Mulatságos esetek
Ennek a mainak viszont teljesen én vagyok az okozója és elszenvedője. Az én fejemben játszódott le az, amin a nagy vidámság elszabadult.
A Carmen végén az énekkar már nincs színpadon, külső karként énekeljük be a kulissza mögött a bikaviadal közönséghangjait. Ezt az éppen ügyeletes énekkari korrepetítor vezényli, a fúvószenekarral együtt. Összezsúfolódik 80 tagú kórus, 8-10 rézfúvós egy relative kis helyen, a korrepetítor előtt ott van a monitor, ő számol vissza, int be és igyekszik pont annyival előre vezényelni, hogy a színpaddal egyszerre szóljon az egész külső együttes. Nem könnyű feladat. A mi korrepetítorunk amúgy is mindig izgul, ha vezényelnie kell, jobban szeret betanítani, kísérni a koncerteken szólószámokban. Ráadásul igen kis termetű, tehát az adott helyzetben még plusz nehezített helyzetben is van. Ilyenkor betesznek egy dobogót, hogy a vezénylő kiemelkedjen a tömegből, de ez az ő esetében éppen csak az átlag szintjére hozza a fejmagasságát.
Tehát ez a két tényező, az izgalom és a láthatóságának rossz viszonyai úgy csapódtak le benne, hogy elkezdett nagyon erősen túlkompenzálni. Akkor mozdulatokkal vezényelt, mint az ólajtó, vállízületei szinte sírtak, a nagy lendülettől lábujjhegyre emelkedett. Én meg néztem és az jutott eszembe: mindjárt felrepül. És mikor a következő pillanatban TÉNYLEG felemelkedett kissé, lelki szemeim előtt megjelent a kép, ahogy helikopterként elemelkedik a földtől.
Egészen konkrétan sírtam a röhögéstől, folytak a könnyeim és le kellett ülnöm egy ott lévő díszletdarabkára, mert a lábam se tartott meg. Ráadásul néhány kolléganő, aki elég jól ismer, rájött, hogy mi okozta ezt a rohamot és szintén elkezdtek kuncogni, részint azon, hogy én képtelen vagyok abbahagyni a hisztérikus sírást-röhögést. A többség persze csak döbbenten nézett, nem mintha csodálkoztak volna, csak megerősítést kaptak arról, amit régen sejtettek, hogy nem vagyok teljesen normális.
Volt egy hasonló eset, szintén a Carmen külső karnál, egy másik vezénylővel esett meg. Néha a külső rézfúvósokat olyan fiatalok adják, akiknek fogalmuk sincs a darabról, eléjük teszik a kottát, amit önmagában lejátszani nem túl nagy szakmai kihívás, viszont, hogy mikor? -na az már nehezebb. Már csaknem a legvégén, az utolsó előtti belépés eléggé a semmiből indul, egy fanfárral, amire a kórus csak egy "Victoire"-t énekel egy ütem késleltetéssel. Csakhogy a korrepetítor hiába intett be, a megzavarodott fúvósok csak lapozgatták a kottát és nem kezdtek játszani, amire ő szegény kétségbeesésében beénekelte a fanfárt: "Trattata-tatat-tata-tata-táááá" -Na persze végünk volt. Victoire...
�
