Egy pályázatra írtam meg ezt a kis írást, bár nem sikerült vele nyernem, itt megosztom.Nem szégyellem.

Ragyogó, szikrázó, kopogós januári nap ez. Szeretnéd. Utáltad a meleget, kipirosodott az arcod, legyezted magad. Tavasszal, mikor besárgultál és azt hittük, a májadban lévő daganatok indultak meg, elpityeredtél : ”Szerettem volna a nyarat még megérni...” Aztán megérted, kaptál egy shunt-öt, ami a hasnyálmirigy-rákot kicselezte… De azért ez már az utolsó csapás volt.

 Emlékszel, mikor az ónos esőtől csillogó parkban sétáltunk, csodáltuk a jéggel bevont ágakat? Valószerűtlenül szépek voltak, mint kristályból készült szobrok. És te minden lépésnél elcsúsztál, nem volt semmi egyensúlyérzéked, biciklizni se tudtál. Hogy kacagtunk! Most nincs hó, se jég, száraz, fagyott a föld. Kicsi urnasírt ástak nektek, olyan,mintha egy gyereknek szánták volna.

 Nem mész egyedül, ketten együtt kerültök a gödörbe. Apám megelőzött, bár csak kilenc nappal. A lényege, a valódi férjed már régen elveszett valahol, amit a depresszió meghagyott belőle, az az öröklött démonaitól megszállt test volt, amiből elmenekült már a lélek. Te meg küzdöttél a saját betegségeden kívül az ő dührohamaival, azzal, hogy elhagyta magát és követelőzött, kiszolgáltatta magát -egészen addig, amíg már nem voltál rá képes. Mikor utoljára láttátok egymást a kórházban, a benne bujkáló gonosz elfordította a fejét. Nem búcsúzott el tőled. Nálunk tudtad meg, hogy meghalt. Egyszerre voltál elárvult és megkönnyebbült. Hiszen tervezgetted, hogy Karácsony után te is odakéred magad, arra a krónikus osztályra, legyetek egy helyen. Az tartotta még benned az erőt, hogy ő a te feladatod, horgonyod, kötelességed róla gondoskodni. A halála hírére végre fellélegeztél és elengedted magad, engedtél a testedet belülről összerántó kórnak, szembenéztél vele és csendben bólintottál.

  Ketten, a húgom és én mentünk elintézni apánk ügyét a távoli kórházba. Útközben nem nagyon beszélgettünk, egy másik, hasonló autózás jutott eszembe, másfél évvel korábbi emlék. Akkor sürgős, életmentő műtétre vittünk téged és az orvos komolyan szemünkben nézve azt mondta: „Ugye tudják, hogy gyógyíthatatlan?” Fenét tudtuk, az ember anyja nem lehet halálos beteg, van műtét, van kemó, mi az, hogy gyógyíthatatlan? Mire hazaértünk, már elkezdtél távolodni. Még jelen voltál, de kicsit szórakozottan, befelé figyelve. A gyerekek ugráltak körülötted, de egyre kevésbé jutott el hozzád a külvilág. Pedig ők voltak mindened. Az az igazi nagymama voltál, aki szégyentelenül kényezteti az unokáit, bármit megtettél a kedvükért. Mikor nálad nyaraltunk a falusi kis házban, az nekik a szabadság volt, a feltétel nélküli szeretetben tobzódás. Most zavarban voltak, érezték, hogy valójában már alig vagy velünk.

  Egyszerre csak elment a hangod -ki tudja, mitől –, csak suttogni tudtál. Az erőd is elfogyott, mikor utoljára megpróbáltál fürödni, alig tudtalak kiszedni a kádból… Másik lányod felhívott, aztán, mikor zavartan átadtad nekem a telefont, zokogott a fülembe - „Már nem lehet vele beszélni! „ Mint ahogy már enni se igen tudtál. Mikor reggel odaadtam a gyógyszereidet, gondterhelten nézegetted, alig tudtalak rábeszélni, hogy bevedd.

  Aztán eljött az a kedd este, mikor ott ültem melletted és tehetetlenül figyeltem a küzdelmedet. Nem tehettem mást, fogtam a kezed. Másfél óra. Nem akartál menni, láttam a szemedben a rémületet, ahogy harcoltál a levegőért. Az utolsó lélegzeted után aztán eltűnt az arcodról a pánik, elnyílt a szemed, rácsodálkoztál valamire, amit én nem láthattam.

 Itt vagytok már a ravatalozóban, két kis urna egymás mellett. Mikor megláttam, megtántorodtam, pedig azt hittem, tudom, mi a halál, de igazából fogalmam sem volt eddig. Az, mikor kapok egy díszes oklevelet, amin rajta van az időpont, amikor az a test, amely a világra hozott, megsemmisült. Itt vagy, anya? Nem, hisz éreztem,hogy AKKOR elmentél. Nem megsemmisültél, csak...elmentél. Pedig el sem búcsúztunk. Hogy is lehetett volna, nem tudhattuk, hogy az lesz az utolsó dobbanás.

  Szeretlek.