Itt volt ez a Nabucco próba pénteken délelőtt. Bevallom, életemben nem szórakoztam ilyen jól. Nem mondom, hogy minden zökkenőmentesen ment volna, sőt, szerintem direkt be volt iktatva minden gikszer és baki, ami megtörténhet, hogy ezzel is letudjuk a dolgot.

Az első röhögés miatti szólamkimaradás részemről akkor volt, mikor a második fináléban Viola, a bárány úgy döntött, ha mindenki énekelhet, akkor ő is. Ő ugyan kint volt a szinpadon kívül, az oldalsó bejárat mellett, viszont a hangja igencsak pozícióban szól, szóval, ha ő béget, akkor az el van bégetve, kérem. Gondolom, kivontatták a szabadba, mert végül nem énekelte, akarom mondani bégette le az egész együttest,

Aztán ugye itt vannak a köcsögök. akarom mondani amforák vagy mik. Amiket a szabadságkórusban viselünk. Ezek műgyantából vannak, de attól még nehezek, relative. Különböző hosszúságú hevederrel vannak felszerelve, mivel nem vagyunk egyforma magasak. Na most ha valaki olyat vesz, aminek hozzá képest túl hosszú a hevedere, akkor annak térdig fog lógni, ergo tarthatja egész idő alatt és le fog szakadni a keze. Ha viszont túl rövidet választ, akkor nem fogja tudni egykönnyen felvenni, ha sikerül,akkor nem fog kilátni mögüle, végül pedig nehezen fog tudni kibújni a hevederből. A köcsög -akarom mondani KORSÓ- belsejében van egy kis tartály, amibe szárazjeget tesznek, kapunk egy PET-palackot, aminek a tetejébe be van építve egy kis cső, és meg van töltve forró vízzel. Bemenetel előtt a palackot belefordítjuk a kis tartályba, pont beleillik, és szép lassan csordogál a szárazjégre a forró víz, gyönyörűűű köd gomolyog ki a köcsögök -a francba, KANCSÓK - száján.

Namost ez történt: A kórus után leálltunk kissé, mert egy szólista, nem mondom meg, hogy ki, nem akart hátulról énekelni, ahogy rendezve van -amúgy is csak a baj van az illetővel! -erre mindenki levette a nyakából a köcsögöt -feladom, na - mert egy leállás nélküli jelenetben csak-csak tartjuk, de ha hosszabbra nyúlik, akkor már nem és nemmm. Mikor a jelenet tovább tudott menni, volt, aki hősiesen visszavette a nyakába a cuccot. Csak arról feledkezett el, hogy a vizespalackot beleborította. Úgyhogy a drámai jóslat közepén víg patakcsordogálás hangzott. Ez az első esetben mosolyt csalt az arcomra, de a harmadik csurgatásnál sajna be kell vallanom, olyan nevetőgörcsöt kaptam, hogy mondhatni sírtam. -több helyről békésen csobogtak a különböző vízfolyások. Amúgy, ha senki nem borítja ki, a generálpauzákban akkor is hallani a mormolást a köcsög mélyéről, mint ha száz pezsgőtabletta oldódna egyszerre minden egyes objektumban.

A fináléban aztán az történt, hogy mikor Nabucco beront és megmenti Fenenát, a lánc lehull a halálraítélt hölgyről és a táncos lánykának csendben ki kéne vinnie a színpadról. Csakhogy ez egy igencsak terjedelmes és csörgős lánc, szegényke elég nehezen tudta összenyalábolni ás iszonyú csörömpölés közepette kicipelni a színpadról még kinn is csörgött és a "Divin prodigio"-val mindenki elfelejtett belépni az álmélkodástól. vagy a visszafojtott nevetéstől. (Ez utóbbi én voltam.) Végül, de nem utolsósorban Viola még egyszer áthatóan belebégetett a fináléba, csak most már közelről. Nem semmi, egy ilyen fiatal báránynak micsoda hangja van, erőteljes, fényben szól, kár, hogy egysíkú, mondhatni mono-ton. Ehhez képest az esti előadás lement simán. Ki hitte volna?

Mulatságos esetek

Ez szerintem életem legnagyobb színpadi röhögése volt. Valamikor egy január eleji napon, Nabucco előadáson. A második nagy fináléban, mikor Nabucco lányai úgy tudván, hogy a király elesett a harcban, egymás fejéről szednék le a koronát. Ekkor azonban megérkezik Nabucco, szó bennszakad, hang fennakad, lehellet megszegik, mindenki elénekli a fő dallamot, aztán egyre több szólam egymásra épülvén, óriási förgeteg keletkezik a zenében. Nagyszabású kimerevített pillanat.

