Most jut eszembe, hogy ha valaki kívülálló olvassa el a posztokat, úgy érezheti, mintha az egész turné csupa móka-bóka-kacagás lett volna, csak a kirándulásokról, városnézésről, finom ételekről szólt volna. Pedig ezzel szemben az az igazság, hogy nyolc Hunyadi előadás volt ez idő alatt és jó néhány Hugenották-próba is.  Talán nem árt, ha ezekről is írok pár apróságot.

   Ott kezdődik, hogy odabuszozunk a helyszínre. Jó esetben ez ugyanabban a városban volt, ahol laktunk, és nem kellett nagyon korán elindulni. Tusnádfürdőn csak a szállások voltak, onnan három helyszínt kellett megközelíteni, a leghosszabb a Székelyudvarhelyre vezető út volt, ezt már megemlítettem. Általában nem is az a baj, hogy korán kell indulni, sokkal inkább az, hogy előadás után még vissza is kell jutni a szállodába.  Érdekes volt még a temesvári előadás, oda Aradról mentünk és a szállodába érkezés után nem sokkal már indultunk is, ezért jó néhányan összefutottunk a közeli gyorsétteremben, ahova idő híján kiszaladtunk valamit enni. Később kiderült, hogy ez hiba volt, de ki tudta ezt előre?  Ez az eset azért volt érdekes, mert az egyik busz az énekkar felével és más közreműködőkkel nem abba a sportcsarnokba ment, ahol az előadást rendeztük, hanem egy másikba, ahol viszont valami román-magyar felkészülési mérkőzés volt, Szirtes Kati elmondása alapján, bár az nem derült ki, hogy milyen sportágban, milyen szinten és milyen korcsoportban. Mindegy, azért megérkeztek, ezeket a próbákat nehéz lekésni. Az öltözőket illetően már leírtam egyet-mást. Mikor egy-egy helyszínre megérkeztünk, első persze mindig megkeresni, hogy hova pakolunk le, a második mindjárt utána a kávéautomata. Mivel a román pénzek közül már az egy lejes is (ami amúgy leu névre hallgat, gondolom egyes számban) papírpénz, ezek az automaták általában papírpénzt is be tudnak szippantani, de aprót is lehet beléjük hajigálni. Általában 1 lejbe kerül egy kávé, illetve a változatai. Egyszer úgy jártam, hogy capuccinot nyomtam, és mikor hosszas zúgás és zörgés után a gép elhallgatott, elvettem a poharat, de sajnos csak felgőzölt tej volt benne. -Ejnye, mondtam, ebből kifogyott a kávé? -aztán azonnal kapcsoltam, de már későn, mire vissza raktam volna a poharat, már kieresztette a kávét a vakvilágba. Később Hajdú Dia is így járt, mire szóltam volna neki, már kárba veszett a kávé.

 Szóval megkávéztunk, aztán jöhetett a próba. Első alkalommal mindkét karmester alaposabban próbált, a későbbi előadásokon inkább csak a hangosítást kellett beállítani. Míg a fiúk próbálták az első felvonás részleteit, szívesen felfedeztem a sportcsarnokokat, ha volt felsőbb része a nézőtérnek, felmentem, körbejártam, hogy milyen körülmények között ülnek majd a nézők. Néhányan mindig kirakosgatták a székekre az Operaház kis ajándékcsomagját, amit minden néző megkapott, benne egy szép kiállítású könyv az Operaház történetéről szép fotókkal, igényesen megszerkesztve, egy kisebb füzet a Hunyadi produkcióról, a szereplőkről és két lemez, az egyiken az Operaház történetéről készített film, amit már mind ismerhetünk, a Yt-on is fent van tudtommal, és egy Útravaló című, amin magyar művek részletei szerepelnek. Mindez egy emblémás kis tasakban, amit a kollégák közül egyesek hátizsáknak használtak apróságok szállítására. Minden alkalommal érezni azt a kis feszültséget, várakozást, ami a készülődést jellemzi, hiszen minden alkalommal kicsit eltérő körülmények között kell mindennek működnie. A mi részünkről gyakran csak a "Nyári est" részletét kellett előadni, aztán többnyire szabadok voltunk, legalább egy, esetleg másfél órára.

 Volt mikor hiába indultunk el, mert közel s távol nem volt semmi, csak ipari terület, panel épületek és bezárt üzletek. Temesváron azonban ideális volt a helyszín, mármint az előadásé, nem a felkészülési mérkőzésé. :-)  Pont szemben a sportcsarnokkal volt egy naaagy hodály, benne egyrészt egy megkehetősen jó választékkal rendelkező szupermarket, egy piac, ahol szebbnél szebb bőrkabátok, cipők, csizmák, ilyesmik voltak kaphatók,  kint sajtokat, halvákat, baklavákat árultak. És ráadásul voltak kaják is, úgy mint húsok, köztük mics, sült oldalas, csodás illatokat árasztva, kürtős kalács, és  az a lángoshoz hasonlító, juhtúróval töltött dolog, amit sok helyen árultak. Na ezért volt kár a McDonald'sban sajtburgert enni. Mert egyrészt nem voltam éhes, másrészt, ha ennek ellenére eszem valamelyik finom grillezett húsból, nagyon, de nagyon beleszorultam volna a jelmezbe. Hát csak irigykedtem azokra, akik ott falatoztak.

