3. fejezet  : Kőbánya

Emlékszem, mikor először vittek Kőbányára, a hosszú, hosszú Kőbányai úton úgy tűnt, sose érünk oda. Hiszen Pestből inkább csak a relative belső részt ismertem, mikor kiskoromban apukám nagybátyjához mentünk látogatóba Lőrincre, akkor is az volt az érzésem, hogy elhagyjuk a civilizált világot. De aránylag hamar megszoktam az ottani közlekedési köröket, voltaképpen olyan volt,mintha lenne egy kis, számomra ismerős környék,ahol a napjaim jobbára teltek,aztán egy nagy és ismeretlen, beazonosítatlan területen keresztül eljuthattam a másik ismert környékre, a belvárosba.

   Az új otthon a Kőér utcában volt, amolyan nyugodt, csendes,kertvárosias környéken. Olyannyira, hogy az úttesten tollaslabdáztunk, és ha autó jött hébe-hóba, szépen félreálltunk. Maga a ház két épületből áll, egymással szemben állnak, mindkettőben három lakás van és mindegyikhez tartozik egy kis kert. Jóval nagyobb amúgy,mint a Kőris utcában. A lakás ugyan hasonlóképpen szoba-konyhás lett volna, de egy kamraszerű plusz helységből apukám kialakított egy kis fürdőszobát. Ez kissé lépcsőzetes kiképzésű volt, mert a pincébe levezető lépcső fölött helyezkedett el, annyit jelentett a gyakorlatban, hogy volt egy kb 1 méterrel magasabb szintje, ahova rakodni lehetett. Ennek akkor volt különös jelentősége, mikor első automata mosógépünk, egy Energomat, lendületes és szenvedélyes centrifugálás közepette levetette magát erről a magaslatról, egyenesen a vécére, ripityomra törve azt, kirántva a falból a vízcsövet és komoly természeti katasztrófát okozva ezzel. Tipikusnak mondható, hogy édesanyám ekkor éppen már MAJDNEM elment, talán vizsgázni, mindenesetre ciklámenszínű kiskosztümben és keresztbe-kasul kisminkelve kellett szembenéznie az árvízhelyzettel. Ilyesmi a családunkban menetrendszerűen elő szokott fordulni.

  A lakások előtt lévő kertek kifejezetten buján nőttek. Voltak orgonabokrok, a mi kertünkben rózsák, törpedáliák,csillagfürt virágzott. Itt azért aránylag szeparáltabban tudtunk élni,mint anno a Kőris utcában, ha nem is olyan kényelmesen,mint Ajkán. A szoba ketté volt osztva a szekrénysorral,a háta mögött volt a mi "gyerekszobánk", a konyha hátulsó feléből pedig a szülői hálószobát alakították ki egy falécekkel és rücskös üveggel készült térelválasztóval.  A Kápolna téri iskola, az akkori Pataky téri művelődési ház, a Bánya utcai iskola, és az úgynevezett Pataky 34 - ezek voltak tanulmányaim színhelyei.

Zongora-szolfézsórákra jártam, azon kívül pedig békésen olvasgattam otthon, nyáron játszóterezni, télen szánkózni jártunk a Barátság parkba -mai neve Óhegy park -,ami pár percnyi sétára volt tőlünk. Nagyon szerettem ezt a nagy területű, többféle szórakozást nyújtó helyet. Volt több játszótér, KRESZ-park, lejtők, ahol biciklivel és rollerrel le lehetett száguldani, fák,bokrok, virágok...szóval, szuper hely gyerekeknek.  

Mikor középiskolás lettem, kitágult a világom, hiszen a Nagyvárad tér közelében levő óvónőképzőbe jártam, ami a Ludovika egyik épületében volt. Reggelente mindig 9-es busszal mentem a mai Kálvária -akkori Kulich Gyula -térig, (bajnoki forduló utáni napokon mindig megvettem a Népsportot, keddenként pedig a Képes Sportot, ezt ugye nem gondolta rólam senki? ) és az Illés utcán szépen végigballagtam, az Alfa mozi épülete mellett az iskolához. Hazafelé viszont variáltam,mindig utáltam a monoton dolgokat, szóval, attól függően, mennyire értem rá, legalább öt különböző útvonalam volt. Amúgy is önállósítottam magam szép fokozatosan, hiszen 14-15 éves koromban már egyedül, illetve később már Ágival jártam operába, egyedül, illetve...mint fent, jártunk az óbudai Zichy kastélyba, az operabarát klubba, még focimeccsre is elmentem egyedül -na jó, egyszer,mikor a barátnőim valamiért nem jöttek el,de én juszt is bementem. Mivel apukám akkoriban a Népstadionnál dolgozott és hétvégi kettős rangadókon ő kezelte az eredményjelzőt, néha kézilabdameccseken is, gyakran elmentem vele. Elég furcsa volt ez a kettős érdeklődés, kulturálisan eléggé eltérő közegeket látogattam. Néhány éve Ági eljött Laura egy kézilabdameccsére, mikor a Vasassal játszottak és megdöbbentő volt, ahogy feltört belőle a régi szurkolói terminológia, próbálok finoman fogalmazni. Pedig annak idején azzal sokkoltuk a szurkolótársakat,hogy mikor egy megkérdőjelezhető bírói döntés után ingerülten skandálták körülöttünk,hogy "Hülye vagy!" , mi szelíden azt énekeltük, hogy "Tévedni tetszett!" Elég jelentős megrökönyödést tudtunk ezzel kiváltani.

