Ez az úticél már elég régen tervbe volt véve, de csak halogattam. Először megközelítési nehézség miatt, merthogy a legkommerszebb út Leányfaluról vezet a Vörös-kőhöz.  Aztán rájöttem, hogy kerülő nélkül megoldhatom, Vácról komppal Tahiba, onnan a busz elvisz a kiindulópontra, Leányfalu központjához. Akkor már főleg azért indultam nehezen, mert azt olvastam, elég fárasztó, meredek az út, szinte végig emelkedik.  Eredetileg úgy terveztem, nem kombinálok, ugyanazon az úton megyek vissza, amin felmegyek, Leányfalura érkezem.  A tahi kompról a Dunakanyar felé nyíló látvány

   Nahát, hogy jött egy kis frissülés az időjárásban, elszántam magam. Először egy kicsit távolabbi, bár könnyedebb túrát terveztem, a Bakonyba, de reggel túlságosan álmos voltam, így közelebbi projektre váltottam, ahova elég délután elindulni. Ismerős érzés mikor egy ilyen útra elindulok, hogy van bennem némi szorongás, de mikor belevágok, akkor már visz a lendület. Így is lett, most előrelátóan kinyomtatva vittem magammal a túraleírást, nehogy eltévedjek. Bár itt aránylag egyszerű a történet, nem kell elhagyni a piros jelzést.

  Hát nem mondom, hogy nem volt meredek, mert az volt. Mondjuk 3 és fél kilométeren 460 méter szintemelkedés, ráadásul úgy, hogy azért a leírásokkal szemben vannak vízszintes részek. Az utolsó pár száz méteren már szintben halad az út a gerincen. Volt azért durva szakasz, ahol mondjuk 40-50 méterenként megálltam kiszuszogni magam, már rájöttem, hogy nem kell ezt szégyellni, valamiért rosszul vagyok összerakva, de azért nagyjából bárhova felmegyek, legfeljebb több ideig tart.  Kicsit aggódtam egyes szakaszoknál, úgy láttam, ott visszafelé nem lesz könnyű, úgyhogy elkezdtem tűnődni, hogy mégis Tahi felé megyek le. Bár Turpi mesélte, hogy ők arról jöttek fel és hogy piszok meredek volt.

    Felsőgöd partja, felismerhető a gát mögött a csárda 

A tetőről valóban szép volt a kilátás, elég tiszta is volt az idő, sütött a nap, de volt egy kis szél is. Fényképezgetés közben aránylag ki is pihentem magam, rengeteg különböző pillangó keringett körülöttem, némelyik majdhogynem rá is szállt a kezemre, nagyon szelidek voltak.  Aztán úgy döntöttem, legyen Tahi,és nekivágtam. 

  Nagyon figyeltem a jelzéseket,nehogy esetleg Visegrád felé induljak, ahogy már megtörtént velem idén, mármint hogy egész máshova jutottam, mint ahova szándékoztam. Piros és sárga jelzés együtt, ez nekem tökéletes, aztán jött egy leágazás jobbra, sárga kör. Ez az, gondoltam és rátértem az ösvényre. Mint utóbb kiderült, ez hiba volt. Ha még kicsit tovább megyek ugyanis, a rendes sárga jelzés is eltért volna a pirostól és szépen szerpentinezve kissé hosszasabban, de járhatóbb lejtéssel lejuthattam volna a hegyről.Még egy csepp kilátás,mielőtt függőleges lett volna az út.Í

Így meg talán 200 méternyi megtévesztően barátságos lejtő után egyszer csak azt vettem észre, hogy két lábon nem nagyon tudok  tovább menni. A talaj rettentő száraz, morzsalékos,piszokmód csúszós volt, sehol semmi, amibe bele lehetne kapaszkodni, sehol egy kő, ami megtámasztaná a lábamat. Cseppet sem volt vicces. De mivel kerültem már ilyen helyzetbe, tudtam, mi a megoldás, szépen popsin csúszva haladtam lefelé. Megjegyzem, az se volt problémamentes, ugyanis még úgy is csúsztam néha egy-két métert, mire valahogy stabilitást találtam.  Minden kis szakasz után abban reménykedtem, hogy most majd egy járható rész jön, de nem, csak újabb, függőlegeshez riasztóan közeli lejtő, száraz avar, rögök, csúszás. Egy ideig az a rémítő gyanú is megfogalmazódott bennem, hogy letértem a jelzésről, mert egyszerűen nem tudtam elhinni, hogy EZ egy turistaút, de  aztán fel-feltűnt a fákon a sárga kör, legalább annyiban megnyugodtam, hogy nem  úttalan utakon araszolgatok.

  Elég sokáig szenvedtem ezzel, mint az okos karkötőmről utóbb megállapítottam, ezt  a kilométert 45 perc alatt tettem meg.  Vége felé már annyival jobb lett a helyzet, hogy fák gyökerei képeztek tűrhetően járható lépcsőket, voltak faágak, amikbe bele tudtam kapaszkodni.  És egyszer csak leértem egy teljességgel normális erdei ösvényre, barátságos, kényelmesen járható útra. Sokszorosan hálát rebegtem, és azon gondolkodtam, mennyire relatív minden, mennyire tud az ember örülni már csak egy két lábon járható szakasznak is. Attól függ, mihez képest, ugye.

   Innen már voltaképpen gond nélkül megérkeztem Tahiba, de nem mondhatnám, hogy rövidebb lett volna az út, szerintem ez átverés. Végül a karkötőm 9 km felett valamivel mutatta magát a túraútvonalat, szóval mindenképpen jobban jártam volna, ha szép békésen visszamegyek Leányfaluba.  De van ugye ez az elviselhetetlen hülye fóbiám, hogy baromira unok ugyanazon az úton menni oda-vissza, na most jól megszenvedtem miatta.

Váci part a komppal

    Egy tanácsot mindenesetre a hozzám hasonló koca-túrázóknak -nem a profiknak, akik most öblösen kikacagnak engem, mert nekik ez a cucc meg se kottyan - adnék: SOHA, mondom, SOHA ne próbáljanak lemenni ezen a sárga körön a Vörös-kőről. Az nem  nekünk való, drága barátaim. Hegyi kecskéknek, bárminek, ami függőleges falakon is tud közlekedni, illetve alpinistáknak és hasonló fura szerzeteknek, nekik igen. Ez rosszabb volt, mint a Vadálló kövek, becsszó. 

  De legalább végre betehetem a kis gyűjteményembe ezt a célt is, kipipálhatom, megvolt. Igaz, hogy összecsíptek a szúnyogok -nem számít, a szervezetem elég jól lebontja, mára nincs rajtam szinte egy pötty se-, van egy cuki horzsolás a tenyeremen, a felső törzs-izmaim, vagy minek híjják ezeket, pokolian sajognak, de megvolt.

   Hamarosan újabb különkiadással jelentkezem.