Kérem szépen, tökéletesen művészetmentes bejegyzés lesz. Maximum a Celtic Womenről írhatnék benne, de ezt nem fogom tenni.
Hajnalok hajnalán kellett kelnem, mert Anitáéknak volt osztálymiséje, ilyenkor utána kis közös falatozást, úgynevezett agapét szoktak tartani, erre sütöttem sajtos pogácsát fél hetes kezdéssel. Viszont éppen az osztálymisse és az agapé miatt találtam ki, hogy menjünk el étterembe, mert ilyen alkalmakkor vagy rohanni kell haza főzni, vagy nagyon csúszik az ebéd. Különben így is csúszott, mert a második turnusra, fél 3-tól foglaltunk asztalt, akkorra mondjuk már akár meg is főzhettem volna, de mindegy, be volt tervezve a habzsi-dőzsi.
A miséről most nem írok részletesen, pedig az is emlékezetes volt, nagy kivonulás kettő püspökkel, valami lovagrenddel, államtitkárral, cserkészekkel -és a hatodik ával - jó félórás prédikációval, amivel igencsak megpróbálták a gyereksereg türelmét -én az államtitkárt sajnáltam, ott ült az első sorban, még ásítania sem nagyon illett - és nagy mennyiségű tömjén elfüstölésével. A kis lakoma a templomkertbe lett szervezve, abban a reményben, hogy addigra oda fog sütni a Nap. Hát nem sütött. Rohadtul hideg volt, úgyhogy mikor kockára fagyva hazaértem, magamra vettem mindenféle meleg holmit és megittam egy félliteres bögre teát is, mégis egész délután kicsit borzongtam.
Mivel a három jogosítvánnyal rendelkező közül senki sem vállalta, hogy nem fogyaszt alkoholt, abban maradtunk, hogy tömegközlekedünk. Ez is elég kalandos volt, kocsiszínbe menő villamossal, de mondhatni pont időre értünk oda, mármint arra az időpontra, amikor már elvielg be lehetett volna menni az étterembe. ennek ellenére az a látványí fogadott minket, hogy sok ember ácsorog a bejárat előtt. Mondhatni, komplikált volt a bejutás. Itt valami nagyon nem jól működött. Ott kezdve, hogy állítólag egyesek még ekkor fizettek bent az előző társaságból, akiknek elvileg 2-kor el kellett volna menniük. Aztán ugye minden társaságot egyenként vezetnek a nekik kijelölt asztalhoz, ez is lassította a bejutást. Szóval nyűgösen kezdődött az ebéd.
Mikor végre elfoglaltuk a helyünket, a korábban bejutók már tisztességes forgalmi dugót hoztak létre a kajavételezési csomópontokon. A grillpult előtt hosszú sor kanyargott. Ez még nem is volt probléma, az ilyesmit meg tudjuk oldani, az ember egyszerűen ott kezd, ahol mások kevesebben vannak, mondjuk a szusinál és az előételeknél. Na de hogy nem lehetett elérni, hogy az asztalhoz megérkezzen, amit kérünk, például a pogácsa, aminek a segítségével én a tatár bifszteket el szoktam fogyasztani, hogy az italokat megkapjuk és ne kelljen bodzaszörpöt innom, az elég idegesítő volt.
Az ételek finomak voltak, ahogy megszoktuk, de azt megállapítottam, hogy úgy látszik, nem szabad később jönni, marad nekünk a korábbi időpont. A vendégek között is volt pár olyan tapló, hogy megdöbbentő. A nő, aki a két szelet bélszínjéhez kért még kettőt, "de azt jobban süsd meg, jóóó?" Ótejóég. Elfogyott a narancsfacsaróhoz kitett narancs. Úgy értem, hogy elfogyott, nem is volt több, bevitték az egész cuccot. Elfogyott a vaníliaszósz a palacsintáknál. És lila lufiból tekertek Anitának mókust. Ki látott már lila mókust, kérdem én? (Na jó, ezt nem komolyan írtam.)
Különben kellemes meglepetések is értek, kiderült például, hogy Attila szereti a tintahalat, hogy Anitának ízlik a szusi, viszont csak egyszer kapott nevetőrohamot, akkor is elég hamar abbahagyta, most már nem szed ki egy nagy tányér rizs a kacsacombhoz. Attila nem hajlandó megkóstolni semmilyen alkoholos italt, ebből az következik, hogy neki kéne minél előbb levizsgáznia vezetésből, akkor meg lesz oldva a Trófeába autózás problémája.
(A Celtic Women meg ott jön a képbe, hogy Ági autójában ez szól az autóban, fogalmam nics, hogy bírja azt a nyáltengert hallgatni. Ráadásul karácsonyi koncertműsort, október elsején. Brrr.)
