Ami azt illeti, ez a történet ott kezdődik, hogy gyerekkoromban sokat voltam egyedül otthon délutánonként. A szüleim dolgoztak, a húgom jóval kisebb lévén, eleinte óvodában, aztán napköziben volt. A tanulásra, leckeírásra nem sok időt vesztegettem, viszont sokat olvastam. Mégpedig a nekem való gyerekkönyveken kívül a szüleim könyvespolcain is garázdálkodtam. Ez is megér egy külön posztot, de most a konyhaművészetről akartam írni.
Na hát, akkoriban nem volt ám olyan kincsesbánya a piacon, már ami a szakácskönyveket -is -illeti. Mondjuk, az élelmiszer piacokon sem. Szerintem nem is volt szokás szakácskönyvből főzni, én senkit sem nagyon ismertem, aki ilyet használt volna. Anyai nagymamám állítólag fiatalkorában, a háború előtt egy gazdag, talán -a legenda szerint -grófi családnál volt szakácsnő. Na ő aztán jól főzött, bár természetesen leginkább a szokásos ételeket készítette, amit minden családnál, nála mégis különleges íze volt mindennek. Néha megcsillantott valamit a nem bevett repertoárjából, emlékszem egy göngyölt marhaszeletre például, de a közönséges lecsót is úgy tudta főzni, hogy azóta is keresem azt az ízt, de nem tudom reprodukálni. Anyukám azt mesélte, ő megpróbálta ellesni tőle a titkokat, de mikor segédkezett neki, a stratégiai pillanatokban mindig elszalasztotta őt valamiért a kamrába, így a különleges trükköket nem tudta meg.
A szüleim mindketten jól főztek, bár volt köztünk némi eltérés. Apukám a családjából nem sokat hozott, drága nagyanyám valami iszonyú tehetségtelen volt a konyhában, nagyjából öt-hat féle ételt főzött egész életében, azt is elég megkérdőjelezhető színvonalon, ehhez képest apámnak jó ízlése alakult ki és jól is tudta elkészíteni az ételeket, de voltak dolgok, amiktől egész életében idegenkedett. Például a tejföl. Fel nem foghatom, mikor én meg egy időben hetekig tejfölt vacsoráztam zsemlével. Vagy a majonéz. Éva barátnőmmel rendszeresen vásároltunk az iskolához közeli kisboltban friss kenyeret és tubusos majonézt, ez utóbbit egyenesen a szánkba nyomtuk....brrr.
Bizonyos mértékig hajlandóak voltak újabb dolgokat venni a műsorba, például amikor köztudatba került a "milánói makaróni", ez nálunk is gyakran készült. Persze, nem sokat tudtunk a valódi olasz pasták elkészítéséről, de ha belegondolok, milyen könnyű most a dolgom: bármilyen ételt akarok főzni, a neten semmi perc alatt találok recepteket, autentikusat vagy alkalmazottat. Akkor nem voltak ilyen lehetőségek. Anyósom például a Nők lapjából gyűjtötte ki a recepteket, bár valljuk be, ő sem volt egy Michelin-csillagos séf.
Szóval, emlékeim alapján kettő darab szakácskönyvünk volt otthon, egyik a ma is, joggal híres Horváth Ilona műve, a maga alaposságával, a másik pedig egy tájjellegű receptkönyv, amit emlékei alapján meg is vettem pár éve egy antikváriumban, a nosztalgia kedvéért. Én természetesen mindkettőt kiolvastam keresztbe-kasul. Főleg az elsőt szerettem, mert mai szemmel régimódi mű volt, olyan fejezetekkel, mint disznóvágás, egy háztartás vezetése, állatok ellátása. Azt azért első körben eldöntöttem, hogy disznót sose fogok vágni, lesz ami lesz. Cseppet sem vonzott a lehetőség, hogy kitisztíthatom a beleket, sóval bedörzsölve és ecettel elmosogatva, nem. Viszont szereztem egy elméleti alapot, ami később sokat segített.
Az első gyakorlati tapasztalatomat egy krumplileves elkészítésével szereztem, talán 12 éves korom körül. Jól sikerült, épp ezért volt aztán csalódás, hogy mikor másodszor is megpróbálkoztam vele, akkor elrontottam a rántásba tett liszt mennyiségével. Fokozatosan többféle ételt is felvettem a műsorba, szerencsémre hagytak érvényesülni. Sok olyat is készítettem, amit otthon nem láthattam, például nekiálltam kalácsot sütni. Anyukámnak volt valami kisebbségi érzése a kelt tésztákkal szemben, ő piskótában és linzerben utazott, maximum a mézes krémesig merészkedett. Nem felejtem el azt a születésnapot -Ágié volt különben -, mikor a tortába gyakorlatilag bebetonozta a gyertyákat a tortabevonóval, és mikor megpróbáltuk kihuzigálni őket, jött vele a torta többi része is darabokban. Nem is lett volna baj, mi megettük így is, de iszonyúan elkezdtünk röhögni, sírtunk a jókedvtől, anyunak viszont ilyen szituációkban nem működött a humorérzéke, úgyhogy sértődötten csúnyán leszidott minket. Szóval, a cukrászat nem volt túlreprezentált a családunkban, így történhetett, hogy az első kalácsomból amolyan lepény lett. A liszt mennyiségét ugyanis lefeleztem, a tejet viszont nem, így egy pöttömöt hígabb lett a tészta, mint kellett volna. Aztán megtanultam rendes kelt tésztát csinálni, főleg aranygaluskát sütöttem, apukám legnagyobb örömére.
