Sepsiszentgyörgyből nem láttunk semmit az említett okok miatt -kint voltunk a város szélén, nem volt módunk bejutni. A polgármester, Antal Árpád nagyon rokonszenves ember, az előadás után volt egy kis köszöntő a színpadon, pezsgő műanyag pohárból a túra indítása alkalmából. Később úgy éreztem, hogy Székelyföldön több előadást kellett volna tartani,  voltak visszajelzések, hogy nem jutottak jegyhez mind, akik kíváncsiak lettek volna ránk, míg a későbbi helyeken, például Temesváron nem volt teljesen tele a csarnok. Egy házaspár Kolozsváron azzal szólította meg  kolléganőmet, Erikát, hogy Csíkból jöttek utánunk, mert otthon nem  kaptak jegyet.

  Csíkszereda őszintén szólva külsejével némi csalódást okozott, szinte csak panelházakat láttam belőle, viszont a csodálatos Makovecz -templomhoz azért elrohantam próba után. Körbejártam, megcsodáltam, be is nyitottam, de épp volt bent valami, talán rózsafüzért imádkoztak, úgyhogy a belső teréről nem tudtam képeket készíteni, de festőien esett be a fény a tetőn lévő üvegablakokon, amiken a rézangyalok tekintenek le a hívőkre. Mikor Csíksomlyóra mentünk, hiába próbáltam indítványozni, hogy álljunk meg és menjünk be, rohanni kellett, mert ugye egyesek nem hajlandók felkelni...erről nem is mondok többet, mert elfog a pulykaméreg. Ahogy egyszer okvetlenül fel kell mennem a hegyre is, ahol a búcsú szokott lenni, mert most azt is csak az aljából tudtam megnézni.  Fényképeztem viszont egy szép kis csíksomlyói margarétát, csak ott és csak akkor. Remélem, Somogyi Zoli nem fényképezte le közben az okosabbik felemet, mindenesetre gyanúsan tartotta a kezében a fényképezőgépét. Csíksomlyón vette a két fiú, Olcsvári Árpi és Cé azt a négykilós pityókás vert kenyeret, ami még forró volt, végigkínálta a buszon, mindenki szakított belőle csak úgy, kézzel. Csoda finom volt, kár, hogy később már nem tudtam ilyet vagy ehhez legalább hasonlót venni és hazahozni.

  A  székelyudvarhelyi előadás előtt voltak, akik már előbb elindultak, hogy körülnézzenek. Bevallom, mi lusták voltunk ezért délben elindulni, az út amúgy is meglehetősen lassan megtehető volt -nem mintha iszonyúan sok lenne az a 160 km, de szerpentin fel, le, szűk sávok, hát nem volt egy élmény. Ráadásul tudtuk, hogy ugyanezt még előadás után is meg kell tenni visszafelé, tehát sejthető volt, hogy éjfél felé érünk haza. Na mindegy, volt idő így is legalább benyomásokat szerezni. Először is: gyönyörű. Rendezett, szép képet mutatott a város, sok virággal, szépen rendbehozott épületekkel és itt robbant be az agyamba a megvilágosodás: itt vagyunk a határtól több mint 350 kilométerre és ez egy MAGYAR város. Magyar feliratokkal, magyar szóval az utcán, és a szellemisége is teljesen eltér a részben elrománosított településekétől. Mint ahogy a sportcsarnokban is magyar volt a buzdító felirat a Székely Medvéknek. Az egyik terecskén kürtős kalács sült faszén felett. A közönség is csodálatos volt, itt volt az első székely himnusz-éneklés.

  Mikor elhagytuk Tusnádfürdőt, nagyon sajnáltam elmenni onnan, nagyon szerettem a kicsit fürdőhelyre, kicsit falura jellemző hangulatát, a szépséges helyeket, ahol sétálni lehetett, az ízes kiejtéssel magyarul beszélő embereket, és a szállodát is, ami kényelmes volt, nem proccos. Egyetlen szépséghiba a péntek éjjeli ordibálás volt, valakik valahol buliztak, már ha annak lehet nevezni az artikulátlan sikoltozást. Engem annyira nem zavart, de többen nehezményezték a csendháborítást. Marosvásárhelyre érkezve más jellegű szállást kaptunk. A város határában, kifejezetten utazó üzletembereknek szánt szálloda, a neve is Business, és üzletileg biztos nagyon ügyesen adtak ki egyágyas szobákat két embernek. A mi szobánk is ilyen volt, egy franciaágy, egy matraccal, egy takaróval, még a fürdőszobában is egy törölköző volt. Nyeltünk egy nagyot, de mivel itt csak két éjszakát töltöttünk, úgy gondoltuk, nem tiltakozunk. A szoba különben nem volt rossz, késő este még egy plusz takarót is kaptunk, mikor már-már feladtuk a reményt. A recepción volt egy férfi, aki a bejelentkezéskor törve, de beszélt magyarul. Másnap viszont a másik úriember nem volt hajlandó sem magyarul, sem franciául vagy németül érteni, csakis angolul akart kommunikálni. Majdnem szemben a szállodával volt egy nagy bevásárlóközpont, ott vettünk ennivalót, de ott is elég furcsán bántak velünk, mondhatnám, gorombák voltak. Velem konkrétan kiabált a pénztáros, pedig nem is szólaltam meg magyarul, az igaz, hogy románul se. A kultúrpalota megtekintését olyan szerencsétlenül szervezték, hogy a Hugenottások nem tudtak elmenni, pedig ez az egy azért érdekelt volna, szeretem a szecessziót. Különös tekintettel az üvegfestményekre. Úgyhogy ezért elég durcás voltam. Ha tudtam volna, hogy egyesek mégis bejutnak később, mert Józsi elég határozottan lépett fel, akkor elmegyek velük, de így csak elsétáltam valameddig a városban, nem nagyon volt már kedvem a távoli főtérig elbumlizni. Nem lett a kedvencem, pedig a nagypapám családja tudtommal Marosvásárhelyről származott. Még megemlíteném, hogy a második reggel már például egyáltalán ki se tettek gyümölcslét, ásványvízből is egy-egy üveggel, szóval nem éreztem a szeretetteli marasztalást részükről. Oda se neki, nem is maradtunk volna, mert várt ránk Nagyvárad.

