Kicsit spoileres a cím, de ugye nem egy thrillert írok, bár majdnem...

Úgy kezdődött, hogy ma volt a szabadságom első napja, ebből az alkalomból elhatároztam, hogy mivel még érvényes a vonatbérletem,  elmegyek a pilisborosjenői Kevélyhegyi levendulamezőre, fényképezni és levendulát szedni,plusz egy kis sétát is terveztem a környéken. Nahát ezek szép elképzelések voltak, a megvalósítás délutánra csúszott, de kicsit álmosan mégis elindultam. Az Árpád hídnál lévő buszvégállomás kicsit arrébb lett tolva egy építkezés miatt, egy kis elkavarodás miatt a busz pont elment az orrom előtt, de ez nem vette el a kedvemet, elvégre csak félóra múlva indul a következő járat.  Még az sem ébresztette fel bennem a gyanút, hogy a saroknál lévő bankautomata nem fogadta el valamiért a kártyámat, el kellett mennem relative messze, hogy készpénzhez jussak.

 Sebaj, mégiscsak bejött a busz nagy sokára, addig ott álltunk a tűző napon, a Bécsi úttól az ürömi körforgalomig nagyjából lépésben mentünk,de nem hagytam elvenni a kedvem. Nagyjából nyolc perces késéssel megérkeztem a pilisborosjenői buszfordulóhoz, még meg is néztem a menetrendet, de sajnos kicsit elnagyoltan.

   Aztán máris ott voltam a csodás, illatozó levendulaföldnél. Szebb és nagyszabásúbb, mint két éve volt, csomó autó parkolt a környéken, mindenhol levendulát vagdosó és fényképeket készítő emberek, de mivel a terület nagy, nem volt zavaró a nyüzsgés.  Magam is szedtem és fotóztam, bár nem használtam ki az előzékenyen kihelyezett padokat és egyéb tereptárgyakat, csak úgy á la nature. Fantasztikusan hangulatos az egész, egy kis Provance a Nagy-Kevéllyel a háttérben, sőt némi budai panorámát is felfedezni véltem. Csupa illat és pillangó és méhecske, nehezen is szakadtam el ettől a feelingtől. És bár kis távoli morajlás hallatszott és a nap is el-elbújt a felhőcskék mögött, mégis úgy döntöttem, elindulok a Teve-szikla és az egri vár másolata felé.

Az út mellett valóságos vadvirág-szimfónia, minden telis-tele színes virágokkal. Megtettem a kis kört, amit elterveztem, minden különösebben megerőltető elem nélkül, aztán visszafelé indultam a buszhoz, hiszen hitem szerint annak 19:40-kor kellett volna jönnie. Már a levendulást elhagyva elkezdett az eső nagy cseppekben, bár ritkásan esni. Mire leértem, már elég jól esett, vizes is lettem -idén épp harmadszor, ha jól számolom -de annál is ijesztőbbek voltak a villámok és dörgések, mert bizony, közelről jöttek. Örültem is,mikor a fedett buszváróba tudtam menekülni. Ekkor szembesültem azzal, hogy a buszok közlekedése nem olyan ütemezett, mint a mi vonatjaink, egyáltalán nem olyan rendszerességgel járnak,  és a következő járat 52 perc múlva lesz aktuális. Kicsit bíztam benne, hátha késik a busz, elvégre az engem  ide hozó is vagy nyolc perccel később futott be. Szakadt az eső és villámlott-dörgött, egyszer csak valóban bekanyarodott egy busz. Fellélegeztem és megint csak jól bevizeződve felszálltam, de a sofőr sajnos közölte,  nem megy vissza,ő végzett. Persze, ha nem lett volna szívtelen, levihetett volna legalább a Bécsi útig, tuti, hogy nem hagyta a buszt az út szélén.

  A buszon utazó néhány ember is ott ragadt velem a buszváróban,  őket egyesével elvitték az egyre erősödő viharban értük megérkező hozzátartozóik. Közben történt, hogy egyszerre a hegyről lefolyó víz átlépett egy kritikus átfolyási volument -  igyekeztem naaagyon szakszerűnek látszóan megfogalmazni - , és a víz elöntötte a buszmegállót, úgyhogy felugráltunk a padra. Valóságos árvízhelyzet alakult ki, ekkor kezdtem komolyan azért aggódni, hogy a busz fel tud-e jönni odáig, és telefonáltam haza. Voltaképpen csak annyit akartam mondani nekik, hogy szeretem őket, ha esetleg nem jutnék többé haza és áldozatul esnék, mondjuk belesodorna az ár egy szakadékba vagy ilyesmi, de Laura rögtön intézkedett, hogy a pilisborosjenői barátjának, Zolinak a családja siessen a megmentésemre. Alighogy letettem  a telefont, ami amúgy már erősen lemerülőben volt,és persze a powerbanket otthon felejtettem, miért is ne, szóval, ahogy letettem, feltűnt a busz a fordulóban.  Azt még nem is mondtam, hogy a tér túloldalán lévő házból aggódó kedves lakók átkiabáltak, hogy nincs-e szükségem egy pulóverre, ugyanis egy szál ujjatlan pólóban álltam ott.  Emberség szempontjából szereztem csomó jó tapasztalatot.  Zoli anyukája, Andi például felajánlotta, hogy eljönnek értem és autóval hazavisznek, de nem vettem volna a szívemre, hogy miattam ki kelljen jönniük az ítéletidőbe, végül is a busz mégiscsak megérkezett, innentől egyenesben vagyok gondoltam naivul.

