Nem is tudom, miről jutott eszembe tegnap gyerekkori zongoratanárnőm, Éva néni. Igaz, hogy zenés délutánt tartottam, egy Kaufmann-videóból kiindulva, amin A zsidónő híres áriáját énekelte. Ez kedvenceim egyike, úgyhogy rákattanva meghallgattam vagy nyolc tenoristával, aztán újra Kaufmannal és úgy döntöttem, mégis az ő felvétele tetszett legjobban.
És ahogy lenni szokott, egyik dolog követte a másikat, felvétel felvételt. Hogy ebből hogy asszociáltam korai zenetanulmányaimra, arról fogalmam sincs. Kőbányán laktam 9 éves koromtól tíz évig, úgyhogy zeneiskolába is oda jártam. Már előtte Ajkán elkezdtem a hangszertanulást, az első évet ott végeztem.
Pesten először konfliktusba kerültünk az új tanárnővel, aki erős kritikával illette az addig tanultakat. De aztán elég hamar szoros és jó kapcsolat alakult ki közöttünk. Éva néni orosz volt, leningrádi, akarom mondani szentpétervári. Férjhez ment egy magyar mérnökemberhez, így került Magyarországra. Elég jó nyelvérzéke lehetett, mert akcentus nélkül, irodalmi igényességgel beszélt magyarul, nyelvtanilag is tökéletesen, legfeljebb a hangsúlyai tértek el néha kicsit a magyar szabályoktól. Vicces volt, mikor olyan fennkölten fogalmazott, hogy "Maaagdi, ezt majd lehet lesz megtanulni neked.", aztán a köznapi nyelvből felszedett szlenggel rám ripakodott: "Ne tökölődj már annyit!"
Szép arcú nő volt, törékeny alkatú, óriási, hosszú pillájú kék szemekkel. Jól fejlődtem az irányítása alatt, keményen számonkért. Minden óra skálázással kezdődött, skálák, futamok, csodálkozva tapasztaltam a gyerekeimnél, hogy ők nem foglalkoztak ilyesmivel, pedig bizony nem volt haszontalan. Elég hamar elhagytuk emlékeim szerint az akkori Zongoraiskolákat és ő saját ízlése és saját szakmai módszertana szerint válogatta nekem a megtanulandó darabokat. Emlékszem például, hogy volt egy Schumann darab, a Jugendalbumból, amivel elvitt egy szakmai bemutatóra is, a Fáklya klubba.
Gyakran voltak közös órák, mikor összegyűltünk és mindenki előadott egy-két darabot, a vizsgák és koncertek az akkor Pataky Művelődési Központ színpadán. Én mindig az "elithez" tartoztam. Kicsit nagyobb koromban már pokoli kemény vizsgaanyagok voltak, két Bach háromszólamú fúga, egy teljes klasszikus szonáta, három tétellel, két romantikus darab, egy magyar és valami modernebb. Mindezt meg kellett tanulni kotta nélkül, és technikailag hiba nélkül lejátszani, ez volt az alap. Ujjrendek vastag, szemrehányó vonásokkal, itt-ott felkiáltójelekkel belevésve a kottába, a gyakrabban elhibázott helyeken szamárfülekkel is színesítve.
Egyszer, mikor nem gyakoroltam rendesen és sokat hibáztam, csapkodni kezdte az ujjaimat egy összesodort füzettel. Én meg vérig sértődtem, égbe emelt orral, feltűnően nem reagáltam, mintha ott se lenne. Ezen aztán eléggé kiakadt. "Még te vagy megsértve?" Persze igaza volt, és hozzátartozik, hogy én, aki az iskolai tanulásban meglehetősen hanyag voltam, nem írtam leckét és a többi, a zongorázásban azért elég becsülettel dolgoztam, ez Éva néninek volt köszönhető.
Általában muzikálisnak talált, elégedett volt a zenei formázásommal, de egyszer sikerült kisebbfajta botrányt okoznom egy vizsgán, mikor az előadott Haydn-szonátát a tőle tanultakkal és a gyakoroltakkal ellentétben lényegesen szabadabban és -hogy úgy mondjam -romantikusan adtam elő. Ebből óriási felháborodás és cirkusz lett, persze a többi tanár elég jól ismerte Éva nénit és engem is, hogy tudják, a saját fejem után mentem. Na, akkor megkaptam a magamét. " Ez nem a Tosca imája! " -kiabált velem. Amúgy se örült, hogy elmentem ízlést tekintve az operák irányába, ő kissé lenézte a vokális műfajokat. Megint csak a meg nem értett művész szerepében tetszelegtem, meg voltam győződve, hogy gyönyörűen játszottam...
Manapság, mikor elmentem egy iskolai koncertre, teljesen ki tudtam akadni, mert a tanárok se ismerték a stílusjegyeket, az egyik tanárnő egy Bach-darabot úgy játszott, hogy majdnem kiszaladtam felháborodásomban. Ezeket a dolgokat nagyon keményen beleverte a fejünkbe. Sose mertem volna kötni a negyedeket egy Bach fúgában, ennyit erről. Számomra akkor megállapíthatatlan korú volt, de aztán kiderült, hogy fiatal lehetett, hiszen évekkel később, mikor már az Operában voltam tag, összetalálkoztam vele a Blahán, babakocsiban tolta a kislányát, aki az új házasságából született. Sajnos utána nem találkoztam vele többet, pedig bizony szívesen megköszönném neki, amit tőle tanultam. annál is inkább, mert most látom, hogy főleg ma ez már mennyire nem evidens. Szóval, ha bárki ismerte és tudja, mi a mostani neve, hol található, az értesítsen, vagy legalább mondja el neki,hogy még ma, ...izé sok év után is szeretettel gondolok rá és hálás vagyok neki. ZSATKULÁK ISTVÁNNÉ volt akkor a férjezett neve.