Ekkor történt, hogy egy fehér lufi csendesen leereszkedett a zsinórpadlásról. Valamelyik Denevér előadás végén engedte el egy felelőtlen egyén, olyan helyen akadt meg, ahol nem lehetett elérni. Most viszont elfáradt és úgy döntött, lejön. Tehát szép lassan és méltóságteljesen süllyedt, aztán megállt úgy fejmagasságban , nagyjából Nabucco és Abigaille között. És ott maradt, felvonás végéig, magára vonzva a figyelmet. Na ilyenkor sajnálom a szólistákat, mert nekik muszáj volt énekelni, mi röhöghettünk a földre borulva. A lufi szépen végignézte, ahogy Nabuccot lesújtja a villám, és Abigaille megszerzi a hatalmat, mi meg csendesen vonaglottunk arccal lefelé.

Mulatságos esetek

Kicsit ugrok az időben, már az énekkari történetekből veszek ki most egy csokorban kettőt, ami ugyanabban a darabban történt meg (plusz egy felet hozzácsapok.) Mégpedig a Turandotban, ez esetben a Kovalik-féle produkcióban.

Saccani vezényelte a bemutatót. Van egy kis szöveg nélküli hangulatfestő mormorászás, mikor Kalaf csókja felolvasztja Turandotban az elutasítás jegét. Amolyan kis melizma-szerű tizenhatod menetek. Először valamiért úgy volt, hogy ez kimarad. Egyszer megnéztük, aztán elfeledkeztünk róla. Volt viszont egy rövid kis németországi hakni, amiben én részt vettem, kiesve a próbafolyamatból - persze akkor vagy hat hetet készültünk a premierre.

Tehát mikor visszajöttem, a mozgásokat, zenét,mindent tudtam már, talán főpróba lehetett,mikor a színpadon szembesültem azzal, hogy ezt a részt kinyitották, viszont nekem fogalmam sincs róla, mit kell énekelni. Épeszű kórista ilyenkor szépen elsunnyogja, aztán próba végén szélsebesen beletemetkezik a kottába és megismerkedik a hiányzó szakasszal. Én viszont mindig utáltam, ha valamit nem tudok, ezért kérdőn fordultam a mellettem törökülésben ülő Somogyvári Vali felé, szinte belehajoltam az arcába, úgy próbáltam leolvasni a szájáról a szólamot. Ő bíztatóan nézett rám és kicsit didaktikusan, plasztikusan formálva énekelte, hogy aszongya : " Áááááá-áááá-ááááá" . Na ezzel sokra mentem, viszont annyira elkeztünk röhögni, hogy egyikünk se tudta folytatni, sőt darab végéig, ha véletlenül egymásra néztünk, újra ránkjött a nevetés.

A másik eset akkor történt, mikor visszajöttem Anita születése után. A második felvonásban egy kis fekete dobozt hurcolásztunk, kettős funkcióval, egyrészt Balázs koncepciója szerint azt jelképezi, hogy a kis motyónk mindig velünk van, mint amolyan nincstelen, arc nélküli tömegnek. Márészt ezen ültünk a nagykép alatt. Igazából szigorúan meg volt szabva ennek a módja, kvázi térdelve, kicsit olyan funkciót töltött be, mint egy térdeplő. Később annyit enyhítettek, hogy az első sorokban kötelező volt ez a térdelés-ülés hibrid, hátrébb simán ráülhettek. És mivel szerepeltek a darabban idősebbek, akiknek kényelmetlen volt a 30 centis kis alkalmatosságon kuporogni, készítettek néhány XL-es kockát, ami vagy kétszer akkora. Akik ilyenre ültek, hátul helyezkedtek el. Engem viszont Balázs - régi ismeretségünkre való tekintettel beültetett az első sorba.

Tehát visszajöttem gyedről és megláttam ezeket a nagy kockákat. Boldogan lecsaptam egyre, elégedetten hurcolásztam magammal. Csakhogy mikor a nagyképben végül letérdeltem, popóm alatt a nagy kockával, kiderült, hogy mindenkinél egy fejjel magasabban vagyok. Húztam be a nyakam, de feltűnés nélkül nem tudtam mit tenni, igyekeztem olyan kicsinek és jelentéktelennek látszani, mintha nem is magasodnék ki a tömegből és rendkívül nyomorultul éreztem magam. Az első lehetőségnél, mikor felemelkedhettünk, elforgattam persze a kockát, a rövidebb oldalára ülve, de addig sok perc telt el...