   A pilisborosjenői buszforduló

Szóval jött a busz, én átmentem a padon a közelebbi sarokba, a sofőr odakanyarodott lehető legközelebb és rám kiabált, hogy le ne lépjek!  Elvette a csomagjaimat, majd a kezemet megfogva átrántott úgy, hogy nem is kellett a vízbe léptem, ettől fázott legjobban a lábam, képletesen és szó szerint is. Meglehetősen szürreális utazás volt, jó nagy hullámokat vertünk fel, mint egy hajó, ez a víz mind befolyt a kertekbe, gondolom, örültek az ott lakók. Szinte eseménymentesen leértünk az Árpád hídig, a jófej sofőr még ott is úgy állt meg, hogy csak pár lépést kellett megtenni a lejáróig. Micsoda finom érzés volt felszállni a jó meleg, fényesen kivilágított metróra!  Micsoda szerencse, gondoltam, hogy nincs légkondicionálva, már csak az kellett volna nekem, pont előnyös volt a kellemes, simogató enyhe fuvallat.

   Elégedetten állapítottam meg, hogy jól elérem a 21:15-ös vonatot, ez se semmi, ahhoz képest, hogy eredeti elképzelésem szerint már otthon kellene lennem. Aztán láttam, hogy az előző vonatnál 20 perc késést írnak, még bent áll. Odamentem, de pont az a látvány várt, amire számítottam, heringek a dobozban, zsúfoltság, ráadásul persze nem indult el 20 perc késéssel, tehát,akik ott ácsorogtak, még azt se tudhatták, egyáltalán meddig tart ez az igencsak kellemetlen állapot.  Szóval passzoltam a késett vonatot és bátran álltam az eljövendő bizonytalan jövő elé(be).  Első körben bemondták, hogy a 21:07-es zónázó nem közlekedik, ezzel mindjárt el is vetettem azt a bátortalan ötletemet, hogy fölülök arra, és Vácról majd valahogy visszakeveredek.  Az volt a Máv álláspontja, hogy a 21:15-ös 25 perc késéssel elindul. Az nekem tökre tolerálható volt, tehát, mikor beérkezett az a Flirt, ami erre a célra volt rendeltetve, boldogan felültem rá, bedugtam a már teljesen lemerült telefonomat és optimistán tekintettem a helyzetemet. Egészen addig, amíg 30 perces késésnél bemondták, hogy 40 perc lesz a 25-ből -ez így matematikailag is kezd bonyolódni.  

  Aztán elhangzott, hogy a hozzánk képest következő vonat, aminek 21:52-kor kell indulnia, 7 perc késéssel kifut, sokan átrohantak erre a szerelvényre, én makacsul maradtam.  Lesz, ami lesz, töltöm a telefont és maradok. Egészen addig, amíg az arra elhaladó kaller az egyik utastársamnak azt nem mondta futtában, hogy ez a vonat biztos nem fog indulni, majd bemondják, mi lesz. Ekkor már némi ingerültség kezdett az utazó közönség körében felhorgadni, mert ami sok az sok, arról nem tehetnek, hogy fa dőlt a felsővezetékre, de arról igen, hogy nem képesek normálisan tájékoztatni a boldogtalan hazautazni vágyókat. Egyszer csak azt hallottuk, hogy két vágánnyal arrébbról indul a 22:22-es 10 perc késéssel, tehát elveimet feladva én is elhagytam a bár nem süllyedő,de elhagyatott vonatot. Persze senki se lepődött meg, hogy az 5. vágányon egyáltalán nem volt vonat, annál is inkább, mert szájhagyomány útján elterjedt, hogy MÉGIS  az eredeti fog indulni tehát a népvándorlás megindult visszafelé a hármas vágányhoz.

   Kisvártatva be is mondták, hogy 70, azaz HETVEN perc késéssel elindul az a Flirt, amit már úgy megszerettem, még helyet is találtam rajta, egy kedves fiatal lány mellett, aki még arra is hajlandó volt, hogy helyet cseréljen velem, hadd töltsem a még mindig gyengécske telefonomat. A legviccesebb az volt, mikor a hangszóróból megszólalt a kapitány hangja, "Úgy néz ki, mégis el tudunk indulni egy-két percen belül, mindenki foglalja el a helyét, nyugodjanak meg!"   -tényleg így hangzott el, nem túlzok. Szinte vártam a stewardesst, hogy elmutogassa a vészkijáratokat meg az oxigénmaszkot és néztem, hol gyullad ki az "öveket bekapcsolni" piktogram. Az utasok körében legalább keltett némi kicsit keserű vidámságot, de hát tudjuk, sírva vígad a magyar, de tényleg, 22:27-kor megmozdult alattunk a vonat, a közönség tapsban tört ki. Íly módon 23:05-kor szálltam le Felsőgödön, míg Andris fiam Messengeren megjegyezte: Te is tudod, mikor kell kirándulni.

  Nem baj, akkor is jó kis kaland volt, végül is az ár se sodort el, villám se csapott agyon, a repülő se zuhant le, illetve, tényleg, nem is repülő volt, csak az az érzés...  Valahogy hajlamos vagyok ilyen helyzetekbe kerülni, biztos nem gyűjtöttem még elegendő tapasztalatot...  Vagy csak simán lúzer vagyok, ki tudja.