Sok minden bennem maradt, amit nem akartam, vagy nem tudtam megírni a kint töltött 19 nap alatt, de mivel kaptam pozitív visszajelzéseket a posztjaimra, elhatároztam, hogy írok a szubjektív élményeimről egy szubjektív blogot.

   Nahát szóval, a turné ott kezdődik, hogy beülünk a buszokba. A mi turnénk meghirdetett indulása 8 óra volt, ilyenkor úgy fél körül szoktak a buszok kiállni. Hát mi is így időzítettük az érkezést, előtte még megálltunk egy bankautomatánál pénzt kivenni. mire odaértem, a szobatársam, Gabi már becuccolt, megmutatta, hova ült, és mesélte, hogy már negyedkor alig talált helyet.  Ilyenkor ugyanis az szokott történni, hogy az élelmes korán érkezők gyorsan felszállnak, levágják a cuccukat szigorúan KÉT ülésre, aztán eltűnnek, és reménykednek abban, hogy senki sem fog pont melléjük ülni. Aki meg később érkezik, felszállván azt tapasztalja, hogy nincs hely. Amúgy van, csak nem tudni, hol, mivel a kettes ülések mind foglaltnak tűnnek. volt már olyan, mikor csak rövid távra mentünk, mondjuk Balatonfüredre,  indulás előtt felszálltam és egyszerűen nem tudtam sehova leülni, ugyanis mindenki úgy csinált, mintha nem is lenne ott, fülét bedugva hallgat valamit, kinéz az ablakon... Amúgy ezek a kollégák mind tudják, hogy NINCS  annyi hely, hogy mindenki egy dupla ülésen üljön egyedül, de mégis reménykednek, hogy nem pont őmelléjük ül be valaki. Volt már, hogy ilyenkor aránylag kiakadtam, közölve, hogy  én most leszállok és hazamegyek, akkor valaki kelletlenül elpakolta a táskáját a mellette levő üres ülésről. Ezt valamiért mindig el kell játszani, mindig ugyanazok játsszák el és valahogy mindig vannak, akik a végén tényleg megússzák és egyedül maradhatnak.

  Aztán az utazás közben megmutatkoznak a személyiségjegyeink. Vannak az állandó vihogók. A busz másik oldalából is azt hallgatom egész úton, hogy valamin nyerítve mulat. Turné elején még elmegy a dolog, a második hét végén már legszívesebben egy éles, kemény tárgyat vetnék be az illető ellen. Bár akik ismernek, meglepőnek találják, de én a csendesen szemlélődő utazók közé tartozom. Aránylag rövid ideig beszélgetek, de tulajdonképpen jobban szeretek a gondolataimba mélyedni, iilletve hangoskönyvet hallgatni. Csakis és kizárólag hangoskönyvet, nem zenét.  Vannak a hozzám hasonló csendesen magukba mélyedők és vannak a matatók, akik ötpercenként felállnak, keresnek valamit a motyójukban, esznek-isznak, telefonálnak, sms-t írnak, előremennek a barátnőhöz, bármit, csak ne kelljen a helyükön ülni. Gondolom, az ilyen típusnak halálos szenvedés lehet a 12-15 órás út.

 Az első megállásnál történt, hogy egy terepjáró ki akart kerülni minket jobbról és valahogy -a részleteket nem ismerem - állítólag meghúzÓDOTT az oldala. Már ott és akkor álldogáltunk emiatt egy jó darabig, merthogy rendőrt kell hívni, mert az emberke, aki a terepjáró tulajdonosa volt, az autója teljes újrafényezését követelte a buszsofőrön, gondolom, lenyűgözhette őt a busz oldalára matricázott KÁRPÁT-HAZA OPERA-TÚRA felirat. Aztán elindultunk, de a határátkelőnél hallottuk, hogy jönnek a rendőrök és hogy nem mehetünk addig tovább, amíg az ügyet le ne rendezik. Éppen szemerkélni kezdett az eső, hát nem mondom, hogy boldogok voltunk. Mikor megérkezett a rendőrautó és a magát sértettnek tartó sofőr,aki amúgy ki se mert szállni az autójából, körbevettük a  hatósági személyt és akár a Sevillai borbély első fináléjában, mindenki igyekezett meggyőzni, hogy az nem úgy volt, és különben is jobbról előzőtt és amúgy se látszik rajta a busz festéke és lehet, hogy nem is most sérült meg az autója... A rendőr is hasonlóképpen reagált, mint a darabban az Őrszem, menekülőre fogta és közölte, nem ő az illetékes, hanem érkezik majd a megyei vagy mittudomén milyen hatóság akármilyen embere. Amúgy a dolog megoldódott, a sofőrnek kellett fizetnie ötezer forint bírságot, nem tudom, miért és az egész ügy nem került több, mint másfél órácskánkba. Mi az, mikor már csak olyan 5-600 kiométer van előttünk, igaz?

