Hát eljött az első előadás ideje, elbuszoztunk Sepsiszentgyörgyre, a város határában áll a sportcsarnok, ami épp hogy megnyílt. Nem örültünk abból a szempontból, hogy innen tényleg nem lehetett elmenni venni egy üveg vizet vagy bármi ennivalót, de hát ez van. Amúgy tényleg szép, impozáns épület.

   Természetesen le kellett próbálni a darabot legalábbis nagy vonalakban, hiszen itthon előtte csak zongorás lejárópróbák voltak,. Nem mintha Medveczky Ádám kezére nem lehetne bármikor leénekelni bármilyen operát, viszont adva voltak kevésbé jó látási körülmények, lévén, hogy a színpad -hála Istennek - nem lejtős, hanem egy síkban volt, monitor nélkül a saját helyezkedő képességünkre és rutinunkra voltunk hagyva. Vannak persze, főleg a fiúk között, akiknek ez semmi különbséget nem jelentett, mert amúgy se nagyon nézik a karmestert, csak énekelnek a vakvilágba. (ez volt az undokoskodás helye).  Szóval nagyjából átmentünk a darabon, persze ugrásokkal, aztán már érkezett is a közönség, hosszan kanyargó autósorral a város felől. Egészen döbbenetes élmény volt. És a későbbi előadások legtöbbje is úgy zajlott, hogy ha nem is volt teljesen tele a nézőtér, akik ott voltak, azok teljes odaadással, nyitott szívvel és hálásan ültek be.

  Az öltöző egy nagy terem volt, középen két nagy asztallal, a szerencsések -és fürgék- emellé telepedhettek le, akinek nem jutott kipakolós hely, azok a fal mellé tolt székeken öltöztek. Nehezen hittük, mikor az öltöztetők azzal kecsegtettek minket, hogy még ez a legjobb öltöző, ennél csak rosszabbak lesznek, de majdhogynem igazuk lett. Az is igaz, hogy a második előadástól kezdve, amikor egy klasszikus sportöltözőbe kerültünk, egymás melletti kis padokkal, tükör a mosdóban, ahol amúgy mindenhol piszoár volt, szóval lányokra nem nagyon gondoltak, már nem számított, hol öltözünk. Ha nagyon kényelmetlen volt a pad, amin ültünk, akkor kimentünk a színpadra, általában a nézőtér mellé eső részén simán le tudtunk ülni. A fodrászok is mindenféle alternatív helyeken dolgoztak, előfordult ugyan, hogy volt egy helyiségük, de többször a szabadban, a bejárat mellett telepedtek le, a műszak és a férfikollégák szórakoztatását is elvégezve, akik jól mulattak a feltupírozott hajunk össze-vissza tűzködésén. Hát nem volt könnyű dolga a lányoknak, hiszen nem volt tükör, amiben ellenőrizhették a munkájukat, egyszer vissza is mentem, mert az egész frizurám totál féloldalas lett, de hát tényleg nem ők tehettek róla, vakon dolgozni nem könnyű. Állandó mulatságforrás volt még a próbákon Mátyás női lelkének (?!) állandó megszemélyesítője, aki rendszeresen nagy csavarókra csipeszekkel rögzített hajjal jelent meg.

  Amúgy a Hunyadiban szereplő balettos lányok néha még rosszabbul jártak, egyszer egy zuhanyozóban öltöztek, az utolsó előadáson egy szaunában. Le kell szögezni, hogy nem volt felfűtve és a padok, sarokban a kis vödörrel, a barátságos faborítással igenis otthonosnak tűntek.

  Valamilyen oknál fogva a mi beéneklésünk mindig közvetlenül az előadás megkezdése előtt zajlott, úgyhogy egyszer-kétszer kénytelen voltam ellógni, hogy a Himnuszt elénekelhessem a nézőkkel és a kollégákkal. Ez volt a legmagasztosabb pillanat minden előadásban, illetve ami még kicsit ezt is felülmúlta, az a székelyudvarhelyi és marosvásárhelyi előadás utáni székely himnusz volt. Ez, úgy tűnt, meglepetésként érte a közönséget, nagyon megható mozzanat volt, sokan nyeltük a könnyeinket, alig tudtunk énekelni. Hiába, na, a szentimentalizmus benne van a pakliban művészeknél.

