Sokszor szerzek ötleteket olyan internetes oldalakról, mint a Szeretlek, Magyarország, gyakran tesznek közzé olyan kirándulás-ötleteket, amik aztán megihletnek. Most ugyan az iskola szervezett hasonló, csak hosszabb útvonalon kirándulást arra, ahová ma mentünk, de gondoltam, megemlítem.

  Szóval írta az iskolai honlap, hogy ezzel a kirándulással ki lehet váltani a mindennapi testnevelés plusz óráit, és ahogy olvastam a Spartacus-ösvény nevét,  kíváncsi lettem. Utánaolvastam és kiderült, hogy eredetileg ez egy vadászösvény, amit legálisan körülbelül két éve nyitottak meg turisták számára és tettek erre alkalmassá.  A hosszáról nem találtam egyértelmű információkat, de úgy tűnt, ahogy mi szándékoztunk megtenni, Pilisszentlászlótól Visegrádig, onnan meg át a komppal Nagymarosra, az egyszer olyan 4,7, plusz 2 kilométer, szóval könnyű séta. A leírásokban azt olvastam, hogy gyakorlatilag nincs szintkülönbség, mert az út a hegyek oldalában kanyarog.

 No hát, busszal szerencsésen elértünk Pilisszentlászlóig, ott először is vizet kellett vennem, mert csak nekem nem volt, Laurának viszont ellenkező előjelű problémája volt, amit a helyi kocsmában 100 Ft ellenében meg tudott oldani. Láttuk mi, hogy az emberek többsége a falut átszelő utcán megy, de én pontosan elolvastam, hogy a zöld jelzésen kell elindulni, hát megkerestük és nekivágtunk. Először is egy rohadtul meredek utcán kellett felmenni. Na ez szép, gondoltam, még hogy nincs szintkülönbség.  Aztán szépen haladtunk a jelzésen, de egy idő után kicsit gyanús volt, hogy az autóút mellettünk fut, ennek nem sok értelmét láttam, úgy tűnt, mintha visszafelé mennénk Szentendre felé.

  Egy parkolóhoz érve találtunk egy tájékoztató táblát és kiderült, hogy bizony pontosan így van, richtig az ellenkező irányba indultunk, de még szerencsére nem jutottunk messze, maximum egy kilométert mehettünk a rossz irányba. Na, rückverc konzentrierung, egykettőre ott voltunk megint a vízvétel és a kocsma előtt, de ekkor már mi is a falun keresztül indultunk el. Innentől voltaképpen nem volt bonyolult a dolog, könnyedén rátaláltunk az ösvényre. Ami tényleg nagyon festői és szokatlan, egyik oldalon a hegyoldal felfelé, a másikon lefelé, változóan meredek kiadásban. Sok-sok vízmosáson mentünk át, sok kanyart tettünk  meg, amikor mindig újabb izgalmas látvány tárult elénk. volt egy szakasz, ami kifejezetten sziklás terepen haladt, két csodás panoráma-helyet is találtunk a Dunakanyar felé.  Elég jó tempóban mentünk, lehagytunk több csoportot is, míg az úgynevezett Jenő-kunyhóhoz nem értünk. A leírások egy része szerint itt ér véget az ösvény, másiok szerint viszont tovább is megy. Mindenesetre az út, amin jöttünk, derékszögben fut be egy másikba, ami szintén a zöld jelzést viseli. Nohát itt megint felmerült a kérdés, hogy merre is tovább?

  Ne kockáztassunk, mondtuk, használjuk ki, hogy jó páran vannak itt, akik éppen elindulnak, kérdezzük meg. Így is tettünk, az előttem épp elinduló fiatal párhoz fordultam, és megkérdeztem tőlük, hogy arra van-e Visegrád?  A  lány -pedig nem volt szőke- , azt felelte, fogalma sincs, ő csak megy a többiekkel. De oda mentek? kötöttem az ebet a karóhoz. Ezt se tudta. Mondjuk ez is elég érdekes kirándulási mentalitás, menni az orra és a többiek után, miközben azt se tudja, most hol van, azt se, hova megy. Talán azt tudta, hogy honnan jön, de ez se biztos.

  No hát mindenesetre mi is erre indultunk, mert a telefonos térkép alkalmazás szerint arra kellett lennie Visegrádnak. Mármint légvonalban. Hát megint csak felkapaszkodtunk egy jó meredek szakaszon, szerencsére nem volt hosszú, de már saccra 4,7-nél több kilométer volt a lábunkban.  Ahogy ott mendegéltünk, az előttünk haladó két férfi egyszer csak hátrafordult és megkérdezte, hogy merre kell menni szerintünk Pilisszentlászló felé. Még szerencse, hogy náluk volt turistatérkép, míg nálunk csak a telefon, mert elég hamar kiderült, hogy mi ugyan nem tudunk segíteni nekik, de ők nekünk igen. Mert hogy nem Visegrád felé mentünk, hanem vissza Pilisszentlászló felé. No hát megköszöntük az útbaigazítást és visszafordultunk. Megjegyeztem egy egyszerű szabályt. Ha fölfelé kell menni, akkor eltévedtünk.

  Újra csak megtaláltuk az ösvényünket, ami hasonló stílusban folytatódott, csak balkezes kivitelben, azaz a hegyoldal a bal kezünk felé volt és ez egyikünknek se feküdt olyan jól, mint az ellenkező oldal.  Ránéztem az órára és rémülten láttam, hogy 14:21 van, azaz kb három órája szálltunk le a buszról. És fogalmunk se volt, hogy mennyit kell még menni, de hármunkból ketten éhesek voltak, kettőnknek fájt a lába vagy a háta és mind a hárman elfáradtunk. Mikor tényleg befutottunk a Telgárthy-rétre, ami Visegrád-külsőn van, a telefon távolságmérő alkalmazása több mint 14 kilométert mutatott. Még ha csal is egy kicsit, ez nagyon, de nagyon nem 4.7+2. Attila, aki elegánsan, galléros pólóban és sötétkék pulóverben indult az erdőbe, ezt eléggé nehezményezte is. ő könnyű, másfél-két órás sétára készült.  Végül 3 óra körül elértük azt a kis büfét, ahol már egyszer ettünk, ahol hamar megkapja az ember a kaját, aránylag olcsón és jót lehet enni. 

  Na innen már tényleg nem is volt gond, a kompon jó sok kiránduló kelt át Nagymarosra, és sűrű, szabályos sorban haladt tovább a vasútállomásra. Ahol kiköveztethetően hosszú sor alakult ki a pénztár előtt, és noha 10 perc volt még a vonat érkezéséig, a jegykiadás tempójából máris láttuk, hogy nem fogunk sorra kerülni. Így is lett, úgyhogy Vácig a Máv vendégei voltunk, kényszerűségből. A másik vonat aztán máris hazahozott minket és egy kávé és némi víz elfogyasztása után felborultam...sajnos kénytelen voltam függőlegesbe helyezni magam és lejönni, mert holnap a Visszanéző bérletben megtekintem a kollégáimat a Székelyfonó előadásban és ehhez hajat kellett mosnom, de most, ezen sikeresen túlesvén, az esti Svájc-Magyarorszáfg meccset már igyekszem fekvő helyzetből végigdrukkolni.