek, vagy csálén álltak a borítójukban, ha az ember elcseszte.
Itt már, ha jól emlékszem, másfél évet is kihúztam, és csak azért léptem ki, két kolléganővel együtt, mert elkezdtek ránk görbén nézni, hozzájuk képest ugyanis túlságosan sokat dolgoztunk és ezzel őket tüntettük fel rossz fényben.Azt mondták ránk, gőgösek vagyunk, összeférhetetlenek, hát mi szépen hármasban felsétáltunk az igazgatóhoz és közöltük, hogy távozunk. Én amúgy könnyen tettem, mert akkor már megvolt a helyem az Operában, a statiszták között, mivel egy kislány, aki addig státuszban volt, férjhez ment és a férje nem engedte tovább dolgozni. Így hát beléptem állandóra oda, ahol már legalább két éve dolgozgattam bejáróként, eztán nem volt más dolgom, mint délelőtt próbákra, este előadásokra járni, közben zeneakadémiára felkészítő szolfézsra-összhangzattanra, énekórára, németre Licihez, plusz énekórára Bazsinka Zsuzsihoz, közben meg otthon napközben ellátni a bénán fekvő nagymamámat, neki és a másik öreg, csaknem magatehetetlen -mozgó, de teljesen leépült - nagypapának elhozni a szomszédos étteremből a befizetett ebédet, kitálalni nekik... és volt még egy mellékállásom, egy idős tanárnőnél, a Városmajor utcában, ahol hetente egyszer takarítottam. Igaz, ez csak pár hónapig tartott.
Ha valaki is azt gondolja, hogy ebből az következik, hogy tiptopra rendes lakásban laktam és lakom, az téved- amit muszáj, amikor éppen muszáj, de nem meghatározója létemnek a precizitás. Mindazonáltal a fizikai munka nem ártott nekem, megtanultam belőle sok mindent, megtapasztaltam az élet gürcölős oldalát, azt, hogy milyen reggel ötkor kelni, mindig azzal a fogadkozással, hogy ahogy hazajöttem, azonnal lefekszem aludni, persze, sose tettem. Meg tudom becsülni azokat, akik ilyen munkát végeznek, mert tudom, milyen ez az élet, és meg tudom becsülni a magam munkáját, még akkor is, mikor dögunalmas, négyórás rendelkezőpróbán kell ácsorognom, míg a rendező méltóztatik kitalálni, hogy mit is akar -volt ilyen! -vagy harminchétszer kell megcsinálni ugyanazt a berohanást, mert az a ciku-cuki kolléganő, aki mindig legelől van, képtelen felemelni a tappancsait és miatta az egész női kar lekésik... hát ilyenkor gondolok arra, hogy még mindig jobb, mint állva aludni egy cipőboltban például.
