Merthogy már tavaly nyáron is tettünk kísérletet, hogy szurkolói kártyát szerezzünk, csak mikor el kellett volna menni a Bálnába, mert csak személyesen lehet elintézni, akkor éppen belefáradtunk a császkálásba. Aztán meg lejárt az egyhónapos intervallum, ami az internetes regisztrációtól adott. Szóval lemondtunk a válogatott meccsek látogatásáról.

  De idén nyár végén újra felvetődött a téma és most meg is tettük a megfelelő lépéseket, megszereztük a kis kártyákat. A portugálok elleni meccsről lemaradtunk, mivel épp aznap utaztam Erdélybe. De már kinttartózkodásom alatt lépéseket tettem, hogy jegyet vásároljunk a Feröer elleni meccsre és végre egyszer ott legyünk élőben egy ilyen estén. Nem volt egyszerű, mert a bankkártyám nálam volt, a nyomtató viszont otthon, úgyhogy hosszas üzenetváltásokkal Attila végezte a tranzakciót. Azaz: én egyenleget töltöttem a virtuális kártyámra, mert nekem olyan is van ám. Elküldtem neki a kártya adatait, hogy rá tudja írni a megrendelésre. Akkor visszaírt, hogy mi az adóazonosítóm. Én válaszoltam, hogy fogalmam sincs, az adókártyám elveszett és még hónapokig nem várható, hogy megkapjam az újat, mert valamiért ez a dolog nagyon lassan intéződik, keressen egy dokumentumot, adóbevallást vagy ilyesmit, amiről lemásolhatja. Miután tippeket kért és kapott, hogy hol találhatna ilyeneket, a következő kérdés az volt, hogy hol van apu szurkolói kártyája. Mondtam, hogy szerintem kitettem a pénztárcámból, ott kell lennie valahol a nyomtató körül. Ott nincs. Ehhez már személyes kapcsolat kellett, messengerről átváltottunk Skype-ra.  Noha tagadtam annak a lehetőségét, hogy nálam lenne a kártya, hajlandó voltam megnézni a tárcámban a számtalan cucc között, ilyen-olyan törzsvásárlói kártya, bankkártya, hitelkártya, pikk hetes, amit akartok. És mindjárt a L'Occitane kártya mellett kettő darab szurkolói kártya lapult...Jé, tényleg nálam van, vallottam be. Azért úgy tíz perc múlva újra felvettük a kapcsolatot, addigra ő is kidühöngte magát és talán -mondom, talán - belátta, hogy a dolog megoldódott, bediktáltam a szükséges adatokat és a következő üzenet Attilától az volt, hogy KÉSZ.

  Azóta több kérdés aggasztott a mérkőzéssel kapcsolatban. Egyrészt, hogy későn lesz vége. Ezért megegyeztünk, hogy autóval megyünk, valahol majd csak leparkolunk.  Aztán, hogy hideg lesz. Végül pedig a szombati Svájc elleni meccs, mikor pedig megfogadtam, hogy nyugodt maradok, nem hagyom magam felbosszantani. Na de arról nem volt szó, hogy burleszkbe illő jelenet után kapunk gól, ráadásul két percen belül mindjárt kettőt. Őszintén szólva akkor gyáván megfutamodtam, elmentem lefeküdni és ha hangokat hallottam a tévé felől, még a párnát is a fejemre nyomtam, nem is akartam tudni, mi történik. Ezek után menjek ki lelki nyugalommal személyesen megnézni ezt a csapatot? Mikor még csak el se menekülhetek, ha valami rosszul alakul?

  Végül mindent elterveztünk, indulást, parkolást, magamra vettem annyi ruhát, hogy ne fázzak és legyőztem a késztetést, hogy inkább otthonról, tévén nézzem -vagy ne - az utolsó selejtezőt.