Később én már improvizáltam is, azt felhasználva, ami éppen volt otthon. Ami hol jól sikerült, hol nem. Egyszer, talán olyan tíz éve, fellelkesülve egy sütőtökleves receptjén, átvittem az elemeit egy birsalmából készült leves kísérletébe...hát, a családom tiszteletteljesen és kíméletesen közölte, hogy ilyen borzalmasat még sose ettek és ilyet többet ne csináljak.
Az évek alatt kialakult egy meglehetősen eklektikus választék a családi étkezésünkben. Egyrészt szerepelnek benne a hagyományos ételek, amiket még otthonról hoztam, legfeljebb kicsit változtattam rajtuk. Mindenféle nemzetközi trendek is megjelennek nálunk, olasz, keleti, gyorséttermi ételek, mint házi KFC és hamburger és pizza és tortilla. Találtam néhány olyan internetes főzős blogot, amikben megbízok, és ha valami újat keresek, általában hozzájuk fordulok. Aztán meg az időközben megjelent rengeteg szakirodalomból, népszerű szakácskönyvből, fotós, drága, nagy kiadványokból van a polcon vagy húsz, egy részüket használom is, leginkább ihletet keresek bennük. Van néhány innen-onnan szedett, kézzel leírt receptem, mint például az említett mézes krémesé, egy bevált bejglié, amik csakis azért vannak meg, mert beírogattam őket a szakácskönyvek elején és végén lévő üres oldalakra, mert, mint tudjuk, nálam minden eltűnik. Van egy csomó főzős újság is, de ha valami recept kéne belőlük, át kell lapozni az összeset, mert semmi rendszert nem tudok létrehozni, ami szerint megtalálhatnám, amit keresek. Sok receptnek csak az internetes elérhetőségét tudom, szóval, áramszünet, vagy zombi apokalipszis esetén ezek örökre elvesznek a számomra, mégis lusta vagyok leírogatni őket.
A mindennapi gyakorlatban pedig ahhoz kell alkalmazkodnom, hogy a nagyok általában visznek magukkal kaját, szóval szállíthatónak kell lennie, megmelegíthetőnek, előre, lehetőleg gyorsan elkészíthetőnek. Pedig szeretem a kézzel -illetve olasz kézi meghajtású géppel -frissen gyúrt tésztákat, finom, hajtogatott tésztás süteményeket, lassan sütött pulled porkot, sütőben, autentikusan elkészített sóletet, bár ez utóbbira kell valami megoldást találnom, mert mindig kifolyik az agyagedényből a szaftja és valami elképesztő füstbe burkolja a konyhát, aminek a szaga napokig megmarad.
Ami az utánpótlást illeti, éhen talán nem fog halni egyik gyerekem se. Laura már korán a nyomaiba lépett, ő nagyjából bármit meg tud főzni vagy sütni, legfeljebb néha kissé elnagyolja a dolgot. Akárcsak András, aki tízdekás csíkokra vágta a csirkemellet, úgy akart belőle Uncle Ben's mártásos húst készíteni... persze nyers maradt a hús, mert a hirtelen pirításhoz túl nagyok voltak a darabok. De azért ő is megcsinál magának ezt-azt, a gólyatáborba pedig magával vitte az előkészített marhapörköltet, amit javaslatom szerint a helyszínen gulyássá fejlesztett tovább, meglehetős sikert aratva az éhes társak körében. Attila remekül tud margarinos zsemléket kenni, a nutellás kaláccsal már kicsit túlzásba esik, nem lehet lebeszélni róla, hogy centi vastagon vigye fel a krémet. De hogy ne legyek igazságtalan, készített már magának tejbegrízt is. Komolyabb konyhai teljesítményre eddig nem kényszerítette az élet. Akárcsak Anitát, aki amúgy, ha megkérem, segít szépen, de láthatóan nem nagyon ambicionálja, hogy megtanulja kedvenc ételei elkészítését.
Gondolkodtam rajta, és arra jutottam, onnan adódhat a különbség az én hozzáállásom és az övék között, hogy hiába látják ők itthon azt, hogy én elkészítek mindent, akár kenyeret is, gyakorlatilag, ha az ember jár-kel, mindenhol vannak készételeket árusító kifőzdék, gyorséttermek, ahol bármit megtalálhatnak. Ők abban nőttek fel és élnek egyre inkább, hogy el van árasztva a világuk változatos ételekkel, egyszerűen nincsenek rászorulva, nincsenek motiválva, hogy egyáltalán foglalkozzanak azzal, hogyan is kell ezt vagy azt megfőzni. Azért bízom benne, hogy idővel mégis feltámad bennük a vágy, hogy TUDJÁK, hogy a maguk kezével tudják elkészíteni az otthoni ízeket idéző menüket.
