A kosárlabda EB a hibás, emiatt kellett a végére hagynunk Kolozsvárt. Merthogy előbb nem volt szabad a sportcsarnok, azaz a Sala Polivalentá. Ezt megtanultam, mert több városban is így hívták, ezen kívül még egy szót tudok románul: gara. Azaz vonat. Azaz állomás.Mert az állomást jelzik mindig ezzel a szóval.
Úgyhogy miután Nagyváradnál és Aradnál már ott voltunk közvetlenül a határ mellett, vissza kellett buszozni Kolozsvárra. 270 kilométer.Nem is sok, ugye? Aha, azt hiszitek? Haha.
Elindultunk 9-kor. Emberi számítás szerint 270 kilométer, mondjuk magyar viszonyok között, autóval, 3,3 és fél óra. Na jó, nem mindig, mert például mikor nyáron Szigligetre mentünk, az is aránylag sokáig tartott, de akkor először baleset volt az M7-en, mikor végigaraszoltunk 5 kilométert, akkor kezdődött a következő dugó, úgyhogy az első lehetőségnél letértünk és inkább tököltünk a régi 7-es úton Székesfehérvárig.Ott viszont már mindenki megéhezett, tehát elkezdtünk keresni egy boltot, ahol valamit veszünk. Mikor találtunk, megvettük, megettük,megpróbáltunk visszakeveredni a nyolcas út felé, előbb-utóbb sikerült is,közben körbejártuk az egész várost... viszont aztán már száguldottunk, talán jobban is,mint kellett volna, Andris vezetett,a 77-es kanyargós úton nyolcvannal vette a kanyarokat, miközben Attila a hátsó ülésről Palik stílusában közvetített.
Na mindegy,szóval Kolozsvár. Aki régi turnés, az már tudja, hogy működik ez a dolog.Mi például Gabival végigturnéztuk már párszor Németországot, mikor az első egy helyben eltöltött hét után -általában Oberammergauban vagy Loreleyben - nem ám két meg négy éjszakákat töltöttünk egy helyen, hanem egyet. Szóval minden nap cuccolás volt, be a buszba, osztán hajrá, neki az országútnak.Mi ,akik ezeken résztvettünk, tudjuk, hogy működik ez: megállás szigorúan három óránként, ehhez az szükséges, hogy az ember idejében megreggelizzen, hogy utána a természetes folyamatoknak hagyjon megfelelő időt,hogy azok ne útközben akarjanak hogy úgy mondjam, beteljesedni. Tehát mi például felkeltünk hétkor, 7:20-kor már reggeliztünk,és a már előre becsomagolt bőrönddel fél 9-kor már tiszta lelkiismerettel és megkönnyebbült zúzával mentünk a buszba bepakolni. Ráadásul olyan kis rafináltak voltunk, hogy külön csomagoltuk az alvócuccot és a hazatérésre szánt ruhákat,és az volt az eltökélt szándékunk, hogy a nagy és még mindig nehéz bőröndöt,amiből elfogyott ugyan a meggylé, lett viszont helyette halva,jutúró és puliszkaliszt, szóval, hogy a bőröndöt legközelebb Budapesten szedjük ki a buszból.
Ehhez képest édes-kedves kolléganőnkkel, akit tényleg nagyon szeretek, mert tündércsillag, de soha életében nem turnézott és nem az az előrelátó típus, ekkor találkoztam a liftnél, mikor is büszkén közölte, hogy ő MOST megy reggelizni.Ennek meg is lett aztán a megfelelő és kiszámítható következménye: alig másfél órával indulás után buszunk bekanyarodott egy benzinkúthoz, mert azonnal meg kellett állnunk. A viselkedésemre aztán magyarázatot adtam a kollégáknak, rá lehet fogni arra, hogy már két és fél hét telt el, éreztem, hogy a toleranciaszintem lezuhan a szokásos töredékére. Mondhatjuk, hogy csúnyán kiosztottam mindenkit, aki miatt meg kellett állni, azokat is, akik ezt természetesnek találták. Valljuk be, nem viselkedtem kollegiálisan, bár most is az a véleményem, hogy a szabályokat be kéne tartani, mert 1.ha megállunk, mindenki szétszéled, 2. ha mindenki szétszéled, akkor a.) a fél társaság elmegy pisilni, ha kell, ha nem, b.) a dohányosok rágyújtanak,c.) azok, akik dohányosok és elmentek pisilni,azok UTÁNA gyújtanak rá, 3. mindebből az következik, hogy 20-25 percnél előbb nem fogunk újra elindulni. Amiből az következik, hogy 4. 20-25 percet veszítünk, azaz ennyivel biztos később érünk célhoz.
Nohát, annyi következménye lett az esetnek, hogy néhányan pár napig csúnyán néztek rám, de most már szóba állnak velem, azok viszont, akik nem mertek hangosan ellenkezni a megállás miatt, suttogva és titokban egyetértettek velem.
Aztán Királyhágónál volt a kötelező és hivatalos megállás, utána emberi számítás szerint már nem lett volna messze Kolozsvár, csakhogy túl sokan tartottunk egyszerre ugyanabba az irányba, ugyanazon az ócska,szűk úton, kersztül a szinte egymásba érő településeken. Közben elfogyott a hangoskönyvem,a Harry Potter első kötete, megpróbáltam megszerezni a netről a következőt, ennek az a szövődménye lett, hogy mivel a telefonomat bámultam az össze-vissza kanyargó úton jól elszédültem és felkavarodott a gyomrom.
6 óra alatt tettük meg a 270 km-t. Durva. Ha arra gondoltam, hogy másnap mehetünk vissza ugyanezen az úton,hát nem mondhatom, hogy boldog voltam. Ráadásul a hotelben töltött idő jó részét azzal töltöttem, hogy megpróbáltam letölteni a Harry Potter 2-t,végül legalább részben sikerrel jártam.
Hegyről le,előadás, hegyre fel, alvás.Nem mondhatnám, hogy ez volt a legjobb szálloda, ha egynél több éjszakát kell ott töltenem, tuti kiakadtam volna, de így már nem érdekelt, csak induljunk már haza.
El is jött a reggel, lecuccoltunk, bepakoltunk, de akkor meg kiderült, hogy a másik busz valamiért késik, szóval vagy 20 perces csúszással indultunk el. Kivergődtünk Kolozsvárról, aztán jöttek az ismerős tájak, erre márpont harmadszor mentünk végig.
Ki hinné, hogy Királyhágónál MEGINT megálltunk, már-már az a gyanú támadt bennem, hogy a sofőröknek valami szerződése van az ottani üzletekkel. És akkor még több kisebb településen is bedugultunk,és keresztül kellett vergődnünk Nagyváradon is, az vagy fél órába tellett, de aztán kisvártatva megláttuk a hosszú kamion-sort, ami már a határátkelőtjelzi,és mikor már MAJDNEM ott voltunk,akkor...lekanyarodtunk és megálltunk.
Na jó,bárkivel megtörténhet, hogy a személyi okmányait valamiért berakja a bőröndbe ahelyett, hogy magánál tartaná, hogy aztán kihívóan beletolhassa a határőr arcába. Szóval,félreálltunk, a sofőrök kipakolták a bőröndök 80 %-át, míg előkerült a személyit rejtő példány, és akkor még meg kellett keresni a kis bujkáló kártyát.Közben a többiek persze szétszéledtek az elején említett 1-es, 2-esés a többi pont szerint... ennek ellenére olyan 14 óra tájban mégiscsak átléptük a határt. Hát az aztán csodásélmény volt. akkor már meguntam a HarryPottert,rátapadtam az ablakra és néztem a magyar utakat és magyar városkákat, szépek voltak, szerettem őket, mindenki csinos volt az utcán és jó modorú gyerekek mentek haza az iskolából... legalábbis én így láttam.
Mikor Debrecen után megálltunk,én sem tiltakoztam, mert már nagyon éhes voltam, itt kicsit többet is álltunk, mert a kiszolgálólánykák mondhatni, nem voltak a helyzet magaslatán,mire mindenki megkapta a hot dogját, azt kivárni komoly türelemre volt szükség. De innen már tényleg gyorsan haladtunk és ahogy egyre közeledtünk, kis izgatottság kezdett a kollégák között terjedni. Aszód táján néhányan elkezdtek szöszmötölni,leszedni a csomagokat a fenti tartótól, hiába mondtam, hogy ez még nagyon korai. Különben az M3-as bevezető szakasza nem is volt rossz és már én is optimista voltam, főleg,mikor az autónk feltűnt a busz mellett és a gyerekek és a férjem hadonásztak belőle. Kicsit szarkasztikusan többen javasoltuk, hogy menjünk először a Hősök terére és integessünk a drónnak, de ez csak vicc volt szerencsére, viszont az nem volt vicc, hogy a Thököly úton jól bedugultunk. Az bizony eltartott legalább 20-25 percig,mire végül az Erkel mellett leparkoltunk.
Az valami csodás érzés, megérkezni egy hosszú turné után, kiszállni a buszból,amiben annyi időt töltöttünk és annyi utat megtettünk csaknem három héten keresztül, találkozni a családunkkal, akiket csak a telefon kijelzőjén láttunk, hazamenni és végignyúlni az ember saját ágyán, ami nem túl puha, nem túl kemény, hanem éppen pont jó, a kicsomagolást másnapra halasztani, csak azt kicibálni a bőröndből,amit ajándékba hoztunk és amire okvetlenül szükség van... az az érdekes, hogy a hosszú és kényszerű együttlét a kollégákkal egyrészt azt az érzést hozza, hogy most kicsit valahogy elleszek nélkülük,másrészt viszont közelebb is kerülünk egymáshoz, hiszen olyan sok mindent értünk meg együtt, nehéz körülmények között dolgoztunk, jókat mulattunk láttuk egymást félálomban és alig sminkelve reggelizni, szóval kicsit családias lesz a társaság.
Remélem, senkit nem bántottam meg a soraimmal. Ha igen,akkor bármiféle hasonlóság létező személyekhez csak a véletlen műve. Folytatása? Következik? Talán, majd meglátjuk, hogy folytatódik a Kárpát-Haza OperaTúra.
