Meglehetősen sok mindent sikerült belepasszírozni két napba,de gondolom, nekünk jobban megfelelt ez a tempó. Az eredeti terv részemtől merült fel, itt a Facebookon olvastam a Szádelői völgyről. Aztán, mikor készültem oda és az útvonalat terveztem, kiderült számomra, hogy más érdekességek is vannak a közvetlen közelében,mint a tornagörgői vízesés és az áji szurdok. Így hát ezeket is bevettük a programba. Mindezek a Szlovák Karszt Nemzeti Park területén találhatók, tök közel Aggtelekhez és Jósvafőhöz, annak a tájnak a felvidéki folytatásában.
Az odaút nagyobb részét a Felvidéken tettük meg, Balassagyarmatnál mentünk át a határon. Gyönyörű tájak vannak arra,rendes minőségű utak. A tornagörgői vízesésnek az az érdekessége,hogy a faluban van. Mondjuk nincs túl sok lehetőség a közelben autóval megállni,de egy-két autó azért valahogy elfér. Szépen kiépítették a helyet, jól megközelíthető, gondozott kis pihenő van mellette,nagyon kellemes. A meredek hegyről zúdul le a víz, aztán megszelidülve folyik tovább, és alighanem táplálja az út túloldalán lévő elég nagyocska tavat. Na jó, nem Balaton méretűre kell gondolni,de egy átlagos horgásztónál nagyobb. Innen már csak pár kilométer Szádelő, ahol szintén szépen kialakított indulóbázisa van a nevezetes és látogatott szurdoknak. Van büfé, kulturált és tiszta mosdóval, padok és asztalok, 1,50-et kell fizetni a parkolásért. Magyarul is beszélő kedves diáklánykák vannak szolgálatban.
A völgyön sajnos -részemről -aszfaltozott út vezet át,végig enyhén emelkedik, épp ezért a patak végig zubog lefelé kis zuhatagokon, csobogókon, a meredek sziklafalak tövében. Nagyon festői látvány. Bár hűvösebb van,mint a völgyön kívül,a párás levegőtől mégis megizzadtunk kicsit. A völgy túlsó oldalán fel lehet kapaszkodni a határoló hegy tetejére, ahol egy fennsík van,ezt most kihagytuk, részben, mert voltak további terveink is. (Másrészt egyes csaptagok fizikai akadályoztatása miatt).Viszafelé elkezdett elborulni, majd az eső is csepergett, de egészen addig megúsztuk,amíg az autóba be nem ültük. Akkor komolyabban rázendített az eső. Ennek ellenére csakazértis odamentünk az Áji völgybe,hogy megnézzük a vízeséseket. Szerencsére kiderült, hogy a hely a következőképpen néz ki: folyik a patak, rajta a vízesésekkel, mellette végig lehet sétálni a turistaúton,ámde van kicsit feljebb egy meglehetősen leharcolt aszfaltút is, Ájfalucskához vezet,és erről az útról meg lehet közelíteni csak külön a vízeséseket. Kicsit olyan,mintha az ebédből csak a palacsintát ennénk meg,a bablevest nem, na de ha egyszer szakadt az eső, mit tegyünk. Innen aztán nagyon hamar át lehet érni Magyarországra, egy rövidke falun kell csak áthajtani,Torna nevezetűn.
Tisztességes nagy zivatarban haladtunk, de ez semmi volt ahhoz képest,hogy mikor kiértünk a front alól, a Bódvaszilas nevezetű faluban épp csak véget ért egy brutális jégeső. Láttuk,hogy mindenhol gőzölög a föld, ahogy a melegben párolog a leesett víz egy része, és a falu közepén mintha havazott volna, olyan borsótól mogyoró nagyságúig változatos méretű jég úgy állt mindenhol,mintha havazott volna. Letört faágak, a szőlő széjjelverve. Szomorú látvány volt. Viszont ha az eső miatt nem megyünk Ájba,minket is pont elkapott volna. Innen hamar befutottunk Jósvafőre, ahol a szállásunk volt, egy régi ház egy szobájában. A célnak megfelelt, bár hosszasabb tartózkodásra nem vettem volna igénybe. Még elmentünk enni a Tengerszem étterembe,meg ha már ott voltunk,lesétáltunk a tengerszemhez is, aztán lényegében befejezettnek nyilvánítottuk a napot.Egy igen ócska képminőségű tévén a Fradi-meccset meg tudtuk nézni,sőt én még elsétáltam kicsit, ugyanis ezen a vidéken honos a kedvenc vadvirágom,a parlagi madármályva. Jósvafőtől egészen úgy Nagyvisnyóig mindenhol fellelhető, néhol hatalmas bokrokban, de sajnos a családtagjaim leszavazták azt az ötletemet, hogy ássunk ki egy ilyen nagy bokrot és hozzuk haza. Így csak felsikítottam minden nagyobb csoport láttán,de miután egyszer hagytak fényképezni, többször nem nyavalyogtam, hogy álljunk meg.
