Nos hát, szép új nap virradt ránk hétfőn, mikor úgy-ahogy kipihentük magunkat. A tévé még mindig süket volt, viszont eljött a reggeli ideje.

  Nem akarnék haspóknak tűnni, de erről a reggeliről kicsit hosszasabban fogok értekezni.  Szinte elsőként láttam meg a padlizsánkrémet, amit én is szoktam készíteni, de mennyivel kevésbé macerás, ha már készen kapja az ember! Amúgy később, mikor az étterem melletti konferencia-teremben próbáltunk, szünetben éreztük, ahogy alighanem faszénen sütik a padlizsánt hozzá, szóval, autentikusan készült. Kissé sikkantva összecsaptam a kezem, mikor mellette egy pirosas színű krémes keverékben felismertem a zakuszkát. Ami ugyanolyan kedvencem, csak még sokkal munkásabb elkészíteni, mint a padlizsánkrémet.  Volt tojás, többkéle alakjában, finom sült kolbászkák, amiknél az volt a trükk, hogy nem voltak egyformák, vékonyabb, vastagabb, füstöltebb, kevésbé, szóval kicsit lutri, hogy milyet húzol, de mindegyik finom. Na de a reggeli fő attrakciója a juhtúrós puliszka volt. Készítettem már köretnek puliszkát, nem is volt rossz, de valahogy nem hagyott bennem mély nyomokat. Kicsit óvatosan vettem hát belőle egy kis kóstolót. Mondhatom, teljesen lenyűgözött ez az étel, ezután minden reggel ez képezte a reggelim gerincét. Kicsit lágyabbra volt főzve, hasonlóan egy jó kis tejbegrízhez, sok finom juhtúróval, sőt én gyanítom, hogy valamilyen sajt is bele volt olvasztva, olyan feta-jellegű. Nemcsak nálam volt frenetikus sikere,legtöbben erre mozdultak rá az ottlétünk alatt. Egyik reggel hiába kerestük a puliszkát, helyette valami francia rakott krumpli-féle volt. Mondták az éttermi dolgozók, hogy nem akarják, hogy mindig ugyanazt kapjuk. De mi igenis mindig ugyanazt akarjuk és a társaság olyan jajveszékelésbe kezdett, hogy nekiálltak és készítettek egy adagot, persze azok jártak jól, akik később jöttek le reggelizni, mert nekik jutott.

 Jól bepuliszkázva elindultunk aztán, hogy felfedezzük a helyet. Először mindenki úgy tudta, hogy nem szabad egyedül menni a medvék miatt, de aztán megtudtuk, hogy inkább csak éjszakára vonatkozik ez a figyelmeztetés. Éjjel nem látszott a környezet, így mikor kiléptünk az épületből, megdöbbentő volt a látvány. Szemben, hátunk mögött, körben mindenhol fenyvesekkel borított hegyek, sziklaorom, akár Svájcban is lehettünk volna.  Már ami a tájat illeti. Első körben végigsétáltunk a főutcán, láttuk, hogy vannak lefelé vezető utak, de gondoltuk, nem kell semmit elsietni, lesz még idő mindent megnézni. Lefényképeztem egy kis ortodox templomot, ami elragadóan ordenáré csicsás ikonokat viselt magán körbe-karikába, ezt aztán Danyi szemrehányásai miatt töröltem a Facebookról. Betértünk egy boltba, Gabi apró sikkantásokkal fedezte fel, hogy pont olyan, mint a mi gyerekkorunkban voltak az ábécék Magyarországon. Amúgy tényleg, bár vannak még ilyen jellegű boltok kisebb helyeken és hozzáteszem, Erdélyben is vannak nagy csili-vili szupermarketek.  Mindenesetre volt az üzletben Csíki sör, rögtön vettem is, mert szégyen vagy sem, még nem kóstoltam, itthon azért nincs mindenhol. Hozzáteszem, ott sem, Marosvásárhelytől kezdve sehol, egyetlen boltban sem láttam, legfeljebb a magyar személyzettel rendelkező nagyváradi étteremben.

  A legtöbben az operás különítményből a Székely fogadóban étkeztek leggyakrabban, nem is véletlenül. Jó kis házias ételek, székely specialitások voltak az étlapon, olyan ízes meghatározásokkal, mint "rántott agyvelő", vagy "tejföles juhtúrós galuska". Elég gyorsan kihozták az ételeket, bár ennek az volt az ára, hogy az egyik felszolgáló lányka idegesen rohangált, mint a mérgezett egér, voltaképpen nem nyert semmit a zaklatott kapkodással, de ő nyilván így spannolta fel magát a megnövekedett igényekhez igazodva. Lehetett kérni kis adagot is, nálam ez külön jó pont, mert nem szeretk nagy adagokat kényszerűségből megenni, úgyhogy a 70 %-os árért kapható kisebb mennyiséggel is beértem. Az étel finom volt, a környezet szép, szóval ez volt a sztár hely az ott töltött idő alatt.

 Tettünk egy próbát a kis pizzázóval, mert volt, aki állítólag jót evett ott is, de nekünk nem volt szerencsénk. Én speciel nem nagyon vagyok pizzakedvelő, inkább valami tésztát ettem volna, Szilvi Cézár-salátát, én carbonarát kértem. Az étlapon  háromféle spagetti szerepelt, abból kettő éppen nem volt. Se Szilvi salátája. Hát ez a hely kimaradt, nem is nagyon bántuk, mert amúgy sem volt nagyon vonzó a hely külseje, kevéssé otthonos, kicsit lepusztult.

  Így megismerkedve az élelmezési lehetőségekkel, kora délután útra keltünk, hogy Sepsiszentgyörgyön abszolváljuk az első előadást. Mindig izgalmas egy sorozat első darabja, mikor kialakulnak a dolgok, egyfajta rend, amit aztán az összes többi helyszínen is a lehetőségekhez képest követünk.  Innen folytatom.