  Különben már út közben fokozódott az izgalom, már a Kerepesi útnál láttunk szurkolótársakat, minél közelebb kerültünk a Népligethez, annál nagyobb volt a dugó - a telefonom többször pittyegett, figyelmeztető jelzéseket küldött, hogyaszongya torlódás van a Könyves Kálmán körúton. Mintha nem abban ültem volna. De azért odaértünk, még parkolóhelyet is találtunk, pedig a környékbeli utcák tele voltak autókkal, amiknek a gazdái ugyanoda tartottak, mint mi. Mikor kiértünk az Üllői útra, pont szemben a Groupama Arénával, a felüljáró végénél, már nagy banzáj volt, pedig még csaknem egy óra volt a kezdésig. Teljesen szabálytalanul átmentünk az úton, ahogy mindenki és máris ott voltunk a baráti tömegben, ahol mindenkivel azonos hullámhosszon voltunk máris!  Szerettem volna venni egyrészt egy stiftet, amivel nemzetiszínű csíkot lehet az arcunkra festeni, másrészt valami lobogtatható nemzetiszínű cuccot. Stift már nem volt, volt viszont egy pult, az egyik politikai párt aláírásgyűjtő állomása, ahol melléktevékenységként ingyenes csíkozást is végeztek. Itt sikeresen beszíneződtünk, aztán bementünk a kapun. A beengedők nagyon cukik voltak!  Megkérdezték, van-e nálam valami tilos dolog, bevallottam, hogy van egy félliteres jeges teám. Meg is mutattam, a pasi a fejét fogta, hogy ne vegyem már ki a táskából, mert akkor muszáj neki elvenni. Ennek ellenére nálam maradhatott. Attila vizét viszont meg kellett inni, ebből is látszik hogy ő veszélyesebbnek látszik, mint én. Meg is tapiztak, hogy nincs-e nálam fegyver, vagy pirotechnika vagy egyéb veszélyes tárgy.

  Kellemes meglepetés volt az is, hogy jól van kialakítva a stadion, sok a kapu, hamar be lehet jutni, nem kell kilométereket gyalogolni, mint a Sportarénában, nem kelll megmászni három emeletet, kb15 lépcsővel már ott is voltunk a helyünknél. Mellbevágóan erős fény volt, hangos zene és nagyon zöld, nagyon szép gyep. Tudom, ki ne mondjátok! Fűtött pályák és kórházak. Akkor is szép zöld. ("Csak az a szééép zöld gyep...csak az fog hiányozni, mondta Poldi bácsi, de ez egy másik mesében van)

  Nahát. Innen nézve más hangulata van a dolognak, mintha tévében nézi az ember. Nem messze tőlünk volt a híres B közép, a Carpathian Brigade, a szurkolók elitje. Hát az nagyon tetszett. Megkérdeztem Attilát, hogy lehet oda bekerülni, azt mondta, oda kell jegyet venni. Ki hitte volna, hogy ez ilyen egyszerű. Ki fogom próbálni. Ahol mi ültünk, ott ugyanis nem mertem gátlástalanul ordibálni, mert már így is kicsit furcsán néztek hátra az előttünk ülők. Pedig különben meglepő, de sok nő van a nézők között, családok, idősebbek is, fiatalabbak is, szóval teljesen rendben van az összetétel. A Himnusz éneklésekor szakmailag odatettük magunkat, legalább egy -két -tiszta hang legyen, mert az a tapasztalatom, hogy valami elképesztően penetránsan szokták üvöltözni a szurkolók.

  Mivel ez nem sport-felhasználású felület, nem fogok kitérni a mérkőzésre, csak annyit mondok, foci szempontjából meglehetősen...hmmm...pocsék volt, na. Erről ennyit, nem fogok most mentegetni senkit, ami elhangzott, az elhangzott, volt benne igazság, nem kellett volna olyan gorombának lenni, de a tények tények maradnak. Viszont ha az ember gyakran felteszi azt a kérdést, hogy miért mennek ki az emberek, ha tudják, hogy a csapat már nem jutott ki a vb-re és amúgy is sz*rul játszott legutóbb is, erre az a válasz, hogy valamiért mégis jó ott lenni. Én például nem unatkoztam, pedig itthon gyakran otthagyom az uncsi meccseket. Viszont az egyetlen gólnál lehetett gátlástalanul visítani és ugrálva rázogatni a beszerzett zászlót. Lehetett szídni a bírót, aki nem adta meg a szabadrúgást, és meg lehetett tapsolni, mikor az ellenfélnek  sárga lapot mutatott fel. Lehetett szörnyülködve eltakarni a szemünket, mikor a kapus a labda alá futott egy szögletnél, ordítani, hogy rúgjátok már ki azt a labdát, mit bénáztoook? És a többi hasonló. Ezekért érdemes kimenni.