Mulatságos esetek
Kicsit ugrok az időben, már az énekkari történetekből veszek ki most egy csokorban kettőt, ami ugyanabban a darabban történt meg (plusz egy felet hozzácsapok.) Mégpedig a Turandotban, ez esetben a Kovalik-féle produkcióban.
Saccani vezényelte a bemutatót. Van egy kis szöveg nélküli hangulatfestő mormorászás, mikor Kalaf csókja felolvasztja Turandotban az elutasítás jegét. Amolyan kis melizma-szerű tizenhatod menetek. Először valamiért úgy volt, hogy ez kimarad. Egyszer megnéztük, aztán elfeledkeztünk róla. Volt viszont egy rövid kis németországi hakni, amiben én részt vettem, kiesve a próbafolyamatból - persze akkor vagy hat hetet készültünk a premierre.
Tehát mikor visszajöttem, a mozgásokat, zenét,mindent tudtam már, talán főpróba lehetett,mikor a színpadon szembesültem azzal, hogy ezt a részt kinyitották, viszont nekem fogalmam sincs róla, mit kell énekelni. Épeszű kórista ilyenkor szépen elsunnyogja, aztán próba végén szélsebesen beletemetkezik a kottába és megismerkedik a hiányzó szakasszal. Én viszont mindig utáltam, ha valamit nem tudok, ezért kérdőn fordultam a mellettem törökülésben ülő Somogyvári Vali felé, szinte belehajoltam az arcába, úgy próbáltam leolvasni a szájáról a szólamot. Ő bíztatóan nézett rám és kicsit didaktikusan, plasztikusan formálva énekelte, hogy aszongya : " Áááááá-áááá-ááááá" . Na ezzel sokra mentem, viszont annyira elkeztünk röhögni, hogy egyikünk se tudta folytatni, sőt darab végéig, ha véletlenül egymásra néztünk, újra ránkjött a nevetés.
A másik eset akkor történt, mikor visszajöttem Anita születése után. A második felvonásban egy kis fekete dobozt hurcolásztunk, kettős funkcióval, egyrészt Balázs koncepciója szerint azt jelképezi, hogy a kis motyónk mindig velünk van, mint amolyan nincstelen, arc nélküli tömegnek. Márészt ezen ültünk a nagykép alatt. Igazából szigorúan meg volt szabva ennek a módja, kvázi térdelve, kicsit olyan funkciót töltött be, mint egy térdeplő. Később annyit enyhítettek, hogy az első sorokban kötelező volt ez a térdelés-ülés hibrid, hátrébb simán ráülhettek. És mivel szerepeltek a darabban idősebbek, akiknek kényelmetlen volt a 30 centis kis alkalmatosságon kuporogni, készítettek néhány XL-es kockát, ami vagy kétszer akkora. Akik ilyenre ültek, hátul helyezkedtek el. Engem viszont Balázs - régi ismeretségünkre való tekintettel beültetett az első sorba.
Tehát visszajöttem gyedről és megláttam ezeket a nagy kockákat. Boldogan lecsaptam egyre, elégedetten hurcolásztam magammal. Csakhogy mikor a nagyképben végül letérdeltem, popóm alatt a nagy kockával, kiderült, hogy mindenkinél egy fejjel magasabban vagyok. Húztam be a nyakam, de feltűnés nélkül nem tudtam mit tenni, igyekeztem olyan kicsinek és jelentéktelennek látszani, mintha nem is magasodnék ki a tömegből és rendkívül nyomorultul éreztem magam. Az első lehetőségnél, mikor felemelkedhettünk, elforgattam persze a kockát, a rövidebb oldalára ülve, de addig sok perc telt el...
Na és a ráadás: ugyanezen nagyképben van olyan koreográfia, hogy térdelünk, és először a fejünket hajtjuk meg a császát előtt ("Diecimilla anni al nostro imperatore") és csak a másodiknál kell a földre borulni, mert ott több idő van. Én viszont rögtön hasra vágódtam, egymagamban, mert kissé elfelejtettem az apró részleteket... Volt vigyorgás, mit mondjak ..