Másnap reggeli után el is indultunk -amúgy a szállásadónk is vitt egy csoportot a Magas-Tátrába, ha valakit érdekel,meg tudom adni az elérhetőségét, ő túravezetőként és vendéglátóként is működik. Gyönyörűséges utakon haladtunk le a Cserehát lejtőin, viszont az Arlói tóhoz keresztül kellett mennünk -kétszer -Ózdon,ez nem volt valami nagy élmény, bevallom. A tó,amit suvadás hozott létre -ez valami földcsuszamlás,ha jól tudom -nagyon festői látvány,most éppen nem lehet benne fürödni, mert elalgásodott,de dolgoznak rajta a helyi erők, hogy leszedjék a felső,algás réteget. Megállapítottuk,hogy ha normális viszonyok lennének, egy ilyen helyet gyönyörűen kiépítenének, nem egy ócska, kátyús út vezetne hozzá valami nyomornegyeden keresztül. Kis nyaralókkal részben így is körül van véve a tó, horgászni horgásznak benne - a halakra láthatóan nem vonatkozik a fürdési tilalom.
Innen aztán már Dédestapolcsány felé indultunk, ahol a második napi szállásunk volt. Tavaly Anita édesapjával együtt vett részt itt egy néptánc-táborban, az egyik néptáncos társa szüleinek van itt vendégháza, ott laktak,rengeteget mókáztak. Így telve nosztalgiával mindenáron vissza akart menni. A szállásunk egy kis parasztház lett volna, amúgy nem volt vele probléma, ha azt nem nézem,hogy a megközelíthetősége kicsit nehéz, burkolatlan, nagyon keskeny utca,ráadásul egy dombocska tetején,az utat jól elmosták az esőzések. Azért bepakoltunk,aztán elindultunk a Lázbérci víztározóhoz. Anita ragaszkodott hozzá, hogy onnan, ahol tavaly laktak, gyalog menjen az emlékezés kedvéért.Vele tartottam,hát nem volt egy élmény. Sűrűn benőtt szekérnyom, dögszag, hőség. A tó viszont valóban festői látványt nyújt a hegyek között. Úgy terveztük, hogy a víztározó-tó melletti úton elmegyünk,ameddig csak tudunk. Apa ebből a célból elhozta Andris összecsukható biciklijét,úgy tervezte,majd lassan teker mellettünk. Csakhogy mire odaértünk, Anita már panaszkodott, hogy fáj a lába, ugyanis túraszandálban jött, amiben nem volt lúdtalpbetét. Előző nap meg a betéttől fájt a lába, tegye fel a kezét, aki érti. Úgyhogy felváltva használták a biciklit,de viszonylag hamar visszafordultunk. A kis boltban, ami Anitának ugyancsak szép emlékeket idézett, vettünk vacsorának valót.
Ezután a vadnai tóhoz indultunk, tavaly itt is jártak, a társakkal nagyokat mókáztak. Persze így egyedül nem volt olyan szórakoztató, az a vízen úszógumiban gyorsan húzó szerkezet se működött,amivel jól szórakoztak, úgyhogy elég hamar belefáradt a pancsolásba. Egyszer csak ott ültünk és mindhárman bevallottuk, hogy voltaképpen legszívesebben hazamennénk. A tervezett programoknak végére jártunk,ami lehetőség még adódna, azt már kihasználtuk tavaly. Megegyeztünk, hogy megpróbáljuk a szállás árát lealkudni, annak fejében,hogy nem vesszük igénybe,de mindenképpen hazaindulunk. A szállásadó korrekten állt hozzá, az éppen takarító hölgy alkalmazott közvetítésével megegyeztünk,hogy a felét fizetjük ki a szállásdíjnak.
Mivel még csak három óra volt, a hazaúton beugrottunk Egerbe,egész pontosan a Szépasszonyvölgybe, részint ebédelni, részint pedig bor vásárlása céljából. Aztán Göd felé vettük az irányt és bár sajnáltam,hogy a rózsaszín virágcsoportok elmaradtak, örültem, hogy hazaérünk.elvégre jó kirándulni,de jó hazaérkezni.
Ps. Kivéve, hogy a söröket a dédestapolcsányi hűtőben felejtettük.