 Ha már a beéneklést említettem, volt egy mulatságos történet. Én alapvetően nem nagyon szeretek skálázni, de különösen a közös beénekléseket nem szeretem. Mindenki más gyakorlatokat szokott meg, a terc-távolságú skálák nekem hihetetlenül unalmasak, ráadásul a mélyebb és magasabb hangoknak együtt kell énekelni. Nem szoktam nagyon mélyen kezdeni, mert ott nehezebben szólal meg a hangom, ezért ha egyedül skálázok be, az egyvonalas oktáv közepe táján szoktam indítani, és csak lefelé megyek a mélyebb hangokra (egy kis szakmai fejtegetés, bocsánat). Namármost, az egyik helyszínen a legelső skálánál jó mélyről kellett volna indulni, illetve mindenki más ott is indult, ahol Szirtes Kati megadta a hangot, de mivel én túl mélynek találtam azt a fekvést, egy olyan bővített kvarttal feljebb kezdtem valami földöntúli, vékony hangon vinnyogni. Mintha elfelejtettem volna, hogy nem egyedül vagyok. Töreky Kati kérdően nézett rám, aztán mindketten, sőt, Németh Mónival kibővítve hárman elkezdtünk iszonyúan, fulladozva vihogni. Katica annyit odasúgott, "Magdus, ezt meg kell magyaráznod", de a beéneklés nagyjából ráment erre a mozzanatra, mert valamelyikünk mindig újra kezdte a nevetést, ami aztán átragadt a többiekre.

 Ami az előadásokkal kapcsolatban érdekesség, hogy annak ellenére -vagy éppen azért -, hogy nem volt lehetőség hívások bemondására, tehát minden szereplőnek magának kellett tudnia, mikor kell színpadra jönnie, egyetlen előadáson se késett le senki. Szájhagyomány útján terjedt a felvonások kezdete, aztán meg már nagyjából a színpad közelében maradtunk. Legalább végighallgattuk a szólistákat és szurkoltunk nekik. Mondhatom, jó színvonalon sikerült teljesíteni az előadásokat. Az egyetlen neuralgikus pontja a darabnak a harmadik felvonásbeli esküvő, amire van sacc/kb 20 másodperc, hogy a teljes énekkar beérjen a színpadra és rendezett soroba álljon, csakhogy közben az előző jelenetből egy bútordarabot kihoznak a statiszták, a mi fiaink meg, akiknek elsőként kéne elindulni, mivel ők kerülnek legbelülre, valamiért vonakodnak belépni a színpadra. Mi hátulról veszekszünk velük, "induljatok már, a fenébe", " lekésem, most már tuti, hogy nem érek be", de miután az ember egyszer már lekésett és mondjuk a kórusszólam "ébreszd fel, orkán" sorára ért be, földöntúli nyugalom szállja meg, tudja, hogy így is le fog menni a darab, egy néző se fogja visszakérni a jegy árát. A másik momentum  -csak ne politizáljunk!- , ami ahogy-esik-úgy-puffan módra történt, a záró animáció, amit a Gyűrűk ura c. műre való utalásként értelmezünk, több alkalommal késve indították ezt a vetítést és ezért a pörgő-forgó gyűrű már a zene elhangzása után, üresben ment le. Elég cikinek éreztük, de a közönség várakozóan nézte, mivel szórakoztatják még, bár elég egyértelműen vége lett a darabnak a címszereplő gonosz és igazságtalan, sőt, mondhatni jogtalan kivégzésével.

  Hát ilyenformán zajlottak az előadások a különböző helyszíneken, különböző, mégis hasonló körülmények között, az biztos, hogy mindig mindenki igyekezett a maximumot nyújtani. 

  Legközelebb a Csíki sörmanufaktúrában tett látogatásról mesélek. Holnap.Holnap is van nap elvégre.