Igen, két hétre, a Balatonhoz, a barátnőjével, akinek a családjáé a nyaraló. Kettő komoly hölgy, 16 és 15 évesek.  Önállóak. Főznek maguknak, főleg Bori, Anita inkább a betanított munkát végzi.

   Tehát Anita becsomagolt, még meg is beszélte velem, mit vigyen, összeszedtük, telefon, töltő, fogkefe, igazolványok, minden legyen meg. Vonatjegy kinyomtatva.

  Reggel a  hölgy felöltözve, frissen mosott hajjal, kifestett pillákkal útra készen állt -milyen jó, hogy vettem ezt a gurulós sporttáskát.  Kivisszük az állomásra, sikerül a külön szatyorban hurcibált cipőket és papucsokat némi gyengéd erőszakkal bepasszírozni inkább a táskába.  Integetünk a távozó vonat után. Itthon aztán megnyitom az alkalmazást és követem az útját, mert Kőbánya-Kispesten át kell szállni, remélhetőleg a 25 perc elég lesz a késés kompenzálására.

  Közben végzem a saját dolgomat. Nem sokkal a Tekergő fantázianevű balatoni vonat menetrendi indulása után cseng a telefon. Anita az, elég rosszul érthető, de valami csomagról beszél. Először azt hiszem, itthon hagyott valamit. De nem. Rosszabb. Ott hagyta a hátizsákját a Kőbánya-Kispesti peron padján. Levette a hátáról, amíg vártak és ott felejtette.  Kérdem, a jegy benne volt? Nem, a jegy megvan. Viszont benne volt a fényképezőgép. -És a pénz? -kérdem balsejtelemmel.  Az is, hangzik a viszonylag higgadt válasz.

  Én kevésbé vagyok higgadt. kimondom a B betűs szót, a K betűset is, aztán azt mondom, most jobb, ha leteszem. Azt azért még elmondja, hogy próbálnak visszaszólni telefonon, hogy valaki nézze meg a táskát, megvan-e még. Na persze, pont Kőbánya -Kispesten, ott fogják hagyni.

   Nagyjából egy percig őrjöngök, szerencsére egyedül vagyok. Aztán átváltok cselekvésbe. Telefonszámot keresek a neten. Másodjára sikerül is egy élő emberhez jutnom, először kissé hisztérikusan, aztán nyugalmat erőltetve magamra elmondom, mi történt. Az ügyfélszolgálati munkatárs meglepően megértő és készséges. Azonnal intézkedni kezd, megpróbál elérni a kőbánya-kispesti állomás pénztárában dolgozók közül valakit. Pár perc alatt közli, hogy ez sajnos kudarcot vallott kísérlet, nem tudnak kimenni. De folytatja, a szolgálattevőket keresi.

Közben a másik fülemen a másik telefonban Anita, sikerült a kalauzt megkérniük, aki szintén telefonon kér segítséget, ha van valami eredmény, visszahívják. Az ügyintéző sajnos azt mondja, a szolgálattevők nem tudnak most odamenni, megpróbálják megkérni a biztonságiakat. De mire eddig eljutunk, már hív is Anita. Megtalálták a táskát és leadták a forgalmi irodán.

  Én megkönnyebbülve felszólítom őket, hogy adjanak hálát a Jóistennek, aki ezek szerint gyanakodott, hogy ebben a családban nem át, ha néha a szeme sarkából rajtam kívül másokat is szemmel tart. Főleg a nőnemű egyedeket. Felhívom újra az ügyfélszolgálatot, megüzenem az új barátomnak, hogy meglett a táska, Amúgy voltaképpen büszke vagyok Anitára, aki nem sírt, nem kapott hisztériás rohamot mint édesanyja. Igaz, nem tudja, hogy ha elvész a pénz, amit adtam neki, akkor szépen hazajött volna, mert hogy még egyszer oda nem adtam volna.Jobb is így.

   Innen már csak a jutalomjáték része van hátra, a hazaérő férjemmel közlöm, hogy megmenekült egy lábon kihordott szívinfarktustól, elbumlizok Kőbánya-Kispestre a táskáért a dögmeleg régi Fecske vagonokban, miért ne, ugye? Az összes légkondis vonat a Balcsin van ilyenkor.

    Jó nyaralást.