Na és a ráadás: ugyanezen nagyképben van olyan koreográfia, hogy térdelünk, és először a fejünket hajtjuk meg a császát előtt ("Diecimilla anni al nostro imperatore") és csak a másodiknál kell a földre borulni, mert ott több idő van. Én viszont rögtön hasra vágódtam, egymagamban, mert kissé elfelejtettem az apró részleteket... Volt vigyorgás, mit mondjak ..

Mulatságos esetek

Akik olvasták a statiszta éveimről szóló blogbejegyzésemet, azoknak ismerős lehet a történet, viszont sokan nem hallhatták még. Pedig emlékezetes eset, mondhatom.

A La fiamma, azaz A láng című Respighi-opera egyik előadásán történt. Bizánci korban játszó mű, babonákkal, boszorkánysággal megvádolt fiatal feleség, aki elcsábítja férje délceg fiát, a végén már maguk sem tudják, voltaképpen megbűvölte, vagy fellobbant köztük a vonzalom. Van a harmadik felvonás elején egy csuda feszült jelenet, mikor a gyanútlan férj közli feleségével, hogy a fiút elküldi Bizáncba. A feleség kiborul és kitálal, elmondja, hogy sose szerette őt, viszont viszonya lett a mostohafiával. A férj pedig szívrohamot kap és meghal.

El kell mondani, hogy technikailag úgy nézett ki a dolog, hogy mivel gyorsváltozással folytatódott az előadás, óriási nagy tömegjelenettel, a boszorkány perével, kórus, statisztéria, püspök, mindenki színpadon, a felvonás eleje, amely egy-két szólistával zajlott, egy nagy kortina előtt játszódott, hátul lassan és lehetőség szerint csendben bekészült a kórus és mi is, statiszták. Nemes hölgyek voltunk, tízkilós uszályos, díszes ruhában, az volt a nehézség a fellépésben, hogy bevonultunk középre, letérdeltünk, aztán, mivel a ruha alattunk begyűrődött, nem tudtunk feltápászkodni, legalábbis elég nehezen.

De ezen az előadáson ez volt a legkisebb gond. A sötét, lassan benépesülő színpadra tartva ugyanis frontális ütközést szenvedtem el a takarásban elhelyezett nagy gonggal. Igazából ráfutásos baleset volt, amennyiben csak én mozogtam, a gong vétlenül várakozott a jogszerű megszólaltatására. Pechemre sikerült ezt a karambolt arra a pillanatra időzítenem, mikor a színpad elején Basilio éppen kiszenvedett és a zenekarban egy koronás ütem generálpauza van. Azaz teljes, döbbent csend. Na, ebbe gongoltam bele. Ráadásul, ez nem egy hang, ha valaki esett már bele ilyenfajta rezonáns hangszerbe, az tudja, egy darabig még magától is zeng-bong... Nem tudom, Respighi mit szólt volna az én verziómhoz... Mindenesetre hatásos volt.

Mulatságos esetek

A mai kis csokornak nem én vagyok a hőse, csak elszenvedője, mint röhögő fél. Elég sokat statisztáltam régen a Kerényi Imre által rendezett János vitézben, aminek a harmadik felvonásában tündér(fiú)k voltunk, elég előnytelen világoskék testdressz-nadrágban és világoskék, mindenféle muszlin-fityegőkkel ellátott rövid felsőben, virágkoszorúval a fejünkön. Fő feladatunk az volt, hogy Iluskára és Jancsira ráadjuk a nagy, súlyos királyi palástot és koronát, de ha már ott voltunk, kísérgettük őket ide-oda.

Jancsit leggyakrabban népszerű művészünk alakította, aki szép lírai tenor hangján és deli termetén kívül arról volt közismert, hogy mindig elfelejtette a prózát. Ezt onnan lehetett tudni, hogy ilyenkor teljesen felesleges gesztikulálásba fogott és improvizált. Önkényesen átfogalmazta a szöveget, mi meg majd leestünk a színpadi emelvényről. Mikor Bagó hosszas búcsúzkodás után visszaindul a faluba, többször is megtorpan, először megkérdi: "Jancsi pajtás, aztán nem üzensz semmit haza?" Amire egyszer, kissé összekeverve a műfajokat, a József Attila-versbe kezdett bele Jancsi, "nincsen apám, sem anyám, sem istenem, sem hazám", aztán szerencsére ki tudott jönni ebből a zűrből.

Utolsó visszaszólása Bagónak a következő volt: "Jancsi, add nekem... add nekem a furulyádat." Ez a furulya általában a csizmaszárában volt, és mikor lehajolt érte, odasziszegte nekünk: -Na azt már nem. -Aztán fennhangon persze nagyvonalúan így szólt: -A furulyámat? Néked adom.

Egyszer viszont valahogy elfelejtette magával vinni a furulyát. mi már láttuk, ugyanis ott guggoltunk a lábánál. Kissé halálra váltan váruk, most mi lesz? Lenyúlt a csizmához, kereste a furulyát, kereste... nem volt ott... Ekkor kis tétovázás után felegyenesedett és szokás szerint elmondta: -A furulyámat? Néked adom. Aztán szépen átnyújtotta a semmit. Bagó kissé meghökkent, a nézőtéren enyhe derültség moraja hangzott fel, persze csak azok láthatták, mi történt, akik elég közel ültek. Nem ez volt az egyetlen eset, volt, mikor az öltöztető kétségbeesetten nyújtogatta a kelléket a színpad széléről, aztán valaki, többnyire egy balettos valahogy becsempészte. Hiába, nem könnyű szakma, sok mindenre kell figyelni...

Mulatságos esetek

Ma az egyik kedvencemet mesélem el, klasszikusnak mondható baki, mondhatni burleszkbe illik. Volt a régi-régi Aida-rendezés, Nílussal és csónakkal a harmadik felvonásban, amiben még Domingo vendégszerepelt. Ebben rabszolga voltam, szép foltosan, szivaccsal felvitt barna testfestéssel - nem tudom, ki hogy van ezzel, én képtelen voltam mindig ezeket a vizes bázisú festékeket egyenletesen felkenni -, rongyos tarka ruhákban, barna harisnyában. Jó sokáig mosakodtunk utána, és még így is megfogta a festék maradéka a civil ruhánkat.

A nagyképben értelemszerűen betereltek minket, ott kuporogtunk bánatosan egészen addig, amíg kegyesen szabadon nem bocsátottak. Akkor nagyon hálásan áldottuk a fáraót. A felvonás vége a következőképpen nézett ki: a fáraót, aki egy hordszékben ült, négy markos, beöltözött díszítő felemelte és szép nagy ívben elindultak vele ki, oly módon, hogy először előrejöttek vele a színpad széléig, hogy mindenki jól megnézhesse, aztán befordultak hátra. Mögöttük a diadalmas Amneris a megkaparintott Radamesszel, aztán az Amneris-kísérők, utánuk a felszabadított rabszolgasereg, köztük szerénységem.

Természetesen több ismeretlen is volt az egyenletben. Milyen hamar és milyen gyorsan emelik fel a hordszéket? Hogy tudnak vele elindulni? Mondjuk ha a kétméteres Hantos Balázs volt a fáraó, akkor nem olyan gyorsan. Hogy csatlakoznak rá a többiek, és milyen gyorsra veszi a karmester a záró sorokat? Mindig volt egy kis kapkodás a végére.

De egyszer megtörtént, aminek nem lett volna szabad, mégpedig, hogy annyit tökörészett mindenki, hogy nekem, aki kissé hátraszorultam, az orrom előtt összecsapódott a függöny. Sajnos, ezúttal a rossz oldalán voltam. Körülnéztem és rémülten konstatáltam, hogy csak én voltam ilyen béna, a többiek szerencsésen beslisszantak a nyíláson. Tény, hogy aránylag gyorsan megtaláltam a bejáratot, de az a pár másodperc, amit egyedül töltöttem a zsúfolt nézőtérrel szemben... hát akkor eléggé megviselt lelkileg. Az biztos, hogy ezután kíméletlenül előretolakodtam a kimenetelnél, nem akartam esélyt adni többször ilyen szerencsétlen, noha mulatságos balesetnek.

Mulatságos esetek

Ott tartottam, hogy a statisztéria oszlopos tagja lettem. Rendkívül sokrétű és változatos volt a feladatkörünk. Egészen magasra vittem,mikor a Kékszakállú harmadik felesége lettem. ("Harmadikat este leltem, békés, bágyadt, barna este").