Miután leérettségiztem, a Vaspálya utcai óvodában kezdtem dolgozni, középső csoportban. Aránylag hamar kiderült,amit én már az iskolaidő alatt is sejtettem, hogy abszolút tévedés volt részemről ez a pályaválasztás. Mert az, hogy szeretem a gyerekeket, nem jelenti azt, hogy képes vagyok rendszeres, alapos felkészüléssel nevelgetni 35 4-5 éves gyereket, az óvónői munkához rengeteg papírmunka tartozik, amit én halálosan untam. A vezetőnő ugyan türelmesen viszonyult hozzám, amiért mai napig csodálom, én valószínűleg páros lábbal rúgtam volna ki saját magamat. Viszont azon az őszön,amikor elkezdtem dolgozni, meghalt az anyai nagymamám, és néhány hónap múlva elköltöztünk, az árván maradt nagypapámat nem lehetett magára hagyni, képtelen volt ellátni magát. Tehát a kőbányai és a belvárosi lakásokat egy nagyobbra cseréltük, a Jókai térre. 

  4. fejezet  :  Jókai tér

Tehát 19 éves voltam, mikor először valóban a belvárosban laktam, az Oktogontól egy sarokra, mégpedig egy elfogadható lakásban. Mondjuk, a tendencia jobb,mint ha fordítva lett volna... És 36 éves koromig maradtam is. Ebben az időszakban tényleg ez volt a legszerencsésebb számomra, hiszen az életem nagy része a közelben zajlott. Még egy fél évig visszajártam dolgozni Kőbányára, de aztán elhagytam az óvónői pályát és ezzel, őszintén szólva, mindenki jobban járt. Boldogabb napok virradtak a világra, mikor már nem sújtotta a gyermekkorú társadalmat az a veszély,hogy az én nevelői tevékenységem alá esik.

Mivel gyorsan kellett lebonyolítani a költözést, voltak problémák az új lakással. Egy válás következtében kettéköltöző, kisebbségi családdal zajlott le az ügylet, volt is valami kis cirkusz, az utolsó pillanatban az egyik fél nem akart távozni, de anyukám nagyon vérfagyasztó tudott lenni, ha akart, itt is leverte a lázadást. Fűtés, ha jól emlékszem, a nagyszobában egy Héra-fejes cserépkályhából volt, a mi kis cselédszobánkban egy olajkályha fűtött. Úgyhogy első lépésben egy komplett cirkó-rendszert kellett kiépíteni. Az első időkben a nagypapa lakott a nagyszobában, mert anyukám rémesen balek tudott lenni, pedig ő jobbára csak feküdt az ágyán, illetve, mikor már volt tévéműsor, a foteljében ülve bámulta, amíg bele nem fáradt, akkor lefeküdt kissé. Ezt persze kisebb szobában is megtehette, úgyhogy egy-két év múlva, mikor apai nagymamám is hozzánk került stroke-ja után, szobacserét csináltak és a két ápolásra szoruló öreget tettük a kisebb szobába, ahol békén veszekedhettek.

Apukám rettentő rosszul bírta azt, hogy késő este a téren levő játszótéren a gyerekek nappali ordibálását felváltotta a kamaszok és egyéb fiatalkorúk bulizása. Ráadásul rossz taktikát választott, mert dühösen lekiabált nekik, ezzel éppen ellenkező eredményt elérve.Hiába mondtuk neki, hogy igyekezzen kizárni a felszűrődő zajt, ő inkább nap mint nap felidegesítette magát. A legviccesebb történetek ebben a lakásban a zárakhoz kötődnek. Kettő ilyenre is emlékszem. Az egyik az volt, mikor a nagypapa nem tudott kijönni a wc-ből, elesett a szűk helységben és nem tudott felkelni, viszont belülről be volt zárkózva. Nem tudom, a leginkább magától értetődő megoldást  választotta-e apukám, mikor a fürdőszoba ablakán át bemászott a wc kis ablakán,mindezt háromemeletnyi lichthof felett. Lehet, hogy valamiért tényleg nem lehetett feltörni a zárat, de hogy én ki nem másztam volna, kockáztatva a lezuhanást, az tuti. Most, belegondolva, lehet, hogy nem a legjobb kifejezés erre az esetre a "vicces"? Emlékezetesnek mondanám inkább.

A másik már valóban vidámabb történet volt, a konyhához kötődik,mikor is egy szép, meleg nyári napon valami kelt tésztát sütöttünk, ha jól emlékszem, Ágival ketten tartózkodtunk az amúgy is meleg helységben, plusz a begyújtott sütő,mikor is az ajtó zárja szétesett egy kilincsmozdulattól és minket foglyul ejtett az 50 fokban. De mire a süti elkészült, apánknak sikerült szétszerelnie valahogy, és még mielőtt hőgutát kaptunk volna, kiszabadultunk.

Ezektől eltekintve csuda úrinők lettünk, két sarokra az Operától, voltaképpen szép, nagy lakásban, egészen más stílusú életmódban éltünk, mint mondjuk Kőbányán. Hiszen ide akármilyen későn is haza lehetett jönni, nagyjából bárhonnan. Ez volt az utolsó olyan otthon, ahol mind a négyen együtt laktunk, innen költöztem aztán első önálló lakásomba,a József nádor térre. De az már tényleg egy másik fejezet.Sőt,ha úgy vesszük,másik mese.

    Ja,magyarázatként: a Jókai térről egyetlen árva képet se találtam.   Ezt a netről szedtem le a mostani,felújított állapotáról.