Jöttem a vonathoz, sétáltam előre, mert majd sietnem kell a villamoshoz. Szembejött egy férfi, kicsit lepukkant, ápolatlan, talán nem is józan. Mindjárt arra gondoltam, jobb lesz másik kocsiba szállnom... erről aztán eszembe jutott Sanyika.

Mikor csaknem 17 éve Gödre költöztünk, elég hamar megismertem. Nem is nagyon lehetett elkerülni, mindig jelen volt, hol itt, hol ott tűnt fel. Sanyika pár évvel idősebb volt, mint én, elsőre látszott, hogy kicsit értelmi fogyatékos, ivott is, gyakran volt látható egy kemény alkoholista pár társaságában. Másrészről kifejezetten jó minőségű cuccai voltak, egy komoly irhabunda, jó erős, drágának látszó cipő. Sanyika olyannak tűnt, aki jó családból való, csak elhaltak azok, akik gondoskodtak róla. Például járt templomba. Már amikor eszébe jutott, de be- befutott. Az ötvenedik születésnapját tudtommal meg is ünnepelték, hallomásból tudom, nagyon meghatódott, hogy felköszöntötték. Mert amúgy szerették.

Én őszintén szólva menekültem előle. Volt, hogy balszerencsémre egy kocsiba szállt velem a vonaton, ráadásul nem messze tőlem ült le, egész úton harákolt, szívta az orrát, almát evett szörnyűségesen csámcsogva... kirázott tőle a hideg. Egy húsvét vigiliai misén az első sorban ültem a gyerekekkel, mikor utolsó pillanatban beesett és lezuttyant mellénk. A gyerekek pantomimmel jelezték, hogy menjünk máshova, de én megmakacsoltam magam, ott maradtam, kihúzva magam. Sanyika néha kicsit elszunnyadt, aztán nagyot horkantva felneszelt, eszméletlen cefreszagot árasztva, imbolyogva tartotta az égő gyertyáját... de nem mozdultam mellőle, bár látványosan nem vettem róla tudomást. Mikor eljött az a pillanat, hogy "legyen békesség köztünk mindenkor", nagy boldogan rázta mind a két kezével a körülöttünk ülők kezét, széles vigyorral. Felém is nyújtogatta, de nem néztem rá, ő viszont nem hagyta annyiban, bökdösni kezdte a karomat. Ekkor szembefordultam vele, és határozottan azt mondtam: "Ne haragudjon, de ezt nem."

Hát, haragudott. Később is, mikor betévedt misére, az áldozáshoz mellette elhaladóknak megragadta a kezét, de rám csúnyán nézett. Valahogy kibírom, gondoltam. Aztán egyszer, talán már felejtett, megint csak a kezét nyújtotta, gyerekes bizalommal és nyíltsággal. Egyszerűen nem tudtam megtenni, hogy MÉG EGYSZER visszautasítom. Megfogtam a kezét. Ó, de boldog volt! Emlékezett ő mégis, csak adott még egy esélyt. És meglepetésemre a keze nem nyirkos volt, viszolyogtató, mint gondoltam, hanem meleg, száraz.

Aztán eltűnt a templomból, el az utcáról, érdeklődtem utána és megtudtam, beteg, halálos kórban szenved. Nagyjából egy éve halt meg a váci kórházban, valaki meglátogatta, feltett a gödi Facebook-csoportba egy képet, amin sárga volt, összeaszott. Később felháborodottan írta valaki, hogy szociális temetést kapott, Vácon temették el, ki tudja, kié lett a háza...

Ma rájöttem, hogy hiányzik. Milyen az élet. Hiányzik Sanyika, akit alig ismertem, de egyszer megszorongattuk egymás kezét, és békesség lett köztünk. Mindörökké.