  Az előadás kezdetének közeledtével szépen sorban mind elkészíttettük a frizuránkat, ölünkben tartott csatokat adogatva. Kedvencem az a helyszín volt, azt hiszem Marosvásárhelyen, ahol nagy, telepakolt teregetők vártak minket a bejárat mellett, fodros bugyikkal megtöltve, amik a Víg özvegyben ékesítik a balettos lánykákat. Gyakran működtek a mosógépek, szárítók, amiket hurcoltunk magunkkal -mármint persze nem mi, hanem a műszak pakolászta ezeket ki és be. Az öltöztetők nem csak öltöztetnek és kikészítik és elpakolják a jelmezeket, hanem szükség esetén meg is javítják, új tépőzárakat varrnak a leszakadtak helyére, megvarrják, ami elszakadt. 

 A sminkelés sem a megszokott, körben megvilágított tükrökben történt. A mosdókban jó esetben voltak tükrök, kevésbé jó esetben volt  EGY  tükör, a női karnak és a balettnek közösen, rossz esetben meg nem volt. Ilyenkor maradt a kis zsebtükröcske.  Az is egy izgalmas eset volt, mikor Sass Julikának bezáródott a sminktáskája, ő szándékosan nem zárta be, mert tudta, hogy a zár gyengélkedik, viszont mint kiderült, makacs és zárkózott természetű. Az volt trükkös a dologban, hogy a kulcs benne volt a magába zárkózott táskában. De nem hagytuk, hogy kibabráljon a gazdival, addig buherálta Julika először bicskával, aztán hajcsattal, végül hajtűvel, míg sikerült kinyitni.

 Mikor már mindenki gyönyörű volt, akkor kezdődött általában az előadás. Előtte kis beéneklés, erről már meséltem, aztán a sok-sok idő a második felvonásig. Többször beültem nézni oldalról az előadást, mert unalmas volt a várakozás, olvasni nem tudtam, mert túl sok minden terelte el a figyelmemet. De jó is volt látni, ahogy mindenki teszi a dolgát, az ügyelők, Bence és Lóri gyakran csak odament, ahonnan küldeni kellett, de nem is kellett szólniuk, mert már mindenki tudta, mi a dolga.  Megfeljebb a darab végén, a tapsrendnél kellett oldalról ordibálva utasítani a szereplőket, "együtt előre", kórus", "Bea, gyere karnagy úrért"  majd a végén integetve búcsúztunk az ünneplő közönségtől.

  Mikor mi már beültünk a buszba és hazafelé tartottunk, a műszak még akkor bontotta le a színpadot,  hogy másnap elépíthessék a balett díszletét, az öltöztetők elpakolták a nagy boxokba a jelmezeket, cipőket.

  Na és akkor ott voltak még a balett-napokra eső Hugenották tanulókarok. Voltaképpen elsősorban memorizálásról volt szó, hiszen már minden részt elég jól ismertünk, csakhogy meg kell tanulni kotta nélkül. Van két olyan tétel, ami különös nehézséget okoz, főleg a gyors tempója miatt, azóta kiderült, hogy a karmester bácsi szerencsére nem akarja olyan iszonyatosan gyorsan játszani, mint a fellelhető felvételeken, de hát ez az az eset, amikor úgy kell tudni a szöveget, hogy ha álmunkból keltenek is, fújjuk. Mint a Carmenben a veszekedést, ami szintén a sokak számára mumus (mümü) francia nyelven van, viszont elég sok idő volt, hogy mélyen bevéssük az agyunkba. Itt most kissé szűkebb a tanulásra szánt időkeret.  Úgyhogy legtöbbet ezeket a részeket gyakoroltuk, csak nagyon halkan merem megjegyezni, hogy én már aránylag hamar tudtam a szövegeket, legfeljebb egy-két szó esett ki néha, úgyhogy az unalomtól nagyon szenvedtem. Hanggal úgyse nagyon énekeltünk, mert ezek ráadásul nyírós anyagok, reggel 10-kor ki a fene akar a kétvonalas oktáv felső részében kárálni, mint a gyöngytyúk?! Viszont megvolt az az előny, hogy mivel a szálloda valamelyik különtermét kaptuk ilyenkor, próbaszünetben "haza" lehetett szaladni. Tusnádfürdőn még csodás kilátás is nyílt a próbateremnek kinevezett helyiségből. Én csak szegény Szirtes Katit sajnáltam, aki rengeteg plusz energiát elpazarolva próbálta munkára fogni a vonakodó kóristákat, fél kézzel püfölte a penetránsan hamis elektromos zongorát, próbálta beállítani a hangerőt, hogy hallja azt is, amit játszik és minket is, a másik kezével eltúlzott mozdulatokkal biztatott minket  gyorsabb tempóra, vagy akár csak simán arra, hogy szíveskedjünk a megfelelő helyen belépni. Különben most csütörtökön az első háziszínpadi próbán meglepően jónak bizonyult a darabtudásunk, mindig mondtam, hogy nincs lehetetlen feladat, bár nem kéne kísérletezni azzal, hogy ennek a határát megkeressük, mert egyszer csak  ott leszünk előtte... az meg kinek lenne jó?

  Így teltek hát a dolgos órák Erdélyben. Nem dicsekvésképpen, de tényleg, mindenki tisztességesen dolgozott, az előadásokon nyújtott teljesítményünkkel is meg voltak elégedve az illetékesek és most már arra is van remény, hogy az Erkel színházban újabb jó kis premierben vegyünk részt.

  Ha esetleg még MINDIG eszembe jut valami, amit kifelejtettem, jelentkezem. :-)