  Nagyváradon mindjárt láttuk, hogy ugyanúgy franciaágyas szobát kaptunk, de úgy döntöttünk, ezt most már nem vállaljuk be, így visszamentünk a recepcióhoz. Már gyűltünk ott jó néhányan ugyanezen okból.  Eltartott két óráig, mire minden megoldódott, átköltözésekkel, volt, aki hajlandó volt pótágyon aludni. Őszintén megmondom: szerintem, ha az ember dolgozni megy, amúgy is elég kellemetlen, hogy két és fél hétig egy idegennel kell együtt laknia, akkor már legalább hadd aludjon külön ágyban, és hadd NE aludjon egy kinyitható pótágyon. Kitartásunk meghozta gyümölcsét, kaptunk két különálló ággyal bútorozott szobát. Megjegyzem még, hogy azt se nagyon tartom igazságosnak, hogy azok a kollégák, akik a velük lakó boldogtalan szobatársuk életét pokollá teszik, jutalmul egyágyas szobát kapnak. Ez nincs így jól, de erről most nem tartanék hosszas  előadást, azt hiszem, nagyjából érthető. Valójában lehet, hogy az lenne a normális, ha mindenki egyedül lakhatna, de a szállodák általában nem erre vannak berendezkedve, gondolom, drágább is. Mindegy, én azért szóltam, és kész, ennyi.

   A szobazsákmányolásban annyira kifáradtunk, hogy épp csak ettünk valami szégyenszemre egy gyorsétteremben.Másnapra meghirdettek egy városnéző sétát, erre jelentkeztünk. Egy kedves idegenvezető vállalta, hogy megmutatja a város érdekességeit. Na itt mindjárt máshogy láttuk Nagyváradot.a püspöki palotába ugyan nem lehetett bemenni, mert épp költöztetik a benne lakó kiállítást, a székesegyházat -bazilikát- viszont megnéztük,sőt szerencsénk volt, a Szent László-herma másolata éppen kint volt az oltáron, ismeretterjesztő filmet készítettek, ha jól értettem. A vár, akár felújították, akár nem, nem különösebben nyűgözött le, tény, hogy nem vagyok oda a műfajért. Viszont a belvárosi sétát nagyon élveztem,még ha a csodálatos épületek közül sok csúnyán lepusztult állapotban van is. Épp elég gyönyörűt láttunk, ráadásul csodásan sütött a nap, mondhatni túlságosan is, gyönyörű kék volt az ég. Ha jól emlékszem, legalább hetven műemlék épület van itt, ha mindet nem is néztük meg, azért jópárat igen, a szépséges Szent László térrel együtt, amit persze nem így hívnak hivatalosan, de a magyarok akkor is így emlegetik. Amit ekkor nem tudtam megnézni, azt másnap pótoltam, ekkor tértem be a holdas ortodox templomba is és felmásztam a városháza tornyába is. Az idegenvezetőnk elvitt minket egy étterembe is, ahol magyarok a kiszolgálók és van Csíki sör, és mint mondta, Nagyvárad legnagyobb kerthelységében lehet ebédelni.  Ami a következő napokban a kedvencünk lett, az a piac volt, csodálatos zöldségek és gyümölcsök kaphatók, és a giccsek széles tárháza is, ha valakinek erre van igénye. De komoly erőfeszítésbe került lebeszélnem magam, hogy másfél kiló zöldbabot cipeljek magammal a hátralévő héten... (MégTusnádfürdőn mondta a férjem, hogy mért nem szedek gombát az erdőben? Kettő okból,válaszoltam.Egyrészt,mert nem nagyon ismerem fel a gombafajtákat, bár a rókagombát biztos beazonosítanám, de akkor még ott a kettes pont: hol készítem el? Pedig a Királyhágó környékén sok helyen árultak nagy halmokban és én annnnyira szeretem...)  Szóval, Nagyváradon jól töltöttük az időt, szerettem ott lenni.

  Arad viszont már nem tetszett annyira. Lehet, hogy azért, mert már közelgett a turné vége és mindenkinek kissé fogytán volt már a türelme. A szállodában vita nélkül megkaptuk a valóban kétágyas szobát, szép is volt, jó helyen is volt. Viszont olyan érzésem volt, mintha gyerekkorom Józsefvárosában mászkálnék, nem a mostaniban, amiben vannak konkrét no-go zónák, többek között ott is, ahol én gyerekkoromban laktam, tehát nem éreztem, hogy nem biztonságos, viszont kopott, elhanyagolt képet mutatott. Megnéztük azért a vértanúk emlékhelyeit, de sokat nem nézelődtünk. Már amúgy is félszívvel voltunk ott, egyrészt, mert sok idő eltelt, és mert itt, közel Magyarországhoz sokkal kevesebb magyar ember van a városokban, nem véletlenül.

  Kolozsvárból pedig már nem jutott semmi, egy közepes közlekedési dugón kívül. Majd legközelebb, talán.