 A határon átlépve először tökjól  mentek a dolgok, autópályán haladtunk, fogytak a kilométerek. Úgy harminc. Akkor vége lett a pályának és egy alacsonyabbrendű, és alacsonyabb minőségű úton folytattuk a szálláshelyünk megközelítését. Elég döbbenten nézegettem ki az ablakon a falvakon átgördüve. Iszonyú alacsony, kicsi házak, kicsi telkeken, lerobbant állapotban. Ez volt az általános látvány. A táj szép, felkapaszkodtunk egy hegyre szerpentinen, aztán leereszkedtünk, hegyek mindenhol, tényleg festői látvány.  Volt egy pontja az útnak, mikor mint varázsütésre, szinte mindenki elcsendesedett és elszundikált. 

 A sofőrök már a határátkelésnél azt prognosztizálták, hogy este 11 körül fogunk megérkezni, ezt nehéz volt elhinni akkor, de ahogy araszoltunk és még mindig 300, még mindig 200 van hátra, egyre inkább láttuk, hogy nem volt rossz becslés. Mire Brassóhoz értünk, már tényleg késő volt és fáradtak voltunk, és akkor még hátra volt 70 kilométer, ráadásul az már tényleg egy kanyargós, lassú, nehéz úton. akkor már kábé nyöszörögni se volt erőnk. Csodák csodájára mégis eljött a pillanat, mikor begurultunk a szálloda elé, persze kiderült, hogy nem tud a bejárathoz közel beállni, egy macskaköves, emelkedős, lépcsős szakaszon kellett a csomagjainkat bevonszolni. Vagy három lépcsőn még valahogy felcibáltam a nem 20, inkább 35 kilós bőröndöt - tényleg érthetetlen, hiszen darabonként kétdekás pólókból volt benne 24 darab, az a három pár cipő, négy-öt parfüm, három liter meggylé csak nem lehet olyan nehéz?-  de a bejárat előtti úgy 10 fokkal már nem birkóztam volna meg...de akkor jött Ottó, akiről később még lesz szó, és megmentett! Mintha 35 kiló pelyhet vinne, úgy röppent fel a csomagommal a bejáratig, alig is torzult el az arca, figyeltem.

 Hát ebből a napból már csak annyi volt hátra, hogy elsők között sikerült a kulcshoz jutnunk, bevágódnunk a liftbe, aztán csak az előrelátóan magammal hozott sörösdobozt csomagoltam ki, amit a hosszú út utáni vigasznak szántam és maradéktalanul be is töltötte ezt a küldetését, egy kolbászos karajos szendviccsel kellemes párosításban. Aztán mint a tévémaci, fürdés, fogmosás, ágyikó, tévé nem működik, de ez most éppen  nem is fontos, a válogatott tisztes küzdelemben kikapott Portugáliától, ezt is csak az internetről tudtam meg, félálomban. Aki ült már buszban reggel nyolctól este 11-ig, az tudja, milyen érzés ezután egy finom, tiszta ágyban elnyúlni, tisztán és illatosan, pláne egy finom félhideg sör után. Az, barátaim, igen jó dolog.

  Ez volt a kifelé-utunk szubjektív beszámolója. Másnap aztán szép új élményekre ébredtünk, de ezt majd holnap mesélem el. Jó éjszakát, gyerekek, azaz folyt. köv.