Nem volt valami nagy szám, egy nagy és nehéz ruhában, nagy és nehéz fejdísszel beálltunk egy takarás mögé, a megfelelő pillanatban pár lépést előrecsoszogtunk, a Kékszakállú egyenként mindannyiunkhoz odajött és pár keresetlen szóval megemlékezett rólunk, aztán Juditot is szépen közénk taszigálta finoman, lement a kortina és "mindig is éjjel lett már". Függöny.

A színpadon körfüggöny volt, amire vetítettek, ezért csak egy adott ponton lehetett bemenni a színpadra, éspedig a rendezői bal oldalon. Én a büfében hangolódtam rá a fellépésre, így mikor hívás volt, a túloldalra kellett átjutnom. A nehéz fejdíszt persze a kezemben fogtam. A legrövidebb utat választottam, azaz átslattyogtam a nagy vetítőfüggöny mögött. Csak mikor a függöny lement a végén, akkor tudtam meg, hogy a három emeletnyi árnyékom, amint vígan kezemben lóbálom a fátylas fejfedőt, pont a vetített könnytó melankolikus képébe rongyolt bele. Nem más világosított fel erről, mint a főrendező, aki toporzékolva dühöngött... Mindenesetre nagyon megtanultam a leckét, bármilyen lámpa vagy vetítő és fólia párosítást látok, rögtön megremeg a lábam...

Mulatságos esetek

 Az Operaház új sorozatáról eszembe jutott, hogy nekem is vannak vicces színházi történeteim. És mivel én is szívesen összegyűjtöm ezeket, és egyre rosszabb a memóriám, szépen sorban megírogatom őket. (Az normális amúgy, hogy ez a "szépen sorban" Maros Gábor hangján szól a fejemben a Vuk részeg libájától köcsönözve?)

Ha jól emlékszem, 1986 telén kerültem be a statisztériába. Már elég régen ott lébecoltunk barátnőimmel, mint nagy Kelen-rajongók, többen már színpadra is léptek. Nekem nem igazán voltak ilyen ambícióim, a kényszer mégis a színpadra taszajtott, mikor egy Faust előadáson az egyik kisleány elfelejtette, hogy 6-os kezdésre kell jönni, és a 6 angyalból csak öt volt.

Na mindegy, ez érdekes, de annyira nem vicces, úgyhogy arra a részre ugrok, mikor - -beálltam a régi-régi Hunyadi rendezésbe. Nem is egyedül, egyik ifjú kolléganőmmel ketten voltunk debütánsok. Azt tudni kell, hogy a repertoár-előadásokba úgy pottyant bele az ember, hogy előtte elmesélték neki, mit kell csinálni, esetleg egy tapasztaltabb szereplő magával ráncigálta. Így hát lelkünkre kötötték, hogy a király esküjénél szépen beállunk az énekkar mögé és mindannyian a király felé fordulunk, aki egy szószék-szerű emelvényen esküdözött. A végén, mikor a pap a bibliát magasra emeli, letérdelünk és kész, függöny.

Mi ketten viszont a tumultusban valahogy elszakadtunk a társainktól és az énekkar közé keveredtünk. Minimális színházi tapasztalattal persze simán köztük maradunk, legfeljebb lesütjük a szemünket a szemrehányó pillantások elől. De mi úgy éreztük, az a feladat, hogy az énekkar mögé kell menni, hát mi mentünk. Keresztben, szemben mindenkivel, háttal a királynak. Ráadásul a ruhák nagyok voltak és hosszúak, uszályosak, így a hátul haladó kolléganő minden lépésnél ráhágott a sleppemre, én megtorpantam, a ruha kicsit lejjebb csúszott a vállamról. Kirántottam a lába alól a ruhát, felrántottam a vállamra, aztán léptem. Megint rálépett, rántottam, húztam... és ez így ment, függönyig, mert sokáig tartott átvergődni a színpadon...

   Valahogy nincs olyan emlékem, hogy karácsonykor kapkodás vagy idegeskedés lett volna nálunk gyerekkoromban.  Nem emlékszem arra, hogy lett volna nagytakarítás, bár igaz, egy egyszobás, bár nem kicsi szobás lakásban laktunk négyen. Senki se görcsölt ezen. Karácsonyeste rántott hal volt almakompóttal. Ennyi. Bőven elég volt amúgy. Volt töltött káposzta és mézes krémes, talán zserbó is. Voltak ajándékok, ha nem is olyan drágák, volt szaloncukor a karácsonyfán, a kedvencem a meggyes volt, aminek kicsit puhább  volt a belseje. Máig emlékszem arra a fajta szaloncukorra, kék volt a papírja és áttetszettek rajta a kis fenyőágak gyertyával. És a csokifüggelék, ami, akár a csokimikulás, sokkal finomabb volt a táblás csokinál.

    A saját kis családom első karácsonyán szembesültem a teljesen más elvárásokkal.  Ott voltam a négyhónapos Andrissal és az ő apukája, mikor megérkezett hozzánk Szenteste délutánján, ingerülten porszívót fogott, mert elégedetlen volt. Ő amúgy kész pendlizésben volt akkor, nálunk kezdett, aztán rohant a szüleihez, ahol a két nagyobb gyerekével gyújtottak gyertyát, aztán haza, abba az otthonba, ahol akkor még ő is lakott. elég zűrös időszak volt, zűrös kapcsolatokkal és viszonyokkal.  Szégyelltem magam akkor és amúgy még jó darabig megpróbáltam megfelelni az elvárásoknak.  Ebből kerekedett aztán életünk alighanem legrémesebb karácsonya, a 2004.-es, erre nem is térek ki, nagyjából túltettem magam az akkor történteken. 

    Voltak azok a karácsonyok, mikor megpróbáltam mindent az elvárások szerint tenni, takarítás, sütés-főzés, fadíszítés, mikor a kicsiket édesapjuk elvitte pásztorjátékra, ajándékcsomagolás. Valljuk be, én nem kertelek: sose voltam minta-háziasszony. Amit muszáj, azt megcsinálom, de van, amikor nem tudom magam rávenni a nagytakarításra. Már évek óta apránként csinálom, mondjuk egyik nap kipucolom a fürdőszobát, mellékhelyiséget, a konyhát idén például két napig is csináltam, mert az elszívó, a hűtők tetejét, a grillsütőt, mindent totál lezsírtalanítottam -minden ideérkező feláll egy székre és megnézi!, kötelező! - és így voltaképpen nem tűnik legyőzhetetlen akadálynak a takarítás. Ami nem fér bele, azt simán elengedem.És a férjem is, szegény kénytelen volt idővel beletörődni és a magas igényeit leadni.  Így is elkészül minden, és ha nem, akkor elkészül majd 25-én vagy 26-án, semmi pánik. 

    Ja és az ajándékok!  Az is egyre jobban megy. Volt, amikor kétségbeesetten rohangáltam az utolsó napokban, mert valami még hiányzott.  Most például Laurának nem tudtuk megvenni, mert annyit dolgozott, hogy nem ért rá eljönni, hogy közösen megvegyük, de sebaj, megbeszéltük, elegyünk a két ünnep között. Kap így is valami apróbbat,

   Szóval, így 23-án este elég jól állok, a lakás tűrhető állapotban, ami hátravan, azt holnap félóra alatt megcsinálom, maradt a töltött káposzta, amit ma akartam főzni, de elfelejtettem a húst kivenni a fagyasztóból, azt reggel odateszem, megsütöm a kenyeret, Laura a bejglit és a zserbót, a harcsapaprikáshoz nem túrós csusza lesz, hanem sztrapacska, az is egyszerűbb. Arra gondolok, hogy eljön az is, mikor magunkban leszünk, mert mindenki a saját családjával ünnepel, de ha egyelőre nem is, akkor is, egyre több kéz végzi a tennivalókat.

   Hát így. Holnap lesz a nagy nap. És idén remekül megálltam, hogy beszóljak azoknak, akik már december elején feldíszítették a karácsonyfát,  ezt is megtanultam elengedni, ráhagyni mindenkire, ha neki úgy jó, csinálja. Nálunk  fadíszítés mindig 24-én délután van, és Vízkeresztig marad, bár volt már, hogy nem értem rá, akkor sincs tragédia, leszedtem később.  Fontosak az ünnepek, fontosak  a szokások, de egy biztos, nem kell miattuk feláldozni a békét, a jó érzést, mert akkor bizony csak a keserűség marad, a hullafáradt, ingerült anya, megszeppent gyerekek, feszültség...    Nekem is eltartott egy darabig, míg megtanultam és elfogadtattam itthon, de tény, hogy mostanra jutottam el odáig, hogy elfogadom a Karácsonyt úgy, ahogy sikerül. 

    És akkor tuti biztos jól fog sikerülni. 

  Meglehetősen sok mindent sikerült belepasszírozni két napba,de gondolom, nekünk jobban megfelelt ez a tempó. Az eredeti terv részemtől merült fel, itt a Facebookon olvastam a Szádelői völgyről. Aztán, mikor készültem oda és az útvonalat terveztem, kiderült számomra, hogy más érdekességek is vannak a közvetlen közelében,mint a tornagörgői vízesés és az áji szurdok. Így hát ezeket is bevettük a programba. Mindezek a Szlovák Karszt Nemzeti Park területén találhatók, tök közel Aggtelekhez és Jósvafőhöz, annak a tájnak a felvidéki folytatásában.

    Az odaút nagyobb részét a Felvidéken tettük meg, Balassagyarmatnál mentünk át a határon. Gyönyörű tájak vannak arra,rendes minőségű utak. A tornagörgői vízesésnek az az érdekessége,hogy a faluban van. Mondjuk nincs túl sok lehetőség a közelben autóval megállni,de egy-két autó azért valahogy elfér. Szépen kiépítették a helyet, jól megközelíthető, gondozott kis pihenő van mellette,nagyon kellemes. A meredek hegyről zúdul le a víz, aztán megszelidülve folyik tovább, és alighanem táplálja az út túloldalán lévő elég nagyocska tavat. Na jó, nem Balaton méretűre kell gondolni,de egy átlagos horgásztónál nagyobb. Innen már csak pár kilométer Szádelő, ahol szintén szépen kialakított indulóbázisa van a nevezetes és látogatott szurdoknak. Van büfé, kulturált és tiszta mosdóval, padok és asztalok, 1,50-et kell fizetni a parkolásért. Magyarul is beszélő kedves diáklánykák vannak szolgálatban.

   A völgyön sajnos -részemről -aszfaltozott út vezet át,végig enyhén emelkedik, épp ezért a patak végig zubog lefelé kis zuhatagokon, csobogókon, a meredek sziklafalak tövében. Nagyon festői látvány. Bár hűvösebb van,mint a völgyön kívül,a párás levegőtől mégis megizzadtunk kicsit. A völgy túlsó oldalán fel lehet kapaszkodni a határoló hegy tetejére, ahol egy fennsík van,ezt most kihagytuk, részben, mert voltak további terveink is. (Másrészt egyes csaptagok fizikai akadályoztatása miatt).Viszafelé elkezdett elborulni, majd az eső is csepergett, de egészen addig megúsztuk,amíg az autóba be nem ültük. Akkor komolyabban rázendített az eső. Ennek ellenére csakazértis odamentünk az Áji völgybe,hogy megnézzük a vízeséseket. Szerencsére kiderült, hogy a hely a következőképpen néz ki: folyik a patak, rajta a vízesésekkel, mellette végig lehet sétálni a turistaúton,ámde van kicsit feljebb egy meglehetősen leharcolt aszfaltút is, Ájfalucskához vezet,és erről az útról meg lehet közelíteni csak külön a vízeséseket. Kicsit olyan,mintha az ebédből csak a palacsintát ennénk meg,a bablevest nem, na de ha egyszer szakadt az eső, mit tegyünk. Innen aztán nagyon hamar át lehet érni Magyarországra, egy rövidke falun kell csak áthajtani,Torna nevezetűn.

   Tisztességes nagy zivatarban haladtunk, de ez semmi volt ahhoz képest,hogy mikor kiértünk a front alól, a Bódvaszilas nevezetű faluban épp csak véget ért egy brutális jégeső. Láttuk,hogy mindenhol gőzölög a föld, ahogy a melegben párolog a leesett víz egy része, és a falu közepén mintha havazott volna, olyan borsótól mogyoró nagyságúig változatos méretű jég úgy állt mindenhol,mintha havazott volna. Letört faágak, a szőlő széjjelverve. Szomorú látvány volt. Viszont ha az eső miatt nem megyünk Ájba,minket is pont elkapott volna. Innen hamar befutottunk Jósvafőre, ahol a szállásunk volt, egy régi ház egy szobájában. A célnak megfelelt, bár hosszasabb tartózkodásra nem vettem volna igénybe. Még elmentünk enni a Tengerszem étterembe,meg ha már ott voltunk,lesétáltunk a tengerszemhez is, aztán lényegében befejezettnek nyilvánítottuk a napot.Egy igen ócska képminőségű tévén a Fradi-meccset meg tudtuk nézni,sőt én még elsétáltam kicsit, ugyanis ezen a vidéken honos a kedvenc vadvirágom,a parlagi madármályva. Jósvafőtől egészen úgy Nagyvisnyóig mindenhol fellelhető, néhol hatalmas bokrokban, de sajnos a családtagjaim leszavazták azt az ötletemet, hogy ássunk ki egy ilyen nagy bokrot és hozzuk haza. Így csak felsikítottam minden nagyobb csoport láttán,de miután egyszer hagytak fényképezni, többször nem nyavalyogtam, hogy álljunk meg.

   Másnap reggeli után el is indultunk -amúgy a szállásadónk is vitt egy csoportot a Magas-Tátrába, ha valakit érdekel,meg tudom adni az elérhetőségét, ő túravezetőként és vendéglátóként is működik. Gyönyörűséges utakon haladtunk le a Cserehát lejtőin, viszont az Arlói tóhoz keresztül kellett mennünk -kétszer -Ózdon,ez nem volt valami nagy élmény, bevallom. A tó,amit suvadás hozott létre -ez valami földcsuszamlás,ha jól tudom -nagyon festői látvány,most éppen nem lehet benne fürödni, mert elalgásodott,de dolgoznak rajta a helyi erők, hogy leszedjék a felső,algás réteget. Megállapítottuk,hogy ha normális viszonyok lennének, egy ilyen helyet gyönyörűen kiépítenének, nem egy ócska, kátyús út vezetne hozzá valami nyomornegyeden keresztül. Kis nyaralókkal részben így is körül van véve a tó, horgászni horgásznak benne - a halakra láthatóan nem vonatkozik a fürdési tilalom.

   Innen aztán már Dédestapolcsány felé indultunk, ahol a második napi szállásunk volt. Tavaly Anita édesapjával együtt vett részt itt egy néptánc-táborban, az egyik néptáncos társa szüleinek van itt vendégháza, ott laktak,rengeteget mókáztak. Így telve nosztalgiával mindenáron vissza akart menni. A szállásunk egy kis parasztház lett volna, amúgy nem volt vele probléma, ha azt nem nézem,hogy a megközelíthetősége kicsit nehéz, burkolatlan, nagyon keskeny utca,ráadásul egy dombocska tetején,az utat jól elmosták az esőzések. Azért bepakoltunk,aztán elindultunk a Lázbérci víztározóhoz.  Anita ragaszkodott hozzá, hogy onnan, ahol tavaly laktak, gyalog menjen az emlékezés kedvéért.Vele tartottam,hát nem volt egy élmény. Sűrűn benőtt szekérnyom, dögszag, hőség. A tó viszont valóban festői látványt nyújt a hegyek között. Úgy terveztük, hogy a víztározó-tó melletti úton elmegyünk,ameddig csak tudunk. Apa ebből a célból elhozta Andris összecsukható biciklijét,úgy tervezte,majd lassan teker mellettünk. Csakhogy mire odaértünk, Anita már panaszkodott, hogy fáj a lába, ugyanis túraszandálban jött, amiben nem volt lúdtalpbetét. Előző nap meg a betéttől fájt a lába, tegye fel a kezét, aki érti.  Úgyhogy felváltva használták a biciklit,de viszonylag hamar visszafordultunk. A kis boltban, ami Anitának ugyancsak szép emlékeket idézett, vettünk vacsorának valót.

   Ezután a vadnai tóhoz indultunk, tavaly itt is jártak, a társakkal nagyokat mókáztak. Persze így egyedül nem volt olyan szórakoztató, az a vízen úszógumiban gyorsan  húzó szerkezet se működött,amivel jól szórakoztak, úgyhogy elég hamar belefáradt a pancsolásba.  Egyszer csak ott ültünk és mindhárman bevallottuk, hogy voltaképpen legszívesebben hazamennénk. A tervezett programoknak végére jártunk,ami lehetőség még adódna, azt már kihasználtuk tavaly.  Megegyeztünk, hogy megpróbáljuk a szállás árát lealkudni, annak fejében,hogy nem vesszük igénybe,de mindenképpen hazaindulunk. A szállásadó korrekten állt hozzá, az éppen takarító hölgy alkalmazott közvetítésével megegyeztünk,hogy a felét fizetjük ki a szállásdíjnak.

    Mivel még csak három óra volt, a hazaúton beugrottunk Egerbe,egész pontosan a Szépasszonyvölgybe, részint ebédelni, részint pedig bor vásárlása céljából.  Aztán Göd felé vettük az irányt és bár sajnáltam,hogy a rózsaszín virágcsoportok elmaradtak, örültem, hogy hazaérünk.elvégre jó kirándulni,de jó hazaérkezni.

   Ps.  Kivéve, hogy a söröket a dédestapolcsányi hűtőben